Megöregedtem, időm biztos nem áll meg, gyorsacskán kihalunk… vének, <br>Hamvainkat szétszórják a semmibe… mit okos telefonon néznek. <br>Utánunk jönnek új nemzedékek, heves, bizony tudatlan világpolgárok, <br>Ők életet élni erővel sem tudják, ésszel se nagyon, annyira mások… <br> <br>Írásban: Mi még porból lettünk és porrá is leszünk, <br>Ezt bizony tudomásul kell venni, van ennyi eszünk. <br>Hamvainkat, ha lehet, viharos szélben szórják a semmibe, <br>Porom nehogy egybeálljon, ha szél megáll, várjanak ízibe… <br> <br>Ha elmegyek, lakásom is itt hagyom, az egy lakatlan akol, <br>Disznókat már rég megettük, nekem meg itt, pár egész csak, papol. <br>Ide még ágy sem jutott, párna meg takaró, sőt fűtés sem, <br>Volt szalma derékaljam, de súlyommal zúztam, van törekem… <br> <br>Megvan még a régi betonvályú, de moslékot már nem abban kapom, <br>Csak belökik rozoga ajtón, én meg kopott lábosból nyalogatom. <br>Ha van benne valami darabos, szeretettel dobok egereknek, <br>Kik cincogva köszönik és látom szemükben, vinnének gyerekeknek… <br> <br>Szakadozott ing, gatya, sarok-nélküli zokni, meg e luk, az öregségi jussom, <br>Így élem szeretetteljes életem, de közel-távol senki, akinek átadom. <br>Hosszú életem, szeretet tűzében éltem, de erre sose találtam vevőt, <br>Olyan meg sokat is, ki bántott, még a verseimért is… heves lélekelverőt… <br> <br>Mi a fenét várhatok még én, a várva-várt megváltó halálon kívül, <br>Mi a francot akarhatok én még a porrá kifeküdt töreken kívül? <br>Félnek tőlem az egerek, de a múltkorában, egyet sikerült megsimogatni, <br>Jólesett ez a meleg közelség, a szeretetemből ennyit másra pazarolni… <br> <br>Szeretett anya-ági nagy tanítóm, nagypapám mondta is nekem sokszor, <br>Öregember örüljön, hogy luk van a fenekén, hatvan fölött... sokadszor. <br>Szegénykém, biztos vár már, nem is váratom roppant-nagyon sokáig, <br>Fölmegyek, megkeresem, de nem gondolok vissza, akol-lakásig. <br>Az én nagypapám is az igaz nagy-szeretetű ember volt, <br>Így bízok, ha rálellek, a szeretetlen életem… csak volt… <br> <br>Néha előfordul, csak úgy beszélgetek magammal, hangosan, <br>Közben kinézek deszka résein… ott vannak hallgatózóan. <br>Kémkednek, ellenőriznek, kínomban ezen hő-hőzők, <br>Közben van, hogy bosszantásukra jó hangosan röfögök… <br> <br>Minek is élek még, üres disznó ólba kiverve nem valami nagy siker. <br>Csendben le kéne lépni, eltűnni, el sem köszönve, ez lenne nagy-kis siker! <br>Magány nem zavar, engem fölöttébb szeretetre neveltek, <br>El is indulok tán’, fiatalok, ti meg hambit egyetek… <br> <br>Rájöttem, nekem nem kell feltámadás, nem lenne jó, újra ólban lakni, <br>Mennem kell a nagypapám után, benne tudnák szerető társra találni… <br> <br>Vecsés, 2020. december 21. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás. <br>

