Holnap is születnek majd, s meghalnak:<br>az emberek temetnek vagy mulatnak.<br>Holnap is lesz talán majd, ki apává válik,<br>és olyan, ki társra mindhiába vágyik.<br><br>Holnap is üres lesz sokaknak a tányér,<br>s lesz, akire némi tisztesség ráfér.<br>Holnap is hazug marad minden csirkefogó,<br>kinek szájából üres ígéret a kenyérnek való.<br><br>Holnap is szégyen lesz szegénynek lenni,<br>kérges kézzel földet túrni, deszkát szegelni.<br>Holnapra sem lesz még kétkezi becsület:<br>kapanyél szegényé, s gazdagé a szüret.<br><br>Holnap is ölnek az emberek és halnak,<br>és haragot vetve gyűlöletet aratnak...<br>Vajon holnap lesz-e, ki gyermeket áhít,<br>vagy anyai méhből világra jönni vágyik?<br><br>A holnapot el kéne feledni már Ma,<br>ez lehetne az Ember valós boldogsága.<br>Feledni a tegnapi haragot és gondot,<br>s nem a holnaptól remélni jobb sorsot.<br><br>Pest - Buda, 2014. szeptember 30.

Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,<br>hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.<br>Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:<br>miként kell hazugságban élni, otthonosan.<br><br>Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,<br>nyugodtan teheted, hisz Ők is ebből élnek.<br>Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,<br>s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.<br><br>Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,<br>értékét veszti becsület, szeretet és hit.<br>Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,<br>a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.<br><br>Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,<br>és félrelökött szülők sorsává a magány.<br>Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:<br>már szüleink vázájába sem kerül virág.<br><br>Oly korban élek most, mit leginkább felednék,<br>legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,<br>és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,<br>felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.<br><br>Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,<br>hol unokák sorsa sem fű-mámoros talány.<br>Oly kort szeretnék, hol még élő a tisztesség,<br>s erősen védik, hogy rajta csorba ne essék.<br><br>Ily korról álmodozom ostobán néhanap.<br>Álmodozom, miközben az idő csak halad.<br>De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán<br>e kort veletek is örömmel megosztanám.

Fájdalmas dolog apró kavicsnak lenni,<br>Megtiporva, hasztalan a porba veszni.<br>Mert mindenki látatlanul tapos rajta,<br>Mulandó léte, homokká váló hajsza.<br><br>Ám Ki hasztalan kaviccsá vált csak mára,<br>Büszke szikla, hegyorom volt hajdanában.<br>Föld katlanából szakadt ki kemény teste,<br>S lávája fényétől reszketett az este.<br><br>Félve csodálták őt sokszor, és oly sokan,<br>Hegycsúcsként égre törve, csak állt dacosan.<br>Állt szilárdan, akár egy isteni bástya,<br>Évezredek vad viharait kiállva.<br><br>És lám, mégis... Horzsolódva egyre-másra,<br>Hiába jött oly keménynek a világra.<br>Lett Ő is, mint friss kenyérből száraz morzsa,<br>Hisz elkopni, s tűrni: ez volt csak a sorsa.

