Bűn az élet, mondják nekünk papok, <br>Én is tán’ hasonlókat papolok? <br>Nem, dehogy… nehogy ilyennek tűnjön, <br>Reális vagyok, ez minden bűnöm. <br> <br>Sötét áradás töri át gátat, <br>Köveket, sőt életet is mállaszt. <br>Nemcsak a folyó, élet is ilyen, <br>Nagy gát kell, hogy ember boldog legyen. <br> <br>A jó keresztény tízparancsolat, <br>Minden jóra, szépre utasítgat. <br>Igaz tényleg, be kéne tartani, <br>De akkor élet gátját elsöpri. <br> <br>Azt mégsem lehet, hogy jó az ember, <br>Közben rossza előjönni nem mer. <br>A többiek ugyanis keményen, <br>Eltapossák, lehet véglegesen. <br> <br>Az ember szép és jó, ez idea, <br>De helyes, hogy ez az élet vágya. <br>Micsoda balgaság és dőreség, <br>Várjuk… nem változik emberiség. <br> <br>Budapest, 1998. január 8. – Kustra Ferenc József <br>

Égetem a gyertyámat egészen végig <br>Remélem, lángja kitart leges-leg végig… <br>Igyekszik ellenállni, minden fuvallatnak, <br>Igyekszik fénye maradni a jó sorsomnak. <br> <br>Kérdezik, az életben mi fáj? <br>Kérdem, életben mi, ami báj? <br>Rendelt sorsom által eltángáltatok, <br>De lélekhúromon dallamot játszok… <br> <br>Vecsés, 2013. június 12. – Kustra Ferenc József <br>

Sunyin, orvul lopakodik az este, <br>Sétálót, mindent beterít sejtelme… <br>Menekvés előle nincs… olyan beste. <br> <br>Én próbálom és vigyázom a sötétet, <br>Temetem a nappali keserűséget. <br> <br>Ahogy a fény-sötétet nézem, oly’ ferde… <br>Mintha nem látna elég jól, ember szeme. <br>A fények dőlnek, mint a pisai ferde torony, <br>Mint a hajléktalan, akit lenyomott a mákony. <br> <br>Merengve, tán’ lopva pillantok az égre fel, <br>Majd gondolatom napfényben, reggel újra kel. <br>Fényben volt aktivitásom, a semmibe lohad… <br>Olyan lettem, mint egy kis félő, elbújt apróvad… <br> <br>Rejtőzködnék, ebbe az árnyék lesz minden világban, <br>Bolhák is alukálni mennek a szomszéd cicákban. <br>&bdquo;Sötét” lesz a társaság, később majd a fény is felgyúl. <br>Hogy leszek majd láthatatlan… visszavonhatatlanul? <br> <br>Én, mint mamlasz balfácán, a süllyedő tutajon <br>Evickél a fényfolyón, és sötétbe átoson, <br>Magamra húzom az éjsötét-fekete leplet, <br>Így el is bújok, magamra zárom a ketrecet. <br> <br>Utcai lámpák fénye beterül az ablakon, <br>Beborítja az irathalmomat az asztalon, <br>Felhangosítja érzésem a múló fény nesze, <br>Este, sötétben már elhalkul a tücsökzene. <br> <br>Nézem a Göncöl szekeret, lüktető érverésem, <br>A Tejútra vágyik, hevesen, zabolátlan vérem. <br>Ez a vágyam, mint fa szerszámos kamra, úgy korhad, <br>Eme hő vágyam is csak… csak fekete lyukká porlad… <br> <br>Most úgy tűnik, hogy egyedül vigyázom a sötétséget, <br>Így van módom átélni a megélt sok keserűséget. <br>A setét, még a távolságot is ellopta tőlünk, <br>Így a Tejútra, Göncölhöz, meg sehová nem megyünk. <br> <br>Az éjsötétbe burkolódzva, testem borzong? <br>Jó lesz reggel, majd az ébredő világ… zsong-bong. <br>Reggel majd a sötét, mint faágról lesodort levél, lepereg, <br>Lelkem meg, ha majd kelő napfényt lát így tovább már nem kesereg. <br> <br>Vecsés, 2013. március 03. – Kustra Ferenc József <br>

Divatcikk lett egy időben<br>Kacér mosoly<br>A hölgy szemében<br>Aki látta<br>Irigy tekintettel szaporázta<br>Lépteit <br>Hogy birtokolhassa kegyeit<br><br>Lila posztóban üldögélve<br>Ráérősen<br>Erdőszéli fa tövében<br>Kecses kezében gólyahírrel<br>Ragyogóbb mint<br>Bármely ékszer<br>Könnyed eleganciával<br>Pózolva<br>Vágyva<br>Hogy a vászon vissza adja<br>Töredékét a virágzó tavasznak<br>Szinte hallani<br>Ahogy a pacsitrák dalolnak<br>Míg a színek<br>Összeolvadnak <br>A fényben<br>A világ varázstükrében<br>Egy cseppnyi inpresszió<br><br>Színei java replikálva<br>Mert se Pál<br>Se más nem állhatta<br>Hogy a dáma vidámsága<br>Szeliden csüngjön egymagába

Félszáz év <br>Változó világa<br>Barázdákat karcolva<br>Settenkedik <br>Körülöttem<br>Bennem<br>Születésem óta<br>Jóval öregebb lettem<br>És<br>Itt hagyom<br>Ujjlenyomatom<br>Mire egészre kerekedik<br>Félszáz év<br>Túl leszek én<br>A világvégén<br>És lelkem<br>Elkeveredik <br>Kitágul Egy-el<br>A világegyetemmel