…az élet színpadán… <br> <br>Zarándok lelkem, eredendően, velem együtt útra kélt, <br>Stikában, bőszen reménykedett, velem együtt jobbat remélt. <br>Lépteim a színpad deszkáján lépre csalták az éveket, <br>Jöttek is egymás után, így ők adták össze az életet. <br> <br>Eljátszom a színpadon, hogy szív romjain születtem, <br>Életem maga volt az én keserűvíz tengerem… <br>Fuldokoltam a vad vihar magas légnyomásában, <br>Mezítláb és boldogan sétáltam, lélek álmában. <br>Páncélozott szó sem védett soha, <br>Élet vad volt velem és mostoha… <br> <br>Sokszor gondoltam én, hogy majd tán' a következő hajnalon <br>Reménnyel ébredek, s áttörök a festett, díszlet falakon. <br>Az élet, öblös hangon, lekushadva csak hallgat, <br>Várnám, hogy vigasztaljon, de ő nem olyan alkat. <br> <br>A pokol kapuja nekem, velem szemben lévő súgólyuk, <br>Onnan ordítják, mit akarok én… szól, mint egy robbantólyuk… <br>Nem hallották meg kesernyés, édes esdésem, tomboltam, sírtam, <br>Pedig volt, hogy fejemre darabos, szürke, meleg hamut szórtam. <br>Ordítottam belül, de nem hatott a szavaim fürtös hada, <br>Mi kellene még, hogy messze hallatszana szavam csengő hangja? <br> <br>Az életkalitkát a létem, legott rám is zárta, gyorsan… <br>Én meg dalolgattam csak úgy magamnak, halkan, tán' boldogan… <br>Amikor megesett, nem volt gumicsizmám, maradtam a sárban, <br>Egyedül… térdig maradtam, nem múló, gallytörő szélviharban. <br> <br>Volt, hogy hidegben hallgattam, mit dobolt a didergő fák ága, <br>Lehet, hogy azért nem aludtam jól, mert jaj, hideg volt a párna? <br>Látomásomban tüzek gyúltak és láttam, hogy ül tort a halál, <br>Közben le-föl röpködött egy fekete madár! Ez volt, teszthalál… <br> <br>Angyalok, lehet, hogy közben pihentek, kószáló felhők szélén, <br>Füstokádó kéményű házaknak, közben meleg volt a mélyén. <br>Láttam azt is, hogy csillag-éket vett fel a meleg éjszaka, <br>Hold meg eljött otthonról, nem volt körülötte az udvara! <br> <br>Nap is elszundított, ebbe kényszerítette az életemet, <br>Az volt nekem sorsom, hogy folyton csak kóstoljam a végleteket. <br>Életem, oly’ derűs időt, halk, selymes fuvallatot nem hozott, <br>De volt vihar, és fejem fölé súlyos esőfelhőket rakott. <br> <br>De nagyon szeretném, ha még láthatnám azt a kis reménysugárt… <br>Ím, vágyálom marad… pedig árgus szemmel figyelem láthatárt. <br> <br>Reggelenként, ha ébredtem, kinéztem, vagy kimentem udvarra, <br>Csak hóvihar volt, esőfelhő, jég, így emlékszem pirkadatra. <br>Lehet, hogy kortyolgatnom kellett volna a reggeli harmatból? <br>Vagy még van jobb is! Átölelnem egy csokrot a napfény sugárból… <br> <br>Nem akarok látszani legrosszabbnak, a legjobbnak, vagy másnak, <br>Csak lenni akarok, csak úgy a világnak, és élni a mának. <br>Senki sem szólt előre, hogy fájni fog, vagy nem fog fájni, <br>Nekem még mennyi adatik meg? Lehet, nincs időm várni… <br> <br>Nem kell majd sírnotok értem, jó emberek… <br>Öröm lesz majd nektek, ha én már elmegyek… <br>Majd cinkosan kacsintanak a verebek… <br> <br>Vecsés, 2015. március 29. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként <br>

