Idő 
Értékelés 
Értékelés Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…
<br>
<br>Jaj!
<br>Hideg
<br>Ölelget!
<br>Remeg testem,
<br>Lelkem, mindenem!
<br>*
<br>Itt
<br>Lélek
<br>Nem leli
<br>Nyugvó helyét!
<br>Sír is oly’ hideg.
<br>*
<br>Gaz
<br>Hideg,
<br>Maga az
<br>Ármány! És az,
<br>Hogy még lőnek is…!
<br>*
<br>Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
<br>Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
<br>Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
<br>De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.
<br>
<br>Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
<br>Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…
<br>
<br>Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
<br>A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!
<br>
<br>Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
<br>Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
<br>Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.
<br>
<br>A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
<br>Nagyzenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.
<br>
<br>Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
<br>Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
<br>Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.
<br>
<br>Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
<br>Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
<br>Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
<br>Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…
<br>
<br>Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
<br>Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
<br>Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
<br>*
<br>Front lehetne az
<br>Élted pályaudvara…
<br>Akna csak fütyül.
<br>*
<br>Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
<br>Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
<br>A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
<br>Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...
<br>
<br>Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
<br>Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
<br>Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
<br>De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
<br>Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
<br>Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
<br>A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
<br>Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
<br>*
<br>Aknának, hideg
<br>Nem számít. Repül és öl.
<br>Épp szilveszterkor.
<br>*
<br>Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
<br>Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
<br>*
<br>Katonák fáznak,
<br>Nincsen téli ruhájuk.
<br>Vezérkar… izzad?
<br>*
<br>Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
<br>Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
<br>Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
<br>Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
<br>Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
<br>Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.
<br>
<br>Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
<br>Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
<br>Hogy mi van, a havas éjben,
<br>Meglelem… a fagyos jégben.
<br>
<br>Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom..
<br>De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…
<br>
<br>Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
<br>És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!
<br>
<br>Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
<br>Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, vikkendkor.
<br>Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
<br>Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.
<br>
<br>Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
<br>Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
<br>Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.
<br>
<br>Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
<br>Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…
<br>
<br>20 év múlva…
<br>*********
<br>Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
<br>Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
<br>Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
<br>Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…
<br>
<br>Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
<br>Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…
<br>
<br>Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
<br>A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
<br>Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
<br>Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.
<br>
<br>Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
<br>Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
<br>Öt percre előregondolni is, volt nagyon ingatag.
<br>
<br>Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
<br>És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
<br>A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
<br>Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!
<br>
<br>Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
<br>Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
<br>És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…
<br>
<br>Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
<br>Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
<br>A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
<br>Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
<br>Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
<br>Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
<br>Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
<br>Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
<br>A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
<br>Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.
<br>
<br>Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
<br>Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!
<br>
<br>Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
<br>Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
<br>Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…
<br>
<br>Szerencsére túléltem, itt vagyok,
<br>Nevelek is, egy szép nagy, családot!
<br>A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
<br>Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...
<br>
<br>Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
<br>Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.
<br>
<br>Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
<br>Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!
<br>
<br>Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
<br>Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.
<br>
<br>Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
<br>A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
<br>Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
<br>A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.
<br>
<br>Ott
<br>Voltam!
<br>Az ármány
<br>Nem győzött le!
<br>Ördögkacaj se…
<br>*
<br>De
<br>Lelkem
<br>Darabja
<br>Csak ott maradt!
<br>Jól emlékezek!
<br>*
<br>Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
<br>A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!
<br>
<br>Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
<br>Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
<br>Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.
<br>
<br>Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
<br>És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
<br>Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
<br>Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.
<br>
<br>Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
<br>Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
<br>Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.
<br>
<br>Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
<br>De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
<br>Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza
<br>
<br>Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
<br>De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!
<br>
<br>Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
<br>
Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…
<br>
<br>A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
<br>Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
<br>Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!
<br>
<br>Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
<br>Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
<br>Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
<br>Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.
<br>
<br>Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
<br>De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
<br>Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
<br>Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…
<br>
<br>Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
<br>Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
<br>Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
<br>Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!
<br>
<br>Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
<br>Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
<br>Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.
<br>
<br>Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
<br>Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
<br>Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
<br>Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.
<br>
<br>Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
<br>Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
<br>Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
<br>A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
<br>Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
<br>Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…
<br>
<br>A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
<br>Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
<br>Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!
<br>
<br>A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
<br>Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
<br>Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
<br>Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
<br>Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
<br>Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.
