Hideg tél volt, és dideregve<br>ásítoztak a hajnalok,<br>dér lepte szárnyuk meglebbentve<br>bámultak be az ablakon.<br>Hűvös fényüket rám vetítve<br>végigszántottak arcomon,<br>mégsem fáztam. Hisz velem voltál,<br>s tested melege áthatott.<br>Hozzád bújtam. Te észre sem vetted,<br>mégis: annyira meghatott,<br>ahogy álmodban ott feküdtél<br>boldog mosollyal ajkadon.<br>Azt hittük akkor, úgy ébredünk fel<br>együtt majd minden hajnalon,<br>egymás karjában, önfeledten,<br>s ránk talál majd a nyugalom.<br>Most messze vagy. Nehéz a sorsunk. <br>Hideg ágyamban megfagyok.<br>Olyan jó lenne hozzád bújni,<br>s érezni, ahogy átkarolsz.<br>Tudom, hogy vársz, és épp úgy szenvedsz,<br>mint én, s egy derűs nappalon,<br>mardosó vágyad visszaűz majd.<br>Nem bírod soká. Jól tudom.

Nem szerettem így senkit a földön,<br>s félek. Félek, hogy elveszel,<br>mint az árnyék a vaksötétben,<br>mit az éjszaka eltemet.<br><br>Magamban látom most is arcod,<br>olyan furcsa most énnekem,<br>mintha valami láz gyötörne,<br>és most annyira féltelek.<br><br>Nem mondod el. Én mégis megérzem<br>rögtön, ha valami bánt,<br>olyankor halványul a fény is<br>szemedben, s nem nézel rám.<br><br>Gonosz a sors, és ezernyi gondot<br>rakott a vállunkra már,<br>szúrós tövisét egyre nyomva<br>bőrünkbe, s annyira fáj.<br><br>Mégis átvenném vállaidról!<br>Az enyém megszokta már,<br>de nem tudom. S annyira kínoz,<br>szinte a húsomba váj.<br><br>Imádkozom. Kérem az Istent.<br>Ne rakjon több súlyt reánk!<br>Oly sok a gonosz! Mért nem rakja<br>azokra, kiknek kijár?

Néha oly nehéz erősnek lenni,<br>roskatag lábunk megremeg,<br>ahogy a szél fúj a zizzenő fák közt,<br>megrezegtetve a levelet.<br><br>Néha annyira nehéz a súlyunk,<br>mégis küzdünk, mert érdemes.<br>Hiszen nekünk kell új erőt adni<br>azoknak, kik oly kedvesek.<br><br>Mellettük lenni, mikor a hajnal<br>kibontja első sugarát,<br>s csillapítani fájdalmát annak,<br>ki már attól fél, nincs tovább.<br><br>Biztatni kell, hatalmas hévvel,<br>saját erőnkből adva át<br>mindaddig, amíg érezzük azt, hogy<br>újult erővel küzd tovább.<br><br>Meg kell ragadni minden percet,<br>s míg van a lelkünkben lázadás,<br>le fogjuk győzni bármi áron,<br>a feltornyosuló akadályt.<br><br>Úgy ébredjünk fel minden reggel,<br>hogy higgyük: azért is van tovább!<br>S minden apró kis kézfogásban<br>érezzük azt, hogy mily csodás.

Ne kérd azt, hogy szeresselek újra!<br>Szívemben nincs többé helyed,<br>elmúlt a nyár, puszta, hideg tél lett,<br>szél süvít a néma táj felett.<br><br>Épp úgy tombol, ahogyan most bennem<br>a hirtelen feltört indulat,<br>Csillapítanám, de mindhiába,<br>az utolsó húr is elszakadt.<br><br>Ne kérd azt, hogy szeresselek újra<br>temiattad dúl most idebent<br>vad vihar, mely dühödt haragjában<br>ajkaimra fagycsókot lehel.<br><br>Hidegével testemet átjárva<br>hűvös, fagyos nyugalmat teremt,<br>megkönnyülök. Nem érdekel semmi.<br>Nem vagy már más, csak egy idegen.

Haiku csokor, eredeti Basho féle stílusban… <br> <br>Éjjeli szellő <br>Az arcot simogatja. <br>Felüdülés nincs. <br>* <br>Ragyogó éj-fény <br>Megnyugvást nem ad. Hőség. <br>Ventilátor szél… <br>* <br>Ventillátorból <br>Meleg levegő táncol… <br>Nincs hűs fuvallat. <br>* <br>Fák a holdfényben. <br>Fátylas holdsugárt terít. <br>Meleg esővíz. <br>* <br>Langyos széllel kel, <br>Sárgás-vörös pirkadat. <br>Új napra virrad… <br>* <br>Hőség tombol, <br>Tünemény napsugarak. <br>Hőgutaveszély. <br>* <br>Égő levegő, <br>Mintha tűzről fakadna. <br>Déli napmeleg. <br>* <br>Vibrálón látszik, <br>Remeg, csalfa délibáb. <br>Hőségben látni. <br>* <br>Nagy, korhadt kútgém <br>Nyikorog a szélviharban. <br>Hőség enyhítés. <br>* <br>Kellemes hűvös <br>Este sincs! Meleg szellő. <br>Szagos izzadtság. <br>* <br>Esti horizont, <br>Vörös ég alját mutat. <br>Este is hőség. <br>* <br>Este, sötétbe <br>Borulva tovább izzad. <br>Mise harangszó. <br> <br>Vecsés, 2015. július 3. - Kustra Ferenc József - 3-400 éve Japánban úgy tartották, ha a haikuíró, életében meg tudott írni 10 haikut, akkor ő már mester! <br>