…az élet vonatán… <br> <br>Zakatol a vonatom, immár jól megkopott, törött síneken, <br>Valaha elindult élettel… tarolni végzetet, végeken. <br> <br>A mozdony füstje krákogtat, hol fekete, hol meg fehér, <br>Beborít ez mindent, egy álcázó ködfelhővel felér… <br> <br>Sorsom a rám szabott köntöst tartja a vállamon, <br>Nehogy levegyem, lépjek túl a régi álmokon, <br>Pedig nézem, a köntösöm, alul szakadt, körbe sáros, <br>A zsebei meg lyukasak, gombja már nincs is, nem sármos… <br>Igaz itt a vonaton, nem is kell köntös, <br>Pullmanban a jó nagykabát nem előnyös… <br> <br>Vonatablakomból, másképp látom már a téli, havas kertet, <br>Tavasszal meg, másképp érzem az illatot, mit szél ide kerget. <br> <br>Szemem a sok könnyezéstől, már elég nyálkás, <br>A sorsom, ezen a rozzant vonaton, szálkás. <br>Fogsorom kivehető, csak csattog a pohárban, <br>Botom itt alszik összecsukva, velem az ágyban. <br>De ha jő majd a kaszás… majd Te rám nevetsz! <br>Egy az életem, többet biz’ el nem vehetsz. <br> <br>Ezüstre festeném a holdat, szembe dicsérném én a napot, <br>Beadnám zálogba ezeket, előre váltanám holnapot. <br>Néha, azt látom, hogy az ellen, partizánkodik ágak között, <br>És ez a látvány, hogy küszöbölendő, a lelkembe költözött! <br> <br>Belefúrom magam egy mély, hóviharsöprő lélegzetbe… <br>És ha lenne számadás… Csillag is hullana a kezembe… <br>Itt a gyors-lassú vonaton, pengeszájjal remeg a kevélység, <br>Suhanásnál, vagy a veszteglésnél, csak vegetál a merészség. <br> <br>Mi vagyok én pitypang, mi boldogan táncol a réten, a szélben? <br>Vagy hópehely, viharos hóesésben, közvilágítás fényben? <br>De a bibi ott van, hogy a fülkémben nincs is rét, <br>És itt nekem nincs viharos hóesés, semmicskét… <br> <br>Látom az ablakból, hogy elhamvadtak a virágok, <br>Lassan hamuvá lesz a hosszú élet… megélt korok. <br>Hajamat lassan befedi a dér, ami régmúltról mesél. <br>Lesz biztos, aki vár és majd rám szól: öcsém, nagyon elkéstél… <br> <br>Bennem a lét, orgyilkos járatokat fúr és vájkál, <br>A vonatom is, sín nélkül is… össze-vissza mászkál… <br>Lassú nézésem elszáll, messzire, tova a távolba, <br>De sajnos lehet, hogy ott elsüllyedek a mély mákonyba… <br>Csurom izzadtság a már kiszáradt bőrű kezem, <br>Ha elsírom magam… ezzel karcolom a szemem… <br> <br>Erdő, rét, csábít, érzem az illatokat. De ki kéne szállnom… <br>Nem vakít el semmilyen csillag, hohó, ezt én miért nem látom? <br>Végül én már csak annyit kérek, adasson meg nékem, <br>Nagyon semmi se fájjon… nagyon nem vágyja az énem… <br> <br>Elrobog a vonatom, szembe senki, nincs kivel ütközők… <br>De majd ha a sínpálya elfogy és ott várnak az ütközők...! <br> <br>Vonatom rozoga, szánni való, <br>Kevés, de volt benne valami jó! <br>Ha megyek, ne sírjatok, így lesz jó… <br> <br>Vecsés, 2015. március 28. - Kustra Ferenc József – írtam: önéletrajzi írásként. <br>

…az élet tengerén… <br> <br>Élem az életem az élet tengerén… <br>A kicsi és nagy hullámok habos hegyén… <br> <br>Lehet, hogy a tenger leges-legmélyén létezem? <br>Itt halak rákok, mérges medúzák vannak velem…? <br> <br>Születésemkor, jó nagy, tartós szél belekapott vitorlámba, <br>És maga előtt, behajtott szeszélyes óceán viharába… <br> <br>Lélekvesztőm erősen dülöngél álom-éltem tengerén, <br>Sodródik a Dél és Észak sarkok láthatatlan tengelyén. <br>A lenyugvó aranymosolyú, bíbornapsugarak mosolyán, <br>Már csak vegetálok, a nagy és folyton csak hideg víz-nyoszolyán… <br>Nézem, merev formák a hullámok, majd’ mint dia képek. <br>Vizesek, habosak, nagy hegyek-völgyek! Tán’ ezek szépek? <br> <br>Kicsike vízcsepp vagyok a lét tengerében. <br>Pici