Kaparj kutya, hogy megélj,<br>alázkodj meg a csontodért.<br>Nyald a talpát, ki neked lökte,<br>s lábával bele tiporta a földbe.<br>Hunyászkodj meg te gyáva féreg,<br>mert nálad azok is többet érnek.<br>Vén vagy te már az élethez is,<br>takarodj el, és ne itt nyüszíts.<br><br>Könyörögj Istenhez egy új ülepér',<br>mert abba rúg majd, kit felneveltél.<br>Lettél megalázott kivénhedt eb,<br>kinél a féreg is csak gerincesebb.<br>Új gazdák osztják most a koncot<br>nem tűrik a kivénhedt koloncot.<br>Az Ő vigyoruk felér zsebtől fülig,<br>még a spanyolviaszt is maguk szülik.<br><br>- Tiszteld jó Apád és szülő Anyád! - <br>Pofán köpik ez intés minden szavát.<br>A tíz parancsolatot semmibe véve,<br>a becsületszót kihányva szemétre,<br>tagadják elődeik kőbe vésett tanát,<br>sarkaiból forgatva ki, a hitnek szavát.<br>Mert arra büszkék, hogy a fejük üres;<br>minek a tudás, hisz kutyájuk is rühes.<br><br>Kaparj kutya, és csóváld a farkad:<br>eljött a jövőd, ahogy nem akartad.<br>Rágd a hústalan kiszáradt csontot,<br>örülj, hogy az új gazda fel nem koncolt.<br>Nem kell neked se ház se otthon,<br>ha nincs semmid, nincs aki kifosszon.<br>Hogy ugatni szeretnél néhanap?<br>Minek? Hisz szádban fog sincs, mi harap.<br><br>Kaparj kutya, ásd el a büszke múltat.<br>Kaparj csak, kaparj?<br>Míg újra beléd nem rúgnak!<br> <br>Buda 2013. május 24

Feletted csak almafák ága,<br>ezen a földön jöttél világra,<br>e földön láttad meg a napot<br>itt élted meg a múló holnapot.<br>Hitted, hogy jó helyre születtél,<br>mert szerettek, és te is szerettél.<br>S nőttek ágaid mint az évek,<br>elmondhattad: Én sohasem kérek.<br> <br>Ám növekvéssel jár a törvény,<br>hogy a nagyokat vonzza az örvény.<br>És vad felhők markába zárva,<br>fölötted az ég, már lárva-sárga,<br>S fád ágait cibálja vihar,<br>setét gyűlölet már napot takar.<br>Harag, árulás, csalfa hangok,<br>ágaid törik a gaz bitangok.<br> <br>Recsegve hajlik fádnak törzse<br>s világ démonai fogtak össze,<br>hogy széjjeltépjék cafatokra<br>gyümölcsét, mi magvaid hordozza.<br>S tűröd fájdalmad a magokért,<br>az eljövőkért, a holnapokért.<br>A vihar úgyis belefárad,<br>meg fogod védni egyetlen fádat.<br> <br>Számtalan vihart túléltél már,<br>erőt adott hited, s az lett a vár.<br>Falai fáid körbe vették,<br>zsenge gyümölcseit dédelgették...<br>És nőttek a fák cseperedtek,<br>küzdelmed magvai megeredtek.<br>S az idő szállt, feledve sorsod,<br> fáid gyümölcsét, testedben hordod.<br> <br>Fölötted almafáid ága,<br>ezen a földön jöttél világra,<br>e földön láttad meg a napot<br>itt éled meg az elmúlt tegnapot.<br>S nőttek almáid, mint az évek,<br>elmondhatod:Többé már nem félek!<br>Vigyáztál hazádra, mint fádra,<br>s emelt fővel vársz az elmúlásra.<br> <br>( Pest-Buda 2013. július 22.)

Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,<br>hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.<br>Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,<br>hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.<br> <br>Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,<br>hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".<br>S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,<br>torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.<br> <br>Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,<br>ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.<br>Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.<br>Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.<br> <br>Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,<br>az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,<br>ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva<br>lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.<br> <br>(Föld bolygó 2012. augusztus 12.)<br> <br>***<br>Mindenféle hasonlóság keresése merő fikció. <br>Mindazonáltal a véletlen egyezésekért a szerző <br>nem vállalhat semminemű felelősséget!

Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,<br>Hogy az ember, embernek farkasa legyen.<br>Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,<br>Megalázva, emberségben meggyötörve.<br>Hogyan viseljük el most e gyalázatot:<br>A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.<br>Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,<br>Melynek képe igaz és nem holmi görbe?<br> <br>Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,<br>Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.<br>Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,<br>Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.<br>Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?<br>Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?<br>S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,<br>Ha megalkuvásunk az élelem bére?<br> <br>Mondd uram, lehetünk ettől még emberek<br>- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,<br>Ha nézzük véreink végső szenvedését,<br>Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,<br>Télvíz idején megfagynak a szegények,<br>És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?<br>Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,<br>Hogy ember az embernek farkasa legyen.<br> <br>( Pest-Buda 2013. február 4.)

Most, hogy az utcára vetetten élek,<br>abban bízok, Ki mégsem szolgalélek.<br>Én is ember lennék, s nem holmi hályog,<br>mondjátok hát meg: Nektek miért fájok?<br>Üvöltenék vadul, de félrelöknek,<br>tűrnöm kell némán, mint az ökörnek.<br>De pofámat tán befognom sem kéne,<br>ha végre valaki Embernek nézne!<br><br>Akkor nem lenne gerincem görbe,<br>hajlongás nélkül nézhetnék tükörbe,<br>de mert csak egy nyomorult senki vagyok;<br>emberi szó helyett újabb pofont kapok.<br>Ráadásul, ha maradékot lopok: elítélnek,<br>nyomortól, mint betegségtől, emígyen félnek.<br>Talán egyszer majd a föld alá is vágnak,<br>és olcsó fejfájukkal betörik pofámat.<br><br>Addig is nekik hurrázva tapsolnom kell`ne,<br>mintha agyam helyén dohos szalma lenne.<br>Tisztelnem kéne a pénz mocskos hatalmát,<br>ha elém dob néha egy nyáltól rohadt almát?<br>Ők zsebből zsebbe osztják teremtőjük "hitét",<br>nem létezik égi hatalom, mely nyakukra lép.<br>Hogy én is emberből lennék? Ugyan ki látja?<br>Már se fog, se igaz-hang* nincs a pofámba!