Én és a holdvilág, kézen fogva ballagunk az éjben, <br>Nézek csak körbe, de nem látok semmit, a cél gömbjében… <br>Nem is tudom, hogy megyünk… mi van élet kézikönyvében? <br> <br>Látni fákat, házakat, bokrokat, hegyeket, <br>Így éjjel nem kell elhajtani a legyeket… <br>Nincs hátizsákom, így a bút, én ölben cipelem, <br>Ő a legnagyobb teher, én őt fájón viselem. <br> <br>Mik vagyunk mink, tán' vándorló muzsikus legények? <br>Lehet, hogy az lennénk, ha bánatok nem lennének… <br>A lélekhárfa folyton zengeti a húrokat, <br>Árokparton, most nem is látom a virágokat… <br>* <br>Hold, mint kísérő, <br>Folyton jön, mindenfelé. <br>Utat világít. <br>* <br>Holdfényben látok, <br>De nyugalom nem kísér! <br>Boldogtalanság…? <br>* <br>Holdfényes vaksötét ölel körül, <br>Magamhoz is veszem én emlékül… <br>Sötétet kell szeretnem… örökül… <br> <br>Vecsés, 2016. április 2. –Kustra Ferenc József- íródott: versben és senrjúban… <br>

Azért vagyok, mert észlelek, érzek és gondolkodok,<br>aztán szárnyalok., bukok, álmodozok és törekedek,<br>mint a régi romantikusok, akik akkoriban tintával írtak,<br>de szavaim azt követelik, hogy tűzzel írjam versemet.<br>Az élet kezdettől fogva soha nem volt unalom.<br>A koponyám rejtett titkaiban ezt szabadon bevallom.<br><br><br>Korunkban a nyílt leleplezés szabály,<br>szóval elmondom mint senki bolondja:<br>Ismerem a misztikust és a hétköznapit,<br>a józan észt és amit az őrület hagyott.<br>Így nincs semmi, amit el nem mondhatok<br>koponyám rejtett titkai közt ott vannak az adatok.<br><br><br>Forró hangos rímekben írom le életem,<br>a lázat és a győzelmet, lázadást és lebukást,<br>a szárnyalást mely által veszélyben lebegek,<br>aztán görnyedten és tétován tovább megyek.<br>Tehát a béke és a megkívánt nyugalom idején,<br>koponyám rejtett titkai sorolják hogy ki is vagyok én.<br>S

Ott, ahol a fény megtörik,<br>a szivárvány és a csillagok<br>kedvüket szegik, ott hagytad<br>el szívemet.<br>Azóta árnyak suttogtak<br>különös formájú szavakat:<br>Hogy a szemedből loptam ki hangokat,<br>hogy lángra gyújtsa szívedet...<br>Valóban szemedben<br>láttam meg mindent,<br>mi ajkam beszédre késztette,<br>hogy neked szerelmet valljak,<br>hogy szívedet felkészítsem a<br>szerelemre.<br>És tényleg erre nem számítottam:<br>hogy mindez zsákutca lenne...<br>Mentünk ketten, még emlékszem erre...<br>A "végtelen", múló szerelemre.

Oly