vízcsepp vagyok óceánom vízében! <br>Mily’ nagy vagy, mindent beborítasz, Te óceán, <br>Milyen nagy vagy, veled vagyok a lét határán… <br> <br>Itt a ködpára a víz fölött, hömpölyög, mint áttetsző selyem, <br>És időnként látom, hogy a hullámzó tenger, nekem lételem… <br>Egy hajón élet, ráadásul a sajátomon, itt nincs virág, <br>És nincsen itten zöld rét, hol meglehetne az örök szabadság… <br> <br>Itt villámlik, zeng, én a fedélzeten, a hajóm meg alatta, <br>És vihar istene, miért gerjedt folyvást, nem szűnő haragra! <br> <br>Óceán! Vitorlámba szél kapaszkodik, hajóm megy előre! <br>Ha vizeddel segítenél, akkor haladnék, egyről, kettőre! <br>Én csak ücsörgők a fedélzetemen, látom, a világ ragyog! <br>Szabadnak érzem magamat, de érzékcsalódás, mert nem vagyok. <br> <br>Ruhámat, langy és só nedves fuvallat, úgy lengeti, <br>Hajszálaimon a szél a tavasz dalát pengeti… <br>Nem vakít el semmi és bár meresztem a szemem, megtudhatnám? <br>Nem látom a csillagokat! Hogy láthatnám, ha felhő borul rám… <br> <br>Vetettem én sok magot fedélközbe, <br>De nincs mese, engem sós víz vesz körbe… <br>Ha fent vagyok a hajóhídon a halak, lám, mit sem sejtenek, <br>De ha korlátnál állok, a hullámtarajok táncra perdülnek… <br> <br>Messze, parttól, hideg, viharos, tenger-párás szélben nincs halk hang… <br>Csak támad, majd lesodor fedélzetről… élvezkedik a bitang! <br>A szeszélyes vihar csak dühöng, szele megállíthatatlan… <br>Nap meg rám süt, éget, perzsel, vakít, árnyéka láthatatlan. <br> <br>Állandóan hallom, lékem van, csobog befelé a víz! <br>Szivattyúim folyvást dolgoznak, ez nem játék, mint a kvíz! <br>Csak marad a kérdés, hogyan legyen tovább… ezen agyalok… <br>Nevetek, hallik… ezen még a befolyó víz is fanyalog?! <br> <br>A lelkem árva, mint egy kivert, Lenin-lelenc gyerek, <br>Oly', mint egy ablak, ami körül nincsenek keretek… <br> <br>Élem én bugyuta, kicsi, semmit nem mondó életem, <br>És mert jól nevelt vagyok… azt hittem, ez kell, így jó nekem… <br> <br>Te élet óceánom, miért vagy ilyen velem? <br>Miért nem lelem, a hullámaidon a helyem? <br>Te élet óceánom, szép a vized és nem én szennyezem, <br>Jó lenne, csak élni, a sima víztükrödön! Ezt kérhetem? <br> <br>Senkinek nem lehet hinni, csak önmagamban kell bízni, <br>Szemből fúj felém a szél. Rajta kéne messze repülni… <br>Könnyeket nem záporoztathatom végtelenül és a kínig, <br>És ezért a képzeletem szárnyán szállok, a más világomig… <br> <br>Egyszer bizony, el kell menni, de akkor itten, ne sírjon senki, <br>Magatokban emlékezzetek, volt itt egy öreg matróz… senki. <br>Ez majd, akkor segít nekem, óceán homályába merülni… <br>Kár, hogy nem fogom megtudni, fognak-e majd a tengerek sírni? <br> <br>Vecsés, 2015. március 27. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként. <br>

Csendes jelenben, <br>Jövőre gondolhatok. <br>Múlt, mit enged meg? <br>* <br>Ha élet mezejének a szélére érek, <br>Akkor csinálhatom a számadást, mit érek. <br>Ha a végső eredményem csak egy nagy nulla lesz, <br>Lesz, ki elátkoz és szól: Isten hírével mehetsz? <br>* <br>Múlt ajtajának <br>Kilincse miért rozsdás? <br>Erővel nyitni? <br> <br>Vecsés, 2013. január 7. - Kustra Ferenc József <br>