Az is harc, mikor azokkal harcolsz,<br>kik tönkretették az életed,<br>habár kívülről nem látszik semmi,<br>s nem ropognak a fegyverek.<br>Az is fáj, mikor összetörve,<br>félig ájultan ott heversz,<br>Tested éktelen seb borítja,<br>s véredbe, fagyba ott remegsz.<br>Az is fáj, mikor nem tehetsz semmit,<br>s mások bűnéért úgy fizetsz,<br>lelked pőrére vetkőztetve,<br>s forrong benned a gyűlölet.<br>Tested gyöngül, de ereidben<br>lüktet a vér, és oly tüzes,<br>hogy felszakít benned minden érzést,<br>s őrült erővel halmoz el.<br>Mint egy tomboló, féktelen szélvész,<br>mely felborít mindent, s úgy megy el,<br>mint egy őrült, ki összetör mindent,<br>s nem marad utána semmi sem.<br>Az is harc. Hisz a lelked vívja!<br>S azon múlik, hogy győzöl e,<br>milyen erősen küzdesz érte,<br>hogy legyőzd azt, aki tönkretesz.

Neked csak játék. Kaland volna,<br>de nekem forró szerelem,<br>téged egy percre elvarázsol,<br>s aztán tovatűnsz hirtelen.<br><br>Csak egy szunnyadó, izzó szikra,<br>amely lángra gyújt hirtelen,<br>tüzével mindent összeéget,<br>s aztán kialszik teljesen.<br><br>Neked csak kaland lenne úgyis.<br>Csak egy a számtalan közül.<br>Nem érdekel, hogy összetörsz e,<br>s szememben bánat könnye ül.<br><br>Hiába hullna ezüstös cseppje<br>gyöngyözve végig arcomon,<br>észre sem vennéd, bárhogy fájna.<br>Szívedben nincsen irgalom.<br><br>Hagyj engem végre megcsitulni.<br>Menj el! Nem kell a szánalom!<br>Jön majd más, aki tiszta szívből<br>szeret, ahogyan akarom.

Hoz el nekem a csönd varázsát,<br>amit régóta keresek,<br>hosszú éjszakák átálmodását,<br>amely annyira kell nekem.<br><br>Hozd el nekem az est nyugalmát,<br>hogy álomra hajtsam ősz fejem,<br>S örökös aggódás helyett végre<br>Egy kis nyugalmat adj nekem.<br><br>Add nekem vissza a hitemet végre,<br>hogy higgyem: egyszer tán jobb lehet,<br>Hisz a tengernyi küzdelemből<br>rég kivettem a részemet.<br><br>Küzdelmes évek, emberöltők<br>súlya mely árnyékként követ,<br>mázsás teherként földre húzva,<br>megfeszítve a bőrömet.<br><br>Ne kínozz már! Nem tettem semmit!<br>Mért űzöl engem szüntelen?<br>Hiszen nem volt csak annyi bűnöm,<br>azt szerettem, kit nem lehet.<br><br>Ne üldözz már! Add vissza végre<br>mindazt, ami még jár nekem!<br>Ne vedd el tőlem minden álmom,<br>nézz rám! Segíts meg Istenem!

Nem így akartam elköszönni,<br>amikor végleg elmegyek<br>tőletek, hiszen hittem abban:<br>talán köztetek van helyem.<br><br>Elhittem azt, hogy szorgos munkáért<br>kijár majd annyi tisztelet,<br>mint annak, ki más után áskálódva<br>árulkodik, és hízeleg.<br><br>Tisztes munkának kevés a bére.<br>És már tudom, hogy nincs helyem<br>azok között, kik átgázolnak<br>érzéketlenül mindenen.<br><br>Elmegyek, ahol nekem is jut majd<br>egy talpalatnyi kis földdarab,<br>s elfogadnak majd ily szegényen,<br>hiszen a lelkem gazdagabb.<br><br>Nem így akartam elköszönni!<br>El sem akartam menni sem.<br>Hiszen a föld a talpam alatt itt<br>puha bársonyként omlik el.<br><br>Hiányzik majd, de mégse bánom.<br>Máshol talán majd kedvesebb<br>szavakkal várnak, megszeretnek,<br>s örülnek annak, ha ott leszek.

Nem érdekel, hogy mit mondanak rólam,<br>hisz csak én tudom, mit, miért teszek,<br>nem érdekel, ha durva szavak szólnak,<br>meg sem hallja már rég, süket fülem.<br><br>Nem érdekel, ha sunyin meglapulva<br>gonosz pletykákat súgnak, mert lehet,<br>talán ennyi csak minden boldogságuk,<br>s minden csapástól erősebb leszek.<br><br>Nem érdekel, ha hosszú éjszakákon<br>magányod oly nagy, s hiányzom neked,<br>mikor ott voltam darabokra törve,<br>te sem kerestél. Nem voltál velem.<br><br>Nem érdekel, ha könnyeidnek árja<br>patakként folyik szét az arcodon,<br> neked sem fájt, mikor miattad sírtam,<br>s könnyektől ázott hűvös vánkosom.<br><br>Nem törölte le senki, ha sírtam,<br>s lelkemre hullott pergő gyöngyszeme,<br>apránként, lassan kristályosodva,<br>amíg szívemen burkot képzenek.<br><br>Körbevonva, hogy ne fájjon semmi,<br>s valahol mélyen mégis megrepedt,<br>s hiába hívsz, és hiába jönnél,<br>szakadt szívemben nincs többé helyed.