Szeretetben született egy boldog,<br>tisztalelkű, s hófehér világba,<br>hófehér álomként kezdte létét,<br>hó pihékből, Hóemberré válva.<br><br>Kis kezek bábáskodtak körötte,<br>Őt paskolva boldog kacagással,<br>a szánkózó domb apraja nagyja,<br>szinte nem is foglalkozott mással.<br><br>Répáért szaladtak, hogy az orra <br>mégse legyen holmi tömpe krumpli,<br>faragtak rá két apró kis likat,<br>hogy megfázva: ki is tudja fújni.<br><br>Fazék kalapot fejére húzva,<br>vesszőseprő lett a harci dárda,<br>két szép szénfekete szemet kapott,<br>hogy e hó világot tisztán lássa.<br><br>Így védte ő a szánkózó dombot,<br>szülőhelyén emelt fővel állva,<br>esténként a kerek holdat leste,<br>és érezte, hogy mennyire árva.<br><br>A konok idő pedig, csak halad.<br>Telnek a napok, hetek, hónapok,<br>foltokban látszanak a fűcsomók,<br>és a domb körül, a hó sem ragyog.<br><br>A kis dombon, ahol megszületett,<br>múlóban van hófehér világa,<br>hol egykor álomként kezdte létét,<br>hópihékből, Hóemberré válva.<br><br>A napsugár könnyet csal arcára,<br>s cseppje lecsorog talpáig érve,<br>sajgó hó-gerince halkan roppan,<br>kalapja hullik, s már érzi: Vége!<br><br>Némán földre hull az elnyűtt seprő,<br>csendes a környék, nem járja senki,<br>és a dombtető hó-szülte őrét,<br>lassacskán mindenki elfelejti...<br><br>Hóvirág nyílik a domboldalon,<br>friss tavaszi napsugárra várva,<br>immár senkit sem érdekel többé,<br>egy elárvult Hóember halála.

1. LEJTŐN<br><br>Percként illannak semmivé az évek,<br>a csúcsról csalódottan térünk vissza,<br>elfáradt útjától a büszke lélek,<br>a távolság tetteinket beissza.<br><br>Most támaszt keres, mibe kapaszkodva<br>lejtején többé nem féli a járást,<br>visszhangot, kinek bátran panaszkodna:<br>vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.<br><br>Mert elérte célját, és rájött végre,<br>hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,<br>csak szél s a magány jár fel énekelni.<br><br>A dicsőség hasztalan az éhségre,<br>ha a fáradt testben emlék maradunk:<br>nem vetünk többé, és nem is aratunk.<br><br>2. ALANT<br><br>Nem vetünk többé, és nem is aratunk,<br>mások hasznára nem húzzuk az igát,<br>ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,<br>nem gágogunk hiába, mint a libák.<br><br>Mert létezik még némi méltóságunk,<br>soha többé nem állunk be a sorba,<br>ha a sárba tiporják bármely társunk,<br>többé nem fojtjuk haragunk a porba.<br><br>Mert nem vagyunk alább senki fiánál,<br>habár vad hegyek alatt éljük létünk,<br>talmi magasságtól sohasem féltünk.<br><br>Szívósabbak vagyunk a kősziklánál.<br>S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,<br>szikkadt vázunk csak torzója a létnek.<br><br>3. HIT ÉS REMÉNY<br><br>Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,<br>hitünk mégis erős maradt s tettre kész,<br>mert a gyávák csak szánalomból élnek,<br>hitük a küzdelemhez roppant kevés.<br><br>De nem lehet mindenki csakis bátor,<br>a mára elesett sem gyáva lélek,<br>egykor nagy ember volt, talán orátor,<br>ki reményt adott az elhagyott népnek.<br><br>Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,<br>és bíznunk kell az igazi reményben,<br>s küzdeni érte szilárdan, keményen.<br><br>Hisz a hegyek fölött él valaki tán,<br>ki meg tudja mondani, miért vagyunk,<br>megszületünk, szenvedünk és meghalunk.<br><br>4. A VÉGTELEN<br><br>Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,<br>értelmet ne keressen ebben senki.<br>Szél fújja felettünk legvégső dalunk,<br>s így fognak minket végképp elfeledni.