A tatamin állok, itt kezdődik az út,<br>minden lépés, minden dobás egy újabb tanúbizonyság.<br>Ez több mint sport – ez az életem része,<br>erő, önuralom, tisztelet mind belém vésve.<br><br>Minden izmom dolgozik, feszül és tanul,<br>a testem formálódik, de az elmém is alakul.<br>Kitartás hajt, ha elfáradok,<br>mert a judo megtanít: soha ne add fel, harcolj!<br><br>Az esések nem kudarcok, csak leckék,<br>minden talpra állás egy újabb győzelem bennem,<br>a fájdalom is tanít, a csend is beszél,<br>és minden küzdelemben önmagamat ismerem fel.<br><br>A kedvencem? A belső combdobás,<br>egy mozdulat, ami pontosságot és időzítést kíván.<br>Egy pillanat, és az ellenfél súlytalan,<br>de a valódi erő belül van, láthatatlan.<br><br>Ez a világ legjobb sportja, kétségem sincs benne,<br>nem csak a testet edzi, de formálja a lelket.<br>A judo az út, amin napról napra járok,<br>és minden egyes küzdelemben egyre erősebbé válok.<br><br>Siófok, 2025. február 25. -Gránicz Éva

(Női tapasztalatból írt társadalmi látlelet)<br><br>Rövid ezen versem, elmesélem női létet,<br>Hogy igaziból megtudd, mi az a női élet!<br><br>Mikor megszületünk, már megvan a vétkünk:<br>Nő lettél, kislányom, hát viseld a létünk.<br>Masnit kötnek hajunkba, mosolyt tanul arcunk,<br>„Légy majd kedves, csöndes” – ezzel sulykolják agyunk.<br><br>Főzőcskézni kell, babát nyomnak kezünkbe,<br>Hogy később majd másnak főzzünk reggel-este.<br>Iskolába járunk, okosnak tanulunk,<br>De ne villogj túl nagyon, csendben maradunk.<br><br>Ha szorgalmas vagy: stréber, ha szép: butácska,<br>Ha sírsz: hisztis vagy, ha nem szólsz: mulya lányka.<br>Ha mindent kibírsz: azt mondják, ez a dolga,<br>A világ terhét is, mosolyogva hordja.<br><br>Masni, szoknya, mosoly, jókislány,<br>Ne mássz fára, ne vitázz, ne légy túl vagány!<br>Ha hallgatsz: hülye vagy, ha mersz: pimasz,<br>Válassz hát mi leszel, és mi maradsz?<br><br>Ha fiús vagy: baj, ha lányos: gond,<br>Ha önmagad lennél: „na, ez meg bolond”.<br>Gyerekként mosoly, kamaszként szégyen,<br>A tested bűnös, de legyen kívánatos szépen.<br><br>Takarj el mindent, de csábíts közben,<br>Ha megerőszakolnak: „mi volt rajtad éppen?”<br>A felelősség nálad lakik mindig,<br>Tettes „hibázott”, te meg „tanulhattál volna addig”.<br><br>Ha elbuksz: "lám, ezt is megérdemelte"...<br>Ha sikeres vagy: „kivel feküdt le?”<br>Ha fáradt vagy: gyenge, ha bírod: kötelesség,<br>Ha panaszkodsz: „túl sok a női érzékenység”!<br><br>Tanulsz, dolgozol, töröd magad te szegény,<br>De plafon a fejed fölött betonkemény.<br>Ha főnök vagy: sárkány, ha kedves tán' gyenge,<br>Szúrós? Kielégítetlen, mondják csendbe’...<br><br>Otthon második műszak, fizetés nincs,<br>De a szeretetből élni „természetes kincs”.<br>A házimunka nem munka, csak női reflex,<br>Mint a lélegzés, csak ha nincs, akkor vesztesz.<br><br>A tested köztulajdon, vélemény tárgya,<br>Szül vagy nem szül? Későn - Korán? - mind hibája.<br>Ha anya vagy: az kevés, ha nem: selejt lettél,<br>Ha mindent akarsz: önző – na döntsd el, mit szeretnél?<br><br>A férfi „érik”, a nő „elhasznált lesz".<br>S végül, mikor már senkinek se kellesz,<br>Akkor kapsz békét, újra lesz pelenkád, csönded,<br>És akkor, furcsa mód, először nem kell jól viselkedned!<br><br>Siófok, 2025. december 30. -Gránicz Éva-

