Látunk egy közeli háborút és fölütötte a fejét a háborús világhelyzet… <br> <br>(3 soros-zárttükrös duó) <br>Nincs messze a halál, már bizsereg, ahogy tartom a markomban, <br>És ez közeledő-vak ártalom, háború nincsen vágyomban. <br>Nincs messze a halál, már bizsereg, ahogy tartom a markomban. <br> <br>A szomszédban dúl a háború. Éppen, hogy nem ér ide az ágyúk veszett hangja, <br>Nincs ám messze és az jó, hogy nem hallik a sorozatvetők zakatoló hangja. <br>A szomszédban dúl a háború. Éppen, hogy nem ér ide az ágyúk veszett hangja. <br>* <br> <br>(leoninus) <br>Figyelem, hogy szívem néha csak úgy beleremeg, a gonosz meg kéjelegve hempereg… <br>Képzeletemben hallom néha azt, hogy vasaltsarkú csizmája zakatol, naná, csakis… <br>Már állandósult a rossz alvásom, így paplanom alatt az ideggel a táncot járom… <br>Bizony egy nagy hatótávú vasdarab elérhet, ami leölné összes reménységet… <br>* <br> <br>(HIQ) <br>Rettegek, <br>Nem mellém lőnek… <br>Már halál? <br>* <br>Nem vágyok <br>Háborús tűzre. <br>Szalonna? <br>* <br>Kint fronton, <br>Élet vagy halál. <br>Nyomorék? <br>* <br>Szeretet <br>Otthoniaktól. <br>Csak ha még élnek… <br>* <br>Nincs nő sem… <br>Ki hozna kávét. <br>Bunker-lét. <br>* <br>Remeg már <br>Ez is, az is… sőt… <br>Nincs érzés… <br>* <br>(septolet) <br>Lőnek rám, én vissza. <br>Háború egy kergemarha. <br>Ki balga? <br>* <br>Gyilkos tűz, <br>Sortűz, <br>Kereszttűz, <br>Össztűz! <br>* <br> <br>(LIMERIK) <br>Én csak szeretnék boldog lenni, <br>Otthon a kedvesemmel lenni. <br>Szerethetnénk egymást, <br>Támogatnánk egymást… <br>Gyűlölöm a háborús veszélyt… <br> <br>Vecsés, 2023. június 23. – Kustra Ferenc József - íródott: a világ, az emberiség jelen történelmi -élő háborús- helyzetéről. Végveszély van! [A HIQ saját fejlesztésem: szótagszám = 3-5-3 Tilos a rím és az elválasztás. Kell a haiku-elviség.] <br>

Ki mondja azt, hogy nem gondol arra,<br>ködös, borongós alkonyon,<br>hogy minden apró kis tévedése<br>kőkemény sziklaként tolong<br>előtte, és már nem tudna lépni,<br>s keserű könnyek közt topog,<br>százszor átkozva minden érzést,<br>amely oly nyomot hagyott<br>lelkében, amely visszatér újra,<br>akár egy pajkos kis kobold,<br>újra és újra megtépázva<br>mielőtt tovább oson.<br>Ki mondja azt, hogy nem űzi egyre,<br>ami a fülébe zsong,<br>mint egy szerelmes, búgó dallam,<br>és sűrű könnyeket ont.<br>Melytől megkönnyül, s másképpen látja<br>a könnyekbe bújó tegnapot,<br>s attól kap ismét új erőre.<br>amit már megálmodott.

Hajnali fény, mely arcomra nézve<br>bekukucskál az ablakon,<br>csukott szemhéjam körül játszva,<br>mintha mondaná: itt vagyok.<br>Ébresztene, de nem birok kelni,<br>s fáradt testemmel harcolok,<br>mintha kínok közt kifeszítve<br>érezném minden végtagom.<br>Mégis muszáj. Hisz ezer a dolgom,<br>s magamban sorsom átkozom,<br>mért nem tesz végre igazságot?<br>Mért üldöz engem oly nagyon?<br>Keserű könnyek szántják az arcom,<br>s míg meleg ruhámat fölkapom,<br>úgy érzem, mintha ott feküdnék<br>kiterítve egy kínpadon.<br>Milyen jó volna néha- néha<br>elfeküdni az udvaron,<br>ringatózva egy hintaágyon,<br>míg rám nem talál a nyugalom.<br>Érezni, hogy a tavaszi szellő<br>végigsimít az ajkamon,<br>s minden gondomat elfeledve<br>hinni: az élet szép nagyon.

Embernek maradni e bűnös világban<br>néha már annyira nehéz,<br>mint megragasztani egy cserép dísztárgyat,<br>amely már porlik szerteszét.<br>Mintha süket füleknek szólnál!<br>Bármilyen hangos a beszéd,<br>nem sérti fülét. Meg sem hallja,<br>bármilyen szépen beszélsz.<br>Embernek lenni érző szívvel,<br>amikor nincs már remény,<br>s kétségbe esve vigaszra várni,<br>ne tudd meg, milyen nehéz.<br>Mégis: próbálj meg ember maradni!<br>Ne állj be azok közé, <br>kikben lassan már több az állat<br>ma. Mint az emberi erény.<br>Te csak menj tovább emelt fővel,<br>s mutasd az utat. Ne félj!<br>Mindig lesz, aki úgy követ majd, <br>Akár az árnyék a fényt.

Ki tudja miért hullajt a rózsa<br>harmatos cseppből gyöngyöket?<br>Mért van olyan szép színes virága,<br>ha szúrós tövise megsebez?<br><br>Mért árad olyan bűvös illat <br>szirmaiból, és hogy lehet<br>hirtelen olyan nagyot szúrni,<br>hogy kiserkentse a véremet? <br><br>Talán épp olyan, mint az ember.<br>Olyan gyönge, és védtelen,<br>s szúrós tövise épp azért van,<br>hogy bársonyos szirmát védje meg.<br><br>Oly furcsa, mint az emberi lélek.<br>Mindig az szebb, mely színesebb,<br>S élénk szirmában benne rejlik<br>ezernyi rejtett félelem.<br><br>Amelyik szép, az oly törékeny,<br>hogy minden szellőtől megremeg,<br>Mégis: először azt tépik le,<br>s ha hervad, eldobják messzire.<br><br>Akár a lélek. Amelyik szép, az<br>minden rossz szótól megremeg,<br>s amelyik gonosz, meg se rezzen,<br>hisz annak nem fáj semmi sem.