A bagolyról elterjesztették a népek,<br>Hogy bölcs, igaz madara az erdei létnek.<br>Végül elkapta Őt is a hatalmi örvény,<br>És attól kezdve, szava lett a törvény.<br><br>Bár változhatott volna inkább köddé,<br>Mert szemernyi nyugta sem volt többé.<br>Nappal, sok ostoba kérdéssel nyaggatták,<br>Állandóan felverték, aludni sem hagyták.<br><br>Ennyi sok tudásért sohasem járt étek.<br>És-hogy éhen ne haljon,<br>Éjjel kellett vadászni szegénynek.<br><br>Budatétény 2025

A biblia szerint, a hatodik nap,<br>Isten, megteremtette az embert.<br>Őszintén mondva igencsak elfáradt,<br>És jobbra már nemigen tellett.<br><br>No meg a matéria is fogyóban volt,<br>Így-hát, ne csodálkozzunk rajta,<br>Ha a nagy műn, esett pár apró folt.<br><br>Habár a saját képére alkotta a formát,<br>lett belőle fekete, fehér, sőt sárga,<br>Kisebb, nagyobb, okosabb és ostobább,<br>Elvégre a teremtésnek is megvan az ára.<br><br>Most aztán civakodnak, ki az eredeti,<br>Melyikük is lenne az a bizonyos első,<br>Aki isten arcának mását: joggal viseli.<br><br>Alkottak hát, maguknak, pár saját istent,<br>De leginkább a pénz az, mi vitt mindent.<br>Az Úr, úgy hitte, a probléma megoldva,<br>Most aztán lett a képmásokkal dolga…<br><br>Mert a biblia szerint, a hatodik nap,<br>Isten megteremtette az embert.<br>Őszintén mondva jócskán elfáradt,<br>És ötlet híján, jobbra már nem telt…

Volt egyszer egy hitem az Emberben,<br>de felnőtt koromra itt hagyott cserben.<br>Becsaptak a tündérek, fájdalmat hagytak,<br>hófehér könnyeim az arcomra fagytak.<br>Ráébredtem: a gyermekkornak vége,<br>s meghalt a mesék varázsos szépsége.<br><br>Volt egyszer egy magányos ifjúságom,<br>barátok, sok-sok gyerek volt az álmom. Okultam,<br>nőttem, mint avar alatt a gomba,<br>csendesen bebújva saját magányomba.<br>Így teltek s múltak a jeltelen évek,<br>voltak szürkék, rövidek, s olykor szépek...<br><br>Volt egyszer egy Első, nagy szerelmem.<br>Lebegtem s lubickoltam önfeledten.<br>Nem láttam, hogy gyűlnek a fellegek.<br>Csakis én tehettem róla: meglehet.<br>Fájdalommá vált szerelmemnek fészke,<br>szakítás, magány, önvád lett a vége...<br><br>Volt egyszer egy boldog házasságom,<br>egy gyermekem - a többit már nem várom -<br>Felnőtté vált s immár saját életét éli,<br>szülei aggódását, köszöni, nem kéri.<br>Jó gyerek lett, támaszunk a korban,<br>megöregedtünk, s szívünk alig dobban.<br><br>Volt egyszer sok-sok múló évem,<br>a holnapot talán még békén megélem.<br>Ráébredtem: felnőttkoromnak vége,<br>rég elkopott mesém varázsos szépsége.<br>Talán szép volt, talán kerek, mint a hold:<br>Egyszer volt...<br><br>Pest - Buda, 2014. október 24-25.

Holnap is születnek majd, s meghalnak:<br>az emberek temetnek vagy mulatnak.<br>Holnap is lesz talán majd, ki apává válik,<br>és olyan, ki társra mindhiába vágyik.<br><br>Holnap is üres lesz sokaknak a tányér,<br>s lesz, akire némi tisztesség ráfér.<br>Holnap is hazug marad minden csirkefogó,<br>kinek szájából üres ígéret a kenyérnek való.<br><br>Holnap is szégyen lesz szegénynek lenni,<br>kérges kézzel földet túrni, deszkát szegelni.<br>Holnapra sem lesz még kétkezi becsület:<br>kapanyél szegényé, s gazdagé a szüret.<br><br>Holnap is ölnek az emberek és halnak,<br>és haragot vetve gyűlöletet aratnak...<br>Vajon holnap lesz-e, ki gyermeket áhít,<br>vagy anyai méhből világra jönni vágyik?<br><br>A holnapot el kéne feledni már Ma,<br>ez lehetne az Ember valós boldogsága.<br>Feledni a tegnapi haragot és gondot,<br>s nem a holnaptól remélni jobb sorsot.<br><br>Pest - Buda, 2014. szeptember 30.

Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,<br>hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.<br>Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:<br>miként kell hazugságban élni, otthonosan.<br><br>Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,<br>nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.<br>Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,<br>s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.<br><br>Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,<br>értékét veszti becsület, szeretet és hit.<br>Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,<br>a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.<br><br>Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,<br>és félrelökött szülők sorsává a magány.<br>Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:<br>már szüleink vázájába sem kerül virág.<br><br>Oly korban élek most, mit leginkább felednék,<br>legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,<br>és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,<br>felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.<br><br>Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,<br>hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.<br>Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,<br>s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.<br><br>Ily korról álmodozom ostobán néhanap.<br>Álmodozom, miközben az idő csak halad.<br>De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán<br>e kort veletek is örömmel megosztanám.