<br>
<br>A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
<br>De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
<br>Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
<br>Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.
<br>
<br>Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
<br>A lelked persze itt van velem, így akarom!
<br>Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.
<br>
<br>Nincsen itt írószer másom,
<br>Tintaceruzával írom
<br>Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
<br>A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
<br>A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
<br>Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
<br>Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
<br>A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!
<br>
<br>Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
<br>Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
<br>Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
<br>Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
<br>Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
<br>Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
<br>Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
<br>Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?
<br>
<br>Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
<br>És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
<br>Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
<br>Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.
<br>
<br>A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
<br>Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
<br>Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
<br>
<br>Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
<br>Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…
<br>
<br>Itt a magány malma igen lassan őröl,
<br>És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
<br>Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
<br>Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…
<br>
<br>Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
<br>És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
<br>Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
<br>Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...
<br>
<br>Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
<br>Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
<br>Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
<br>Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…
<br>
<br>Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
<br>Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
<br>Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
<br>
<br>A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
<br>Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
<br>Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
<br>
<br>Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
<br>Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
<br>
<br>Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
<br>
Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…
<br>
<br>Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
<br>De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
<br>Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
<br>Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
<br>
<br>Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
<br>De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
<br>
<br>Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
<br>Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
<br>Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
<br>
<br>Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
<br>Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
<br>De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
<br>
<br>Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
<br>Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
<br>Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
<br>Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
<br>
<br>Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
<br>Valós katonasorsot legott szív magába,
<br>Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
<br>
<br>Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
<br>De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
<br>Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
<br>
<br>Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
<br>Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
<br>A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
<br>Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
<br>
<br>Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
<br>Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
<br>Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
<br>
<br>Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
<br>Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
<br>Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
<br>Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
<br>*
<br>Tűz
<br>Érlel
<br>Sok lávát.
<br>Lehelek én
<br>Sok fagyott párát!
<br>*
<br>Hideg átölel,
<br>Vastag hó akadályoz!
<br>Nincs, ki elföldel…
<br>*
<br>Mit adjak fel én?
<br>Még élek… peremsávban.
<br>Bumm, bumm! Rám lőnek…
<br>*
<br>Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
<br>Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
<br>Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
<br>De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
<br>
<br>Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
<br>Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
<br>Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
<br>Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
<br>
<br>Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
<br>A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
<br>De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
<br>Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
<br>
<br>A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
<br>Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
<br>Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
<br>Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
<br>
<br>Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
<br>És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
<br>*
<br>Zsebet dagasztja
<br>Az a sok megírt versem.
<br>Meghalok? Elvész…
<br>*
<br>Itt,
<br>Papi
<br>Áldások
<br>Csatázáshoz…
<br>Hah! Golyó ellen?
<br>*
<br>Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
<br>Szeretteim, gyerekek, rokonok.
<br>
<br>A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
<br>Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
<br>Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
<br>Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
<br>
<br>Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
<br>Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
<br>
Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve,
<br>Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
<br>Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
<br>Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
<br>Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
<br>Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
<br>Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
<br>De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
<br>*
<br>Arcát fürkészem
<br>Tél tábornoknak. Kemény!
<br>Hideget sejtet.
<br>*
<br>Miért vagyok én még itt?
<br>Miért is mennék haza?
<br>Miért hiszek a küldetésben?
<br>Miért hiszek még győzelemben?
<br>*
<br>Haza, nincsbe tűnt...
<br>De, szívem egy gyöngyszeme…
<br>Emléked… még él!
<br>*
<br>(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
<br>Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
<br>Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
<br>Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
<br>*
<br>A
<br>Haza
<br>Nincsé vált!
<br>Szívem őrzi
<br>„Leheletemig”!
<br>*
<br>Miért van üresség a szívemben?
<br>Miért van üresség a lelkemben?
<br>Miért van repesz a bőröm alatt?
<br>Miért lő orosz rám? Percek alatt…
<br>
<br>Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
<br>Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
<br>*
<br>Tél, álcát tépi…
<br>Nem finomkodik, fagyaszt!
<br>Katonahalál.
<br>*
<br>Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
<br>Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
<br>Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
<br>Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
<br>*
<br>Becsvágy? Nem lelé!
<br>Tegnapot már túlélte…
<br>Merre jár halál?
<br>*
<br>
<br>Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
<br>Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
<br>A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…
<br>
<br>De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
<br>De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
<br>Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!