Megkezdjük az újévet, hittel és reménnyel,<br>Tovább visszük életünk csendes derűjével.<br>Bízzunk benne, szebb lesz minden holnapunk,<br>És siker vár ránk végül, ha kitartunk.<br><br>Mit hozhat a sors? Nem láthatjuk előre,<br>Útja ködbe vész ma még, s nem tudjuk, merre.<br>Találgatás csak, mit a holnap ígér,<br>De reményünk él tovább, s cserét nem kér.<br><br>Ha bízunk az új év tiszta hajnalában,<br>Erőt találunk majd minden új próbában.<br>Lépésről lépésre halad az utunk,<br>S így a jóra egyszer csak rátalálunk.<br><br>Siófok, 2025. december 27. -Gránicz Éva- Írtam: Kustra Ferenc József: Bízzunk az újévben c. verse átirataként.

Derekas nap a mai nap.<br>Január dereka és a tél dereka.<br>Mától minden eltelt nappal,<br>közelebb kerül az áhított tavasz.<br><br>Még itt a tél javában.<br>Hó is esett, megfagyott minden, kihűlt a táj.<br>Tiszta, jeges szél fúj,<br>próbálgatja még a tél a fogát.<br><br>Körülöttem szürke csend,<br>egybeolvadt a fent és a lent.<br>Nem hallatszik és nem látszik semmisem.<br>A végtelenben szabadon lebegek.<br><br>Ez a hely nagyon kedves nekem.<br>A pamutszerű gyerekkori álmokban,<br>itt mindig boldog vagyok és<br>csodaszép, ragyogó nyár van.<br><br>Most fagyos, kihalt a vidék,<br>de így is megkapó.<br>Hőn szeretett Balatonom nem látható.<br>De tudom, hogy itt hever a lábaim előtt,<br>s ha a napfény befűzi arany fonalát, felszáll a köd.<br><br>Látható lesz a vékony jégtükör,<br>a smaragd fényű nyugalom tükre.<br>Hol békére lelsz és megpihen a lélek.<br>Ez a természet nyugodt suttogása,<br>meghallod, ha szíved tárva.<br><br>Siófok, 2025. január 15. -Gránicz Éva-

Legott, ahogy tűntél Amanda <br>Szívem, majd görcsbe állt… bánatba! <br>Magányom sikoltott, <br>Nyögést is hallatott. <br>Dallam, magát itt visszahúzta! <br> <br>Nem tűntem el, csak útra keltem, <br>Utazáshoz nem volt nagy kedvem. <br>Beteg édesanyám várt, <br>Ez nem tűrt halasztást. <br>Tudom fájt, de ezt kellett tennem. <br>* <br> <br>Tőrt döftél szívembe, lelkembe, <br>Sarkaddal tapostál testembe… <br>Nevetésed… dallam volt, <br>Sírásom is… dallam volt. <br>De halkult, míg elhalt csendembe. <br> <br>Okos vagy, érzem ezt megérted, <br>És belát, megenyhül a szíved. <br>Mihelyt lehetséges, <br>Jövök hozzád édes! <br>S elmúlik mind, mi bántott téged. <br>* <br> <br>Éltem, mint bormámorba bele… <br>Esőcsepp áztatta szemem tele… <br>Csak nyomok betonon, <br>Lelkem föladotton… <br>Miután elmentél… ürese! <br> <br>Ne igyál, az nem tesz jót neked, <br>Ha megyek, nevet majd a szemed. <br>Üresség nem örök, <br>Egyszer csak megjövök. <br>Együtt sírunk, nevetünk veled. <br> <br>Vecsés, 2024. szeptember 13. – Siófok, 2025. szeptember 27. Kustra Ferenc József- íródott romantikus LIMERIK csokorban. Én írtam a páratlanokat, a párosok: Gránicz Éva munkája. <br>