Hosszú az út az állomásig<br>s azon tűnődöm, mit vegyek?<br>Valami szépet szeretnék most,<br>amelyben örömed leled.<br>Elbambulok. És nem veszem észre,<br>hogy a vonat jön, s hirtelen<br>csak a vonatok sípolása<br>hangzik fülembe élesen.<br>felszállok gyorsan, s álmos utasok<br>közé leülök csendesen,<br>kora hajnal van, alig van élet,<br>s néhány utas még szendereg.<br>Lehunyt szemekkel utazom én is,<br>a kupé olyan jó meleg,<br>vagy csak a vágy fűt, nem tudom már,<br>amellyel hozzád érkezem.<br>Nem tudtam neked venni semmit,<br>hisz a vonat jött hirtelen,<br>pedig annyira szerettem volna,<br>hogy érezd: fontos vagy énnekem.<br>Rád gondolok, és feltolul bennem<br>annyi öröm, és félelem,<br>vajon szeretsz még? S vársz- e, engem?<br>Kérdezem magamtól csendesen.<br>És a vonat most közelebb visz,<br>egyre gyorsabban robog velem,<br>olyan hangosan zakatol most,<br>akár az én bolond szívem.<br>Aztán hirtelen megáll, s látom,<br>olyan boldogan integetsz!<br>Nem tudok szólni, karodba omlok.<br>De jó, hogy itt vagy kedvesem!<br>Mintha valami fény derengne,<br>amely átjárja mindenem,<br>s összeforrunk egy ölelésben,<br>szelíden, szerelmesen.

Hosszú árnyakba nyúlik az este,<br>a hold még álmosan vánszorog,<br>de már az esti égbolt alján<br>ott ragyognak a csillagok.<br><br>Halvány fényükkel felragyogva<br>benéznek rám az ablakon,<br>mintha mondanák: aludj kedves.<br>Hosszúak lesznek a nappalok.<br><br>Nehezen jön az álom szememre,<br>hisz én most is rád gondolok,<br>vajon merre vagy? Gondolsz még rám?<br>Látod: én most is gondolok.<br><br>Nincs olyan perc, és nincs olyan óra,<br>amely anélkül telne el,<br>hogy ne jutna eszembe, milyen jó az,<br>mikor melletted ébredek. <br><br><br>Én már nem tudok szeretni,<br>csak így, ily átkozott módon,<br>ezernyi éles fájdalom<br>hasít a lelkembe olykor.<br><br>Elmondanám, de nem merem,<br>szeretlek! S hiányzol olykor,<br>amikor hűvös éjszakán<br>vállamra ülnek a gondok.<br><br>Olyankor minden bánatom<br>feltolul, s úgy kínoz folyton,<br>mint egy látomás. Nélküled<br>nincs más, csak fekete foltok.<br><br>Nélküled minden színtelen.<br>Nincs fény, és bármit is mondok,<br>ne hidd el! Csak a haragom<br>szít bennem lázadást folyton.<br><br>De túl, a könnyeim fátyolán<br>most is a te neved mondom,<br>alig várom, hogy itt legyél,<br>s nekem csak te vagy a fontos.<br><br>Szeretlek! Mint az életem!<br>S mindegy, most bármit is mondok,<br>te voltál, s te vagy mindenem!<br>Csak szeress! Te vagy a sorsom.

Én úgy félek a tűző nyári naptól,<br>mely rőt vörösre fogja bőrömet,<br>melegével egyre jobban éget,<br>izzadt cseppet hagyva testemen. <br><br>Én szeretem, ha langy szellő fuvallat<br>simogatja minden részemet,<br>olyankor az ég is egyre kékebb,<br>s foltos felhők közül integet.<br><br>Én nem bírom, ha eső mossa testem,<br>s eláztatja szinte mindenem,<br>Úgy fázok! És eső mosta bőröm<br>lúdbőrös lesz szinte teljesen.<br><br>Langyos-meleg levegőre vágyom,<br>mely átjárja szinte mindenem,<br>mint egy régi, megtestesült álom,<br>mely még ma is mindenem nekem.<br><br><br>Én gyűlölök minden kapzsiságot!<br>S nem tehetek semmit ellene,<br>csak remélem, s imádkozom érte,<br>hogy a földön végre már legyen<br><br>Egy kis béke. S a szeretet lángja<br>ne hunyjon ki! Kérlek! Istenem!<br>Míg egy csöpp kis melegséget áraszt,<br>addig lesz csak élni érdemes.

Lehoznám néked a csillagot,<br>csak nevess! Hadd lássam édes,<br>ahogy a szemed felragyog,<br>amikor mosolyogsz éppen.<br><br>Had lássam szemed íriszén<br>a fényt, ha szemedbe nézek,<br>amely elvakít, s mámorít,<br>még sosem láttam ily szépet.<br><br>Mint az égbolt, mely felragyog,<br>amikor nap süt az égen,<br>úgy varázsol el engem is<br>szemeid csillogó kékje.<br><br>Szemedben látom a holnapom,<br>és ha a szívembe nézel,<br>tudod, hogy bármit megadok!<br>Nem is kell sohasem kérned.<br><br>Tudod: nincsenek kincseim,<br>csak te vagy! A mindenem nékem!<br>Lágy, andalító dallamot<br>hallok, ha rám nevetsz, s félek.<br><br>Féltelek, mint a gyermeket,<br>ki anyjától messzire téved,<br>s fáradt szemekkel kutatom,<br>hol vagy most? Jöjj vissza! Kérlek!<br><br>Maradj! Hisz rövid az életünk,<br>s ki tudja mennyi időnk lesz<br>szeretni, de azt jól tudom,<br>hogy én csak te érted élek.

Magyarnak születtem. Magyar a föld is,<br>hol világra szült a jó anyám,<br>Magyar szív dobog mellkasomban,<br>ezt jelzi minden dobbanás.<br><br>Magyarul tanultam olvasni, írni,<br>földrajzot, geometriát,<br>magyar vér folyik ereimben,<br>mely úgy lüktet, s hevesre vált.<br><br>Amikor arra gondolok, hogy<br>hány magyar hagyta el hazánk,<br>összetiporva, kétségbeesve,<br>s most régen másfele jár.<br><br>Mért hagyjuk azt, hogy javainkat<br>más bitorolja? Hisz ki más,<br>volna annyira, méltó arra,<br>mint magyar fiú és leány?<br><br>Magyarok vagyunk. S szerte a földön<br>sok magyar csak arra vár,<br>hogy magyar földön élhessen végre,<br>jólétben, mint bárki más.<br><br>Szeressük egymást! S fogjunk össze!<br>Ne hagyjuk gyönyörű hazánk<br>kapzsi becsvágynak martalékul,<br>pokollá téve szép hazánk. <br><br>Magyarok vagyunk, s bárhol élünk,<br>a szívünk csak vissza vágy,<br>ide, ahol a gyökereinket<br>hagytuk, és itt várnak ránk.<br><br>Ebben a humuszos feketeföldben<br>őseink, hisz a világ<br>lehet bármilyen, még sincs oly szép,<br>mint a mi édes hazánk!