(21 gramm epigramma)<br><br>Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,<br>mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.<br>Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;<br>így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.<br>Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:<br>sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.<br><br>Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,<br>s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.<br>Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,<br>az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,<br>mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.<br>Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:<br>némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.<br><br>No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,<br>lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.<br>Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,<br>ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.<br>Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,<br>mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.<br><br>Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.<br>Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.<br>Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,<br>s prezentációm után lehet, hogy repítenek.<br>Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,<br>mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.<br><br>Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:<br>Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,<br>mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.<br>Szép temetésem vót... a végét alig vártam,<br>Így is voltak pappal, sírásóval és velem:<br>összevissza hárman.<br><br>Pest-Buda, 2016. február 28.

Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,<br>Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.<br>Életünk értelme őrizni a tőle kapott lángot,<br>Elűzni a sötét semmit, s vigyázni e világot.<br><br>Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,<br>Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.<br>Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,<br>De minden egyes gyertya: csupán égve világít.<br><br>Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,<br>Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.<br>Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek:<br>Ők adják a meleg lelket a hideg, setét éjnek.<br><br>Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,<br>Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.<br>Apróka, megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,<br>Elpihen a bennük őrzött fény: békésen, csendben.<br><br>De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!<br>Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.<br>Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,<br>Értük is fénybe borítjuk e reánk bízott, csodás világot!<br><br>Pest-Buda, 2015. október 26.

(Bródy János tiszteletére)<br><br>Csend járja be e valaha szent földet,<br>sunyítón néma kushadás és átok,<br>Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:<br>gazul gyűlölködő hamis-királyok!<br><br>Önmagatok képzelte trónon ülve<br>e nép nevében ítéletet mondtok,<br>és hatalmatoktól megrészegülve<br>dobtok nékik némi hústalan koncot.<br><br>Közben dicsőítő dalnokra vártok,<br>nyálasan magasztaló hamis szóra,<br>de dalos lelkeket már nem találtok,<br>mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.<br><br>Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,<br>mára a gyávaság lett sovány létük,<br>mert családjukért földig alázkodtak:<br>netán dicstelen elmúlás lett bérük.<br><br>Mert a szolgaság a lélek börtöne,<br>s a láncot a költő nehezen tűri,<br>halott lenne Ő akkor is, ha élne,<br>hiszen a dalok hiánya: legyűri.<br><br>És mégis akad oly dalnok, ki feláll!<br>Habár ráncos keze tán kortól reszket,<br>ütött-kopott lantját megfogva kiáll -<br>Ő, aki többé már semmit sem veszthet.<br><br>Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,<br>ki a gyenge testben is erős lélek,<br>elcsukló hangja reszketeg és fakó,<br>s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.<br><br>Irtóznak hallani a régi lantot,<br>mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,<br>rémülten látják az ismerős lantost,<br>ahogy a nép ma is dalait issza.<br><br>- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!<br>Üres a trón, már nem ül rajta senki! -<br>Fátyolos hangján olykor halk az ének,<br>ám sorait szabadság szele lengi.<br><br>S szűkölnek bújva a gazok kutyái,<br>amint felébrednek a lelkek sorra,<br>minden egyes strófa új ostorcsapás<br>a szemfényvesztő, hazug árulókra.<br><br>Mert nem lehet király ott a gyűlölet,<br>hol nem hisz benne többé soha senki!<br>És sorra emelkednek fel a fejek,<br>ahogy dalát egy ország visszazengi.

A szépségről akartam ma írni,<br>egy sort, két sort, talán többet.<br>Arról, mi felemel, avagy bódít,<br>s megtelít egy egész könyvet.<br><br>Akartam írni a nyárról, s fákról,<br>a szerelemről is talán,<br>a rét szépséges virágairól,<br>egy örök Isten asztalán.<br><br>Örömöt akartam hozni néked<br>e szomorú, bús világba,<br>arcodra mosolyt csalni könny helyett,<br>Én: a szegény Botcsinálta.<br><br>S most itt ülök a papíros felett,<br>csendben, a sorokra várva,<br>valami szépet szeretnék írni;<br>de tollam sincs tintába mártva.<br><br>Ott legbelül, megfájdul valami,<br>mi a boldogságod hozná,<br>s belesajdul hasztalan életem:<br>cseppnyi könny kellett csak hozzá.<br><br>S most itt fájnak a régen múlt évek,<br>a sok gyáva megalkuvás,<br>a görbült gerincű hajlongó félsz,<br>s kényszerült alázkodás.<br><br>Pedig a szépről akartam írni,<br>egy sort, két sort, talán többet;<br>arról, ami felemel vagy hódít,<br>s megérdemel egy csepp könnyet.<br><br>Pest - Buda, 2014. január 13.

Egy tiltott bolygóra születtem,<br>hol teremtőm is elhagyott,<br>nincs elődöm, tán utódom sem,<br>kire e semmit ráhagyom.<br><br>És nincs, ki átöleljen féltve,<br>- Anya, ki önzetlen szeret -<br>kinek vállán elsírjam vétkem,<br>hogy megbocsássa bűnömet.<br><br>Vak vagyok e setét világban,<br>hol nincsenek fénylő napok,<br>hol nincsenek soha kérdések,<br>se nyugvást adó válaszok.<br><br>Csak a kétségek egét látom.<br>Valós e nyomorult világ?<br>Vagy pusztán képzeletem műve,<br>mit teremtőm is megutált.<br><br>Bár ne születtem volna soha.<br>Miért lettem, s kiért vagyok?<br>Elveszett nemlétem gyászolom,<br>mint holtját az, kit itt hagyott.<br><br>Pest - Buda, 2013. július 27-28.