<br>
<br>Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
<br>Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
<br>*
<br>Én
<br>Haza
<br>Őrzője!
<br>Rendülten és
<br>Rendületlenül!
<br>*
<br>Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
<br>Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?
<br>
<br>Látvány is tisztul,
<br>Ágyú lőporfüst lebeg.
<br>A halál röpköd.
<br>*
<br>(Anaforás, belső rímes)
<br>Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
<br>Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
<br>Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
<br>Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?
<br>
<br>Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
<br>Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
<br>Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
<br>*
<br>Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
<br>Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
<br>*
<br>Percek, oly’ vadul
<br>Henyélnek! Ágyútűz él…
<br>Sohse lesz vége?
<br>
<br>Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
<br>„Csuló” – kézifegyver lövedéke.
<br>
Jelentése: Sürgős! Azonnal! Sietni!
<br>
<br>Bizony állandó a halálmadár, kitartóan lebeg fölöttem,
<br>Még azt is sugallja, hogy itt mi forduljon meg… biza' a fejemben.
<br>El is gondolkoztam, megmaradok? Vagy véget ér rövid életem?
<br>
<br>Átölelem én a pillanatot és remegve kérem, hogy engem
<br>Ölelésben élni hagyjon, dideregve túléljem szürkületem!
<br>Erre az oximoron eredetiségre vágyok… ez életem!
<br>
<br>Megjöttem az ideérkezett élet-szerelvényem fékcsikorgó zajával,
<br>És rögtön szembesültem a helyszín jégbe-hóba fagyott, elemi bújával…
<br>Időtlenül markolom a pillanatot, ne változzon, az idő múltával…
<br>
<br>Láttam a halált, a végső búcsú utáni csendjét,
<br>Láttam az elmúlást, a szenvedés, utolsó percét.
<br>Láttam a hómezők esti fénytáncának meglétét.
<br>
<br>Láttam itt a poklot, a frontot, ezt az őrült őrjöngőt,
<br>Láttam itt már napsugaras deleket, mind a tündöklőt.
<br>Láttam én azt is, hogy mily’ a robbanás… nagyon üvöltőt.
<br>
<br>Már tudom, hogy itt ez a fronti lét, maga a posvány, a métely,
<br>Már tudom, hogy befészkelte magát agyunkba a konok kétely.
<br>Már tudom, hogy nagy kétség, életben maradunk-e... van ki, némely.
<br>
<br>Napon észlelem, nem szállnak fel a boldog dalok,
<br>A fájdalomból kiszakadnak, a csend-sóhajok,
<br>Ha, csak elcsúszol a jégen, halál a kezét nyújtja,
<br>Kit itt baj ér és lefekszik, hódomb az új vánkosa!
<br>
<br>Fiatal katonának otthon van a mátkája, a szülei,
<br>Harchelyzetben rájuk gondolni sem lehet, meg postát küldeni…
<br>Ha már a levelet megírtad, tedd a zsebedbe a szíved fölé
<br>De tudd, ha átlőtték, akkor azt a posta már ki, nem kézbesíté…
<br>
<br>Katona hamar úgy jár, hogy ölelgeti az idegen földet,
<br>De még jó, ha önszántából és félelmében nagyon remegett.
<br>Itt hamar úgy jár a katona, hogy parancsra idesiet,
<br>De még jó, ha önszántából megvédheti saját életet.
<br>*
<br>(10 szavas)
<br>Itt a vágy fölemelkedik tökélyre,
<br>De megvan-e katona lelki kielégülése?
<br>*
<br>(Haiku)
<br>Halál pillanat
<br>Hómagány-élet vége.
<br>Üzenet haza…
<br>*
<br>(HIAQ)
<br>Behívó érvényben.
<br>Orosszal harc folyamatban.
<br>Fiatal életek…
<br>*
<br>Ki tudja, hogy innen mikor szabadulunk el
<br>Elásnak egy gödörbe, vagy megyünk… élettel.
<br>Itt bizony, erre-arra állandóan vágtat a halál.
<br>Én hazamennék! Jó lenne, ha erre, felém nem kaszál…
<br>
<br>Vecsés, 2016. január 3. – Kustra Ferenc József – történelmi emlékezés az ott veszett katonáinkra…
<br>