<br><br>Esendő embernek születni vétek,<br>törpe a végtelen hatalma alatt,<br>kitéve múló idő szeszélyének,<br>mely könyörtelenül előre halad.<br><br>Ámde porszemként is kiszolgáltatva,<br>hisszük, hogy érettünk jött létre minden,<br>csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.<br><br>S feledve bűneink, egymást áltatva<br>hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol<br>önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.<br><br>5. KÉPZELT VILÁG<br><br>Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,<br>mert a valóság sosem szül szép álmot,<br>sikolt vajúdása, és vérző szennybe<br>borítja rózsaszín, képzelt világod.<br><br>Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.<br>Holott tudod, mindez csak csalfa álom,<br>a valóságot gyáván megtagadtad,<br>s képzeleted gyilkos hálója átfont.<br><br>S bár rémülten tépnéd már cafatokra,<br>ámde szorítása csak erősebb lesz,<br>lehúz a föld alá, a gyökerekhez.<br><br>Hiába kelsz álmaiddal birokra.<br>Levegőt markol karod, s tehetetlen,<br>mert magunkat legyűrni lehetetlen.<br><br>6. CUDAR VILÁG<br><br>Mert magunkat legyűrni lehetetlen,<br>nosza, leckéztessünk meg hát másokat!<br>Keressünk valakit, ki tehetetlen,<br>aki nem üt vissza, s remek áldozat.<br><br>Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?<br>Ugyan már, a háborúk ezért vannak,<br>nélkülük minden gazdag tönkremenne,<br>s munka nélkül a pórok is éhen halnak.<br><br>Harcolnunk kell mások ellen magadért!<br>Hogy kölykökre lőnek? S apák meghalnak?<br>Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.<br><br>Kellenek a hősök, s kell a példakép,<br>kétkedés nélkül kiállni mellette,<br>gyávaságunk néhanap elfeledve.<br><br>7. MAGASRA TÖRVE<br><br>Gyávaságunk néhanap elfeledve,<br>uralkodóként nézünk fel a napra,<br>nagyságunk hitébe legyökerezve,<br>fejünket nagy büszkén magasra tartva.<br><br>A hajdani tudást kivágjuk tőből.<br>Ikarosz példáján mit sem okulva,<br>újra szárnyakat fabrikálunk gőgből,<br>mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.<br><br>Önhittségünk immáron határtalan.<br>A Nap és idő ellen megyünk harcba,<br>Daidalosz intését nem fogadva.<br><br>Tudást erővel elérni hasztalan:<br>hiába lesz az Ember verhetetlen,<br>a test, az idő ellen tehetetlen.<br><br>8. A TEJÚT SÖTÉTJE<br><br>A test, az idő ellen tehetetlen,<br>és évmilliárdok suhannak tova,<br>az ember itt pusztán árnyék, véletlen:<br>Ő hiszi, hogy létező. - Az ostoba! -<br><br>Pedig csupán egy rossz álom a léte,<br>mérge a végtelenbe kódolt végnek,<br>Ő a világmindenség tévedése,<br>ki szégyene a teremtett egésznek.<br><br>A nagy mindenség gyilkosává nőhet,<br>ki teret s időt hajlítani képes,<br>kinek szelleme pusztítástól véres.<br><br>Tejút sötétje nevelte e szörnyet,<br>a végtelen is mindhiába tágul,<br>az örök kör most önmagába zárul.<br><br>9. AZ IDŐ<br><br>Az örök kör most önmagába zárul,<br>a földdel válik eggyé a kéklő ég,<br>s a világ teremtője elé járul,<br>ki előtt főt hajt az örök mindenség.<br><br>S kezdetét veszi az Idő uralma,<br>minden létező és múlandó fölött:<br>egyetlen, kinek korlátlan hatalma,<br>a határtalanná váló tér fölött.<br><br>Benne rejlik a teremtő ereje,<br>mi a mérhetetlenen is áthalad,<br>s jelenben múlva, jövőjében kutat.<br><br>Ő maga a teremtő őrző szeme,<br>s tudja, múlónak mit tartogat a vég:<br>a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.<br><br>10. AZ ELTÉVEDETTEK<br><br>A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,<br>mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,<br>s szemükben örökre kifakult az ég,<br>nem látják, a napnak fénye mit üzen.