Lassan talán már nincs is szép a világban <br>Keresem, de már semmi nincs ládikában… <br>Vihar is a kis virágot tépi, <br>Lőtt vad is az utolsókat lépi… <br> <br>Hullócsillag utoljára ragyog, <br>Fénycsóvát húz, életről így gagyog… <br>A nagy folyó elmossa a köveket, koptatja, <br>Falu bolondja, hogy abbahagyta, hol folytatja… <br> <br>A modern világ embertelen <br>Reménykedünk, de lélektelen. <br>Sírkő nehéz, már mohás, eltolni már minek, nem lehet! <br>Lélek, lelkiismeret? Liberalizmussal? Elveszhet… <br> <br>Jelenem matt fekete, sötét, múlt éveim rossz kísértete. <br>Hullámozhat homlokomon, arcomon jobb jövőm ígérete? <br> <br>Vecsés, 2013. április 9. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként. <br>

(3 soros-zárttükrös duó) <br>Rakétatűzben ég ma is a szentelt gyertya, <br>De megúszta a büntetést az orosz pópa… <br>Rakétatűzben ég ma is a szentelt gyertya. <br> <br>Bizony az én lelkem is igy éli napjainkat, <br> Vívja minden ellen a védekező harcokat… <br>Bizony az én lelkem is igy éli napjainkat. <br>* <br> <br>(Senrjon trió, félhaiku lánc formátumban) <br>Gyalogosan menetel <br>Előre a lábam, tönkbe rúg. <br>Ima nem segít! <br> <br>Gyalogosan menetel <br>Hóban a lábam, éppen tél van. <br>Ima nem segít! <br> <br>Gyalogosan menetel <br>A lelkem… felhők könnye hullik. <br>Ima nem segít! <br>* <br> <br>(Senrjú duó) <br>Nap sugára is <br>Földet ér, éltet fejleszt. <br>Földet melenget! <br> <br>Levél, mit simít… <br>Meghallom lelkem sikít! <br>Ilyenek… napok! <br>* <br> <br>(anaforás leoninus) <br>Sokszor előfordult velem, hogy jó nagy felhő nyomult fölém, Nap beborult! <br>Sokszor előfordult velem, hogy lelkem védekező harcokba ’bonyolult’. <br>Sokszor előfordult velem, hogy lelkem csak gyalogolt mellettem. <br>Sokszor előfordult velem, hogy felhők könnye mosta a fejem. <br> <br>(leoninus) <br>Aranyló mezőn piros pipacs, őzeknél dívik az ’ipi-apacs’? <br>Rózsa illat terjeng, meg a füstölt sonkáé… Más illat is füstölt... <br> <br>Vecsés, 2022. május 27. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában, önéletrajzi írásként <br>

(végső emlék a feledhetőnek)<br> <br>Egy filléres másolat lóg a falon,<br>napszítta poros művirág az íróasztalon,<br>a zöld-penész már a küszöböt is elérte,<br>de nem tett semmit ellene, se érte.<br>Nagyra-törő álmai sohasem voltak,<br>ha lettek is volna: már régen elkoptak.<br>Család, gyermek, nyugalom volt vágya,<br>és egy szerető feleség, aki hazavárja.<br> <br>Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,<br>a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.<br>Korok és ideológiák jöttek mentek,<br>határok tűntek el, s újak növekedtek.<br>Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,<br>Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.<br>Pedig temérdek dolog történt ezalatt,<br>miből egyetlen egy sornyi sem maradt.<br>Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,<br>egy soha meg nem írt történet helyett.<br>- Ez marad majd utánam - gondolta,<br>asztalán a silány művirágot félretolva.<br> <br>A vastag porban egy öreg toll hevert,<br>hegye régen látott már új verseket.<br>- Ha csekély tinta jutna még e tollba,<br>és papír is akadna tán a vén fiókba,<br>ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,<br>hogy a teremtőm tudni akar életemről.<br>Netán meg kéne írnom tanulságnak,<br>az utókornak vagy akárki-másnak,<br>hogy miként is maradtam örök senki:<br>kinek sorsát a történelem elfelejti.<br> <br>Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,<br>hasztalan életem, most e tollba mondva:<br>Például, ha a születésemmel kezdeném,<br>valahol még az ötvenes évek elején...<br>Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,<br>amikor asszonynak szülni volt kötelesség,<br>habár a szerelemnek is volt némi része,<br>egyszóval így történhetett meg, hogy<br>édesanyám ringatott szerető ölébe`.<br>Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,<br>a háború után, tervszerűn s tudatosan.<br> <br>És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,<br>tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,<br>pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,<br>Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:<br>de a történelem Dzsinn volt a palackban,<br>s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.<br> <br>A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,<br>sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,<br>mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,<br>és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,<br>egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.<br>Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,<br>a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.<br>Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,<br>unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.<br>Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:<br>kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,<br>tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.<br> <br>Négyévesen láttam először a méltóságos halált.<br>Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.<br>Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,<br>piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.<br>Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,<br>Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.<br>Hatévesen már nagy hangon böngésztem,<br>írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.<br>E tudással kerültem hát az első iskolámba,<br>vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,<br>első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -<br> <br>Gondolataiban már az első fejezetig jutott,<br>papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.<br>De a kalamáris kupakját csendesen emelve,<br>réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.<br>Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,<br>az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...<br> <br>Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,<br>kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.<br>Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,<br>e soha meg sem írt: végső történet helyett.<br> <br>Pest-Buda 2013-2026.

