Óh, Uram!<br>Ha létezel valahol a világegyetemben.<br>Hallgasd meg kérlek ez apró porszemet,<br>- ki önmagam vagyok a puszta semmi -<br>az általad alkotott óriás` végtelenben.<br><br>Hallgasd hát,<br>miként mondok hitetlen létemre is imát:<br>Kérlek, Uram, oltalmazd mindazokat,<br>kiket vénülő szívem olyannyira imád.<br>Kérlek, segítsd őket, ahogyan velem is tetted!<br>Szereteted magvából nevelj lelkükben lombos fát,<br>miként azt egykoron: bennem is elültetted.<br><br>Add, óh, Uram, hogy higgyenek önmagukban,<br>és bízzanak nap mint nap egymásban,<br>s hittel higgyenek a szeretet hívó szavában.<br>Végül segíts engem, óh, hatalmas Uram,<br>hogy holtom után is örökkön adni tudjak,<br>ha csupán egy tiszta lelkű mosolyt is:<br>a reá szorulóknak.<br><br>Újraköltve: Pest - Buda, 2014. július 20.

Torkomba szorult valaha egy ember.<br>Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam,<br>kiszáradt torkom szorongatta vadul,<br>ha olykor önmagamnak is hazudtam.<br>Mert:<br>A torkomba szorult valaha egy ember,<br>ki mindig őszinte és sohasem kertel,<br>hangszálaim között él, idebenn a torkomban,<br>csendben meghúzódva, olykor letorkoltan...<br>Mert:<br>A torkomba szorult valaha egy ember.<br>Egy nálam méltóbb és igazabb lélek,<br>ki bízik igazságban, emberségben, hitben:<br>Kit megváltásomra küldött a teremtő Isten.

(21 gramm epigramma)<br><br>Meghóttam én kérem, éppen akkor meg akkor,<br>mikor elért az a Kaszás, no-meg az aggkor.<br>Szép temetésem vót, de a végét nem vártam;<br>így is voltak a pappal, sírásóval, hárman.<br>Egyszóval, így hagytam itt e földi világot:<br>sírásó szórt rám földet, pap meg miatyánkot.<br><br>Mint friss hót, tükör híján, tapogattam szárnyam,<br>s rettegve lestem, nem-e patásodik lábam.<br>Mert-hát nem olyan mindegy újoncként ilyenkor,<br>az ördög fiának, avagy angyalnak lenni,<br>mert-hogy a bűnöm tán sok, és ennyi meg ennyi.<br>Biza kár, hogy nem alkudtam jóval előre:<br>némi kis jattért, ezt-azt feledni belőle.<br><br>No de mindegy! Végül-is már idefent vagyok,<br>lenézve szédülök, és mindkét fogam vacog.<br>Bezzeg lenn: a patások szép estére főnek,<br>ki vannak téve bő léből sugárzó hőnek.<br>Nem is szédülnek ott, csak rotyognak szép lazán,<br>mit-sem törődnek ők, egy újonc meghót baján.<br><br>Egyszóval: most itten, épp felvételre várok.<br>Adatlapom töltöm, mint a lüke diákok.<br>Aztán innen, majd állásinterjúra visznek,<br>s prezentációm után lehet, hogy repítenek.<br>Gyakorlom is serényen, mit mondok hát kérem,<br>mert ilyen angyalosdit, még nemigen éltem.<br><br>Mormolom hát magamban, vagy-úgy hetvenhatszor:<br>Meghóttam én kérem-szépen, ekkor meg akkor,<br>mikor gyütt az a Kaszás, no-meg hát... az aggkor.<br>Szép temetésem vót... a végét alig vártam,<br>Így is voltak pappal, sírásóval és velem:<br>összevissza hárman.<br><br>Pest-Buda, 2016. február 28.

Gyertyák vagyunk, kiket a teremtő gyújtott,<br>Csendben égve élünk e világban, mit nyújtott.<br>Életünk értelme őrizni a tőle kapott lángot,<br>Elűzni a sötét semmit, s vigyázni e világot.<br><br>Minden egyes gyertya külön sorsot hordoz,<br>Ez sercegve ég, amaz lobogva bolondoz.<br>Egyik gyertya vékony, s lám, tömzsi ott a másik,<br>De minden egyes gyertya: csupán égve világít.<br><br>Együtt oly szép és meleg, sugárzó a fényük,<br>Délceg ragyogás, vagy lágy pislogás a létük.<br>Éltükben önzetlenül mindegyre csak égnek:<br>Ők adják a meleg lelket a hideg, setét éjnek.<br><br>Ám eljő az idő, mikor testük görnyedve elfárad,<br>Elfogynak, mint a viasz, s létük végén járnak.<br>Apróka, megfáradt lángjuk egy utolsót remegve rebben,<br>Elpihen a bennük őrzött fény: békésen, csendben.<br><br>De az örök fény, mi életet ád, nem hunyhat el soha!<br>Emlékezve éled ismét, új és új gyertyák büszke sora.<br>Mi, kik eleinktől kaptuk hajdan ezt az örök lángot,<br>Értük is fénybe borítjuk e reánk bízott, csodás világot!<br><br>Pest-Buda, 2015. október 26.

(Bródy János tiszteletére)<br><br>Csend járja be e valaha szent földet,<br>sunyítón néma kushadás és átok,<br>Ti szabadítottátok ránk e szörnyet:<br>gazul gyűlölködő hamis-királyok!<br><br>Önmagatok képzelte trónon ülve<br>e nép nevében ítéletet mondtok,<br>és hatalmatoktól megrészegülve<br>dobtok nékik némi hústalan koncot.<br><br>Közben dicsőítő dalnokra vártok,<br>nyálasan magasztaló hamis szóra,<br>de dalos lelkeket már nem találtok,<br>mert mind kihaltak: akárcsak a nóta.<br><br>Kik rég oly víg-bátorsággal daloltak,<br>mára a gyávaság lett sovány létük,<br>mert családjukért földig alázkodtak:<br>netán dicstelen elmúlás lett bérük.<br><br>Mert a szolgaság a lélek börtöne,<br>s a láncot a költő nehezen tűri,<br>halott lenne Ő akkor is, ha élne,<br>hiszen a dalok hiánya: legyűri.<br><br>És mégis akad oly dalnok, ki feláll!<br>Habár ráncos keze tán kortól reszket,<br>ütött-kopott lantját megfogva kiáll -<br>Ő, aki többé már semmit sem veszthet.<br><br>Egy agg, sápatag arcú rímfaragó,<br>ki a gyenge testben is erős lélek,<br>elcsukló hangja reszketeg és fakó,<br>s ott fenn: a hatalmasok mégis félnek.<br><br>Irtóznak hallani a régi lantot,<br>mert hangja ma sem hamis, hanem tiszta,<br>rémülten látják az ismerős lantost,<br>ahogy a nép ma is dalait issza.<br><br>- Ébredjetek fel mind, Ti szabad-lelkek!<br>Üres a trón, már nem ül rajta senki! -<br>Fátyolos hangján olykor halk az ének,<br>ám sorait szabadság szele lengi.<br><br>S szűkölnek bújva a gazok kutyái,<br>amint felébrednek a lelkek sorra,<br>minden egyes strófa új ostorcsapás<br>a szemfényvesztő, hazug árulókra.<br><br>Mert nem lehet király ott a gyűlölet,<br>hol nem hisz benne többé soha senki!<br>És sorra emelkednek fel a fejek,<br>ahogy dalát egy ország visszazengi.