Következményt hordoz magában<br>minden hétköznapi egyszerű tett,<br>s gondolat,<br>és bár , ha ereje megfeneklett<br>a hatás szekere <br>tova gördül a jövőbe,<br>hol a múltban elvetett mag<br>kalászba szalad.<br>Kalászba szalad<br>a múltban elvetett mag,<br>tova gördül a jövőbe<br>a hatás szekere,<br>és bár , ha ereje megfeneklett<br>a gondolat,<br>és minden hétköznapi egyszerű tett<br>Következményt hordoz magában!

Anyámnak nem volt drága ruhája,<br>nem volt semmilyen ékszere,<br>mégis: azt mondta, olyan gazdag,<br>s több kincse van, mint bárkinek.<br><br><br>Emlékszem: milyen szép volt az arca!<br>Bármily fáradt volt, nem pihent,<br>s olyan szépet varrt szakadt ruhánkra,<br>néha szinte a dísze lett.<br><br>Amikor néha rosszak voltunk,<br>megdorgált. S mégis: úgy ölelt,<br>szinte éreztem, hogy sugárzik<br> belőle ránk a szeretet.<br><br>Mikor álmomból felriadtam,<br>nem szólt. Ölébe ültetett,<br>s úgy ringatott el édes dallal,<br>amíg rám szállt az éji csend.<br><br><br>Anyám hangja, mint csengő dallam,<br>ma is úgy hangzik fel nekem,<br>mint a legszebben szóló hang, mely<br>fülemben most is visszacseng.<br><br>Ma már nem dalol. De nekem mégis:<br>a hangja épp olyan kellemes,<br>bármily halkan szól, érzem benne,<br>hogy ma is ugyanúgy szeret.<br><br>Imádkozom. Kérem az Istent,<br>hogy még sokáig tartsa meg<br>köztünk, hisz tudom: nem lesz többé<br>senki más, aki így szeret.

Úgy gondolj rám, mint álomképre,<br>amely a múltban létezett<br>titokban, néha felvillanva<br>s aztán hirtelen elveszett.<br><br>Akire vágytál álmaidban<br>s mégis elűzted messzire<br>durva szóval, és büszke gőggel,<br>s nem maradt belőle semmi sem.<br><br>Kutatnád néma pillantással<br>s mások szemében úgy lesed,<br>azt a felcsapó, tiszta lángot,<br>mely a légtérben ott rekedt.<br><br>Hiába hazudsz minden éjjel<br>forró szerelmet bárkinek,<br>azt a nyugtató, tiszta érzést<br>nem leled többé senkiben.<br><br>Hiába dúskálsz földi jóban,<br>s ezernyi ízét élvezed<br>százezer forró ölelésnek,<br>mégsem pótolja semmi sem.<br><br>Az a vágy, amely benned szunnyad,<br>sosem aludt ki teljesen,<br>s bárhogy keresed más karjában,<br>nem csillapítja senki sem.<br><br>Ma még tagadod. De majd holnap<br>kínzó álmodban ott leszek,<br>s átkozni fogol minden percet,<br>amely hasztalan elveszett.

Sosem szólt szebben semmilyen dallam,<br>mint akkor, azon az éjjelen,<br>amikor értem fakadtál dalra,<br>s éreztem azt, hogy mily heves<br><br><br>minden érzés, mit irántam érzel,<br>s mint egy bűvös kép úgy jön el<br>ma is, és szinte épp úgy hallom,<br>mint akkor, azon az éjjelen.<br><br>Csak álltam, s hallgattam meghatódva<br>oly szép volt az a lágy zene,<br>mintha valami angyal szólna,<br>s hárfa húrjain pengene.<br><br>Istenem! Milyen régen is volt!<br>Azóta deres tél lehel<br>fagycsókot forró ajkaimra,<br>s vállamra terít hűs lepelt.<br><br>Hideg csókjával rám lehelve<br>mindent fehérre permetez<br>leheletével, s elfeledtet<br>minden rosszat, mely megsebez.<br><br>Csak az a bűvös, tiszta dallam,<br>mely a fülemben ott rezeg,<br>az hangzik fel, és újra érzem:<br>milyen szép is volt ott, veled.

Csillagom vagy nekem. Csöppnyi ékességem,<br>felcsillanó mosoly gyermekem szemében.<br>Tiszta, csengő hangod angyal kacagása,<br>s minden érintésed mosolyom varázsa.<br>Csillagom vagy nekem. Minden üdvösségem<br>megtalálom benned, s minden ölelésben<br>ott ragyog szemednek kékítő varázsa,<br>mint reggeli napfény első ragyogása.<br>Te vagy a mindenem. S bármily messze élek,<br>tehozzád száll álmom éji sötétségben.<br>Te vagy a legdrágább kincse a világnak,<br>mikor veled vagyok, elkerül a bánat.<br>Hiába sodort el messzire a végzet,<br>éppen úgy szeretlek, és ugyan úgy érzek<br>minden álmomban, és minden ébredésben<br>úgy csillan fel nekem arcod fehérsége,<br>mint a legfényesebb csillag ragyogása,<br>melyet nem tompít el az idő múlása.<br>Csillagom vagy nekem, és egyszer remélem,<br>meghallgatja Isten egyetlen kérésem.<br>Közelebb visz hozzád, s karjaimba zárlak, <br>mint a legdrágábbik kincsét a világnak.