Temetőben mindenhol látható a múlt sötét árnya, <br>Utakat borítja, rothadt avar szagú levélpárna. <br> <br>Nem halálért megyek a temetőbe, <br>Őseim csöndjét, ott kapom örökbe… <br>Láng libben, az esteledésben, <br>Segít az emlékképfestésben… <br>Elegáns görcsök szorítanak a szívben, <br>Vajh’, mit segít ez az örvénylő lélekben? <br> <br>Sírok közt az átjárók, sötét utak, szinte sikátorok. <br>A múltam után kutatva e titkos utakon bolyongok… <br>Még csak délután van, így nem világítanak a csillagok… <br> <br>Nagyon átélem a temető halotti csendjét, <br>A sírok nyugalmát, a márvány néma kérdését… <br>Vajon élvezem a fáradt lelkem, menedékét… <br> <br>Ülök, odaér a hajkócoló hideg szél <br>És gondolkodom, vajon mit hoz nekem a tél? <br>Közben a szél regél, de nem értem mit mesél… <br> <br>Előjönnek az elfeledett érintések, <br>Soha nem múló, lélekmarkoló kétségek! <br>Gondolkozok, hogy is volt minden, régen, <br>Meg azon is, hogy milyen lesz a végen… <br> <br>Aztán már fázok, nekilódulok, megyek haza, <br>Sűrűsödnek a felhők, olyan, mint az ég haja. <br>Nem kedvelem, amikor a felhőzet ég takarója… <br>Szemem az égre vetem, hátha az ősöm megszólala… <br> <br>Az élet csak megy tovább az úton, ezt mindig hallom, <br>Nekem még van hátra, életemet megvalósítom. <br>Egyszer összehoz minket megint... a halál… <br>De nem most... Gondolom erre azért vártál… <br> <br>Bizony, lassan megkopnak, sőt, elhalványulnak az emlékképek. <br>De szeretteim, bennem laknak, így igaziak az emlékek. <br> <br>Az estben a leégett kanóc, csak pislákoló lángot ad, <br>Ez akarná kényszeríteni a lelket, hogy jobb, ha marad… <br>De én élő vagyok, megyek… bánat marad, az élet halad… <br> <br>Vecsés, 2014. november 22. – Kustra Ferenc József <br>

A nagyszülők álma<br>Mikor betoppan az unoka<br>A szempár ragyogása<br>Mint világítótorony<br>A háborgó tengerparton<br>Vagy telihold varázsa<br>Egy behavazott hegycsúcson<br>Szikra melyből izzó láng lobban<br>S a fagyos szív szelídebben dobban<br>Örömmosoly mely ragályos<br>Hogy ne legyen az öreg magányos

Lepkepár szállt magasan a légben<br>nászukat járták éppen<br>és a fülledt nyári éjben<br>az utcai lámpafényben<br>szárnyukon villogva csillogott<br>az ösztönös szerelem.

Fűszálak közt meglapul <br>a fény melege<br>Érződik lassú szuszogással <br>a föld lehellete<br>Csicsergő napsugár <br>vidítja a kedvet <br>Egy viruló csokor <br>ibolyaillat mellett<br>És az apróságoktól még <br>szép napunk is lehet.<br>Sok parányi hírnök<br>Már díszbe öltözöt<br>Haza tér lassan<br>Ki délre költözött<br>Fakad a zsenge rügy<br>Bár zuzmarás a reggel<br>Felfrissül a lelkünk<br>A varázs- kikelettel<br><br>Szélárnyékban a nap sugarai<br>Kigombolták kabátom<br>A sál lezseren lóg vállamon<br>Hol sosem volt vállapomon csillagom. <br><br>Már észrevehető<br>Pár ékesedő<br>Viruló korona. <br>Éledezik fű és fa<br>S az éj harmata<br>Még lebeg<br>Ízlelhető a táj zamata<br><br>Az idős fa bölcsen kivár<br>Bár a rügyekben mocorog a tavasz<br>A tapasztalat ravasz<br>Nem lesz koronája sivár<br>Mikor eljön a nyár

Tücsök ciripelte<br>Csermely partján<br>Langyos nyári este<br>A suttogó szonátát<br>Hangoddal fülembe<br><br>Jó éjt s álmokat<br>Csókoljon a pillanat<br>Meghitt nyugalmat<br>Lelkedre<br>S csaljon örömkönnyet<br>Szemedre<br>Frissítő fuvallat<br>Minden este<br>Álomba szenderegve.