Az utolsó őszi kirándulás… <br> <br>Tegnap sétáltunk a kiserdőbe, mert bizony régen voltunk kint az igazi zöldbe… <br>Tegnap sétáltunk nem esett, de sütött nap... nem fújt a szél sem, jobb idő nem lehetett. <br>Tegnap sétáltunk, pihenés vezette ötletet és a délután jobb nem lehetett <br> <br>Okos emberek mondták, hogy a zöldnek négyezer árnyalata van, de nem blöffnek. <br>Ücsörögtünk a régi kispadunkon, így bejutottunk a &bdquo;pihenő kapunkon”. <br>Léleksimogató volt ahogy a napsugár fák közé türemkedett... a napsugár. <br> <br>Míg ücsörögtünk, látva láttuk a leveleket, mind az összes hulló betegeket. <br>Néztük, hogy a négyezer zöldet egészíti, rozsdás és igy fölségesen mennyei. <br>Végül persze úgyis lehullik mind, a négyezer szint így aztán el is veszíti mind… <br> <br>Pihentettük szemünket, <br>Mert ennyi járt már a testünknek. <br>Őszi utolsó… <br> <br>Pihentettük lelkünket, <br>Mert ennyi járt már a testünknek. <br>Őszi utolsó? <br> <br>Pihentettük testünket, <br>Mert ennyi járt már egészünknek… <br>Őszi utolsó! <br> <br>Vecsés, 2023. november 1. – Kustra Ferenc József – írtam alloiostrofikus versformában. <br>

Holló éjben magányunk mélyén<br>lelkem kitárom halkan feléd,<br>suttog a táj, lágy szellő jár,<br>s Te egy tétova lépést teszel felém.<br><br>- Jöjj, kedves, halkan, csak csendesen!<br>Szívünk dobbanása félőn megremeg,<br>lelkünk összeforr, örök és végtelen,<br>pillangók repdesnek felettünk édesen.<br><br>Lüktet az éj, a csillagok hullnak,<br>szívünk parázsa lett perzselő tűz,<br>ahogy nyárban a kazlak sorra kigyúlnak,<br>úgy csillagok útján messzire űz.<br><br>Múlik az éj, én szemedbe nézek;<br>- most jöjj, kedves, halkan velem,<br>látom a lángot parázs szemedben,<br>s ahogy a lelkembe belépsz csendesen.

Altatót suttog a langyos, esti szél,<br>A fogyó hold szép álmot ígér,<br>Pazar dunnával teríti be némán,<br>Ringatja, altatja szerény szurdékán.<br><br>Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,<br>mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,<br>aluszik a két szemét lezárva,<br>álmodik szép szívét kitárva!

Szellő leszek a föld felett,<br>holdfényes réten lépkedek,<br>ha reggel karodban ébredek,<br>s csókot ajkadról kérhetek.<br><br>Elveszek benned végtelen,<br>s szemedbe merül majd végzetem,<br>éveinknek végtelen sugarában<br>vesszek el álmaink alkonyában.<br><br>Zsengén nyíló harmatos mezőn<br>vadvirág legyen majd temetőm,<br>hol egyedül csak én hallgatok,<br>ha karodban, ajkadon halhatok.<br><br>Lelked gyenge szívembe olvad,<br>selymes fátylat terít a holdra,<br>hogy örökre elvesszen benne,<br>mint csillagok a messzi végtelenbe.

Hallgatok egy régi hangot,<br>mit suttog az őszi szél,<br>Zselic-dombok szép aljában<br>bús szívemnek mit zenél?<br><br>Szellőbánat reménytelin<br>halk-suttogva hívogat,<br>bársonyhangján dalos madár<br>zengi el a kínomat.<br><br>Te küldted-e ide nékem,<br>hogy felszárítsa könnyemet,<br>te gondolsz-e néha reám,<br>hogy megmentsed a lelkemet?<br><br>Szállj, te madár, kis pacsirtám,<br>vidd hozzá a szívemet,<br>mert remény nélkül élni bizony<br>búkeservben nem lehet.<br><br>Hallgatom a régi hangot,<br>hogy susog az őszi szél,<br>Zselic-dombok szép aljában<br>számomra is van remény!