Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,<br>hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.<br>Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,<br>hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.<br> <br>Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,<br>hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".<br>S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,<br>torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.<br> <br>Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,<br>ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.<br>Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.<br>Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.<br> <br>Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,<br>az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,<br>ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva<br>lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.<br> <br>(Föld bolygó 2012. augusztus 12.)<br> <br>***<br>Mindenféle hasonlóság keresése merő fikció. <br>Mindazonáltal a véletlen egyezésekért a szerző <br>nem vállalhat semminemű felelősséget!

Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,<br>Hogy az ember, embernek farkasa legyen.<br>Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,<br>Megalázva, emberségben meggyötörve.<br>Hogyan viseljük el most e gyalázatot:<br>A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.<br>Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,<br>Melynek képe igaz és nem holmi görbe?<br> <br>Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,<br>Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.<br>Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,<br>Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.<br>Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?<br>Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?<br>S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,<br>Ha megalkuvásunk az élelem bére?<br> <br>Mondd uram, lehetünk ettől még emberek<br>- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,<br>Ha nézzük véreink végső szenvedését,<br>Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,<br>Télvíz idején megfagynak a szegények,<br>És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?<br>Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,<br>Hogy ember az embernek farkasa legyen.<br> <br>( Pest-Buda 2013. február 4.)

Most, hogy az utcára vetetten élek,<br>abban bízok, Ki mégsem szolgalélek.<br>Én is ember lennék, s nem holmi hályog,<br>mondjátok hát meg: Nektek miért fájok?<br>Üvöltenék vadul, de félrelöknek,<br>tűrnöm kell némán, mint az ökörnek.<br>De pofámat tán befognom sem kéne,<br>ha végre valaki Embernek nézne!<br><br>Akkor nem lenne gerincem görbe,<br>hajlongás nélkül nézhetnék tükörbe,<br>de mert csak egy nyomorult senki vagyok;<br>emberi szó helyett újabb pofont kapok.<br>Ráadásul, ha maradékot lopok: elítélnek,<br>nyomortól, mint betegségtől, emígyen félnek.<br>Talán egyszer majd a föld alá is vágnak,<br>és olcsó fejfájukkal betörik pofámat.<br><br>Addig is nekik hurrázva tapsolnom kell`ne,<br>mintha agyam helyén dohos szalma lenne.<br>Tisztelnem kéne a pénz mocskos hatalmát,<br>ha elém dob néha egy nyáltól rohadt almát?<br>Ők zsebből zsebbe osztják teremtőjük "hitét",<br>nem létezik égi hatalom, mely nyakukra lép.<br>Hogy én is emberből lennék? Ugyan ki látja?<br>Már se fog, se igaz-hang* nincs a pofámba!

Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,<br>hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.<br>Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:<br>miként kell hazugságban élni, otthonosan.<br><br>Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,<br>nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.<br>Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,<br>s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.<br><br>Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,<br>értékét veszti becsület, szeretet és hit.<br>Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,<br>a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.<br><br>Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,<br>és félrelökött szülők sorsává a magány.<br>Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:<br>már szüleink vázájába sem kerül virág.<br><br>Oly korban élek most, mit leginkább felednék,<br>legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,<br>és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,<br>felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.<br><br>Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,<br>hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.<br>Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,<br>s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.<br><br>Ily korról álmodozom ostobán néhanap.<br>Álmodozom, miközben az idő csak halad.<br>De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán<br>e kort veletek is örömmel megosztanám.

Oly korban írom meddő soraim,<br>Mikor nehéz már költőnek lenni,<br>Mert a mosoly eltűnt az arcokról,<br>És nincs ok többé már énekelni.<br>Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz<br>Az arcokra boldog mosolyt csalni,<br>Mikor a reménység már ködbe vész,<br>És a kék madár is készül halni.<br><br>Szerető szívvel és tiszta fejjel,<br>Sziklányi teher ma hittel szólni,<br>Harcolni egyetlen árva tollal,<br>Felállni és másokért dalolni.<br>Költőnek lenni nagy felelősség,<br>S kinek erre vetemedik tolla,<br>Sosem írhat le többé hazug szót,<br>Mert hitelének gyilkosa volna.<br><br>Nem bújhat el gyáván szemlesütve,<br>Agysejtjeit mindentől elzárva.<br>Nem futhat félelmében világgá,<br>Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.<br>Ha igazi költő akarsz lenni,<br>Légy kész harcolni egyetlen tollal.<br>Felállva, csak másokért dalolni,<br>Vagy küzdeni körömmel és foggal.<br><br>Mit nekünk bősz óriások hada!<br>Mi költők akarunk végre lenni,<br>És nyakas módon újra meg újra,<br>Dicsőként szélmalomharcra kelni.<br>Ha széjjeltépik is olykor versed,<br>Mégis érdemes költőként élni.<br>A tollforgatók sorsa s élete,<br>Küzdeni a jóért és remélni!<br><br>Pest-Buda, 2013. február 8-10.