<br><br>Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,<br>fáradtan rogynak le a puszta földre,<br>küzdelem nélkül - a messiást várva -,<br>cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.<br><br>Mindhiába a hamis s üres lélek,<br>mert rövid tartama értelmét veszti,<br>s okát születésekor elfelejti.<br><br>Hasztalan cél és hit nélkül az élet,<br>min nem segít az emberi önhittség;<br>minden kezdetben már ott munkál a vég.<br><br>11. A KÜZDŐK VÉGZETE<br><br>Minden kezdetben már ott munkál a vég,<br>és ki győztesként hegycsúcsokra vágyik,<br>jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:<br>sírhantján is csak a közöny virágzik<br><br>Mert küzdelemre születtünk e földön,<br>megküzdeni a létért és egymásért,<br>viaskodni a hitünkért örökkön,<br>megharcolni a földért és hazáért.<br><br>Hősökké avathat minket az idő,<br>kölcsönbe adja dicsőségét cseppet,<br>s hátat fordítva máris elfelejtett.<br><br>Mindhiába akarat, hit és erő,<br>nem segít a szigor avagy diktátum,<br>a csalfa idő mindenkit elárul.<br><br>12. A MÚLT EMLÉKEI<br><br>A csalfa idő mindenkit elárul,<br>nincs tekintettel semmilyen élőre,<br>vesztes és a hős egyaránt elárvul,<br>kegyelmet senki nem is várhat tőle.<br><br>Küzdelmed a léttel lassan véget ér,<br>és jutalmad a megtett út lett maga.<br>Távolság ködébe veszett sok veszély,<br>s szeretteid várnak már odahaza.<br><br>És mesélsz nékik majd kalandjaidról,<br>az utódok pedig mind körbeülnek,<br>s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.<br><br>Történeted leírják majdan egykor,<br>s az Idő könyvtár mélyére süllyeszti:<br>s lapjaira írott szó, színét veszti.<br><br>13. FELEMELT FEJJEL<br><br>S lapjaira írott szó színét veszti<br>egy réges-régen elfeledett könyvnek,<br>a világ is tán végleg elfelejti,<br>s nyoma sincs a valaha volti hősnek.<br><br>Ugyan ki állít majd méltó emléket<br>az Embernek, ki hitéért küzdve élt,<br>kardot fogva tüzelte az elméket,<br>szabad hazáért, családért, emberért.<br><br>Akad-e manapság dalnok, ki bátor,<br>kinek éled tollán a hősköltemény,<br>s szót emel az elfeledett lélekért,<br><br>Ki áttör az idő alkotta gáton,<br>ahol a Közönyt senki nem érdekli:<br>a költőt múzsája is elfelejti.<br><br>14. A CSÚCS MAGASÁN<br><br>A költőt múzsája is elfelejti,<br>lelkében dalok immár nem születnek,<br>remegő kezéből tollát kiejti,<br>s kihunynak szemében a dicső fények.<br><br>S az egykoron megmászott hegynek csúcsa<br>ma is ifjú hódítók minden vágya,<br>meredélyén új akarat kel útra,<br>kit nem kísért még félelemnek árnya.<br><br>Minden méterrel nehezedik lépte,<br>a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,<br>de könyörtelen szedi áldozatát.<br><br>Végül élete céljához felérve,<br>hol csúcsáról visszanéz minden lélek:<br>Percként illannak semmivé az évek.<br><br>15. AZ UTOLSÓ SZÓ<br>/ mesterszonett /<br><br>Percként illannak semmivé az évek,<br>nem vetünk többé, és nem is aratunk,<br>szikkadt vázunk csak torzója a létnek,<br>megszületünk, szenvedünk és meghalunk.<br><br>Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,<br>mert magunkat legyűrni lehetetlen.<br>Gyávaságunk néhanap elfeledve,<br>a test az idő ellen, tehetetlen.<br><br>Az örök kör most önmagába zárul,<br>a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,<br>minden kezdetben már ott munkál a vég.<br><br>A csalfa idő mindenkit elárul,<br>s lapjaira írott szó színét veszti,<br>a költőt múzsája is elfelejti.<br><br>Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!