AZ ÚR:<br>”Be van fejezve a nagy mű, igen.<br>A gép forog, az alkotó pihen.<br>Év-milliókig eljár tengelyén,<br>Míg egy kerékfogát ujítni kell.”<br> <br>A KÖLTŐ (napjainkban):<br>Már megbocsásd Uram, hogy szólok,<br>de akad itt néhány ugyancsak rossz fog.<br>Engedelmeddel, ím bejelenteném,<br>lévén a gép még garanciális lenne:<br>nem úgy, mint e szedett-vedett költemény.<br> <br>Szóval, itt van például a gazdag fog maga,<br>szerinte a kenő pénznek semmi szaga.<br>Sőt, muszáj a forgáshoz, hogy géped menjen:<br>a szegény fog pedig örökkön kenetlen.<br>Bocsásd meg nekem Ó Uram:<br>e két fog sehogy sem pászol a Te gépedben.<br> <br>Aztán, itt van még, a jog és az igazság,<br>gyakorta elakadnak, oka talán gazság:<br>esetleg ... kisebb tervezési hiba lehet?<br>Uram, e kettőt közös tengelyre raktad,<br>ám együtt forogni, az Istennek sem akarnak.<br> <br>AZ ÚR:<br>”Be van fejezve a nagy mű, igen.<br>A gép forog, az alkotó pihen."<br> <br>A KÖLTŐ (napjainkban):<br>Forog, forog Uram, de nem mindegy, hogy, hogy.<br>Ideje lenne rajta ezt-azt megigazítanod.<br>Lazul a tisztesség, lötyög a becsület,<br>Egyesek úgy vélik nincs is semmiféle gép, <br>és akad itt még jócskán egyéb tünet.<br>Az évmilliókból alig telt le pár ezer,<br>a burkolat sok helyt önmagától nyaklik,<br>itt-ott mintha' fegyverropogás hallik:<br>gépészed pediglen, remegve bújik el.<br> <br>ANGYALOK KARA:<br>„A nagy ég áldása rajtad!<br>Csak előre csüggedetlen;<br>Kis határodon nagy eszmék<br>Fognak lenni küzdelemben.”<br> <br>A KÖLTŐ (napjainkban):<br>Nagy eszmék, nagy eszmék,<br>kis határok, meg küzdelem,<br>Angyalaim, ez mind-mind szép,<br> de dolgos kéz nélkül,<br>a fejünkre rohad majd a gép...<br> <br>Megtettem hát panaszom Uram!<br>Angyalaid ma délutántól estig várom,<br>ha javíthatatlanná vált már a nagy mű,<br>küld el kérlek a megadott címre: <br>csereutalványom.<br> <br>Pest-Buda 2016. június 24-29.<br>Idézetek: Madách Imre – Az ember tragédiája

Mindenkinek szüksége van<br>egy őszinte segítő kézre,<br>s hogy valaki azt súgja neki,<br>hogy megérti: és megérte.<br> <br>Mindenkinek kell valaki,<br>hogy néhanap mellette álljon,<br>még ha pusztán lélekben is,<br>de kérő keze: rátaláljon.<br>Egy meleg hang akár egy kéz,<br>a magányban olykor jó lenne,<br>hogy fájó, rémült lelkünket,<br>testetlenül is: átölelje.<br> <br>Mert elkél a bátorítás<br>annak is,ki látszatra erős,<br>mert szerető gyengék nélkül,<br>céltalanná válik minden hős.<br>Mindenkinek hinnie kell<br>önmagában s mindenki másban.<br>Mindenkinek kell a remény,<br>egy szebb és élhetőbb világban.<br> <br>Mert neked is szükséged lesz<br>egy őszinte, segítő kézre,<br>aki füledbe súgja majd,<br>hogy röpke életed: megérte.<br> <br>Pest-Buda 2016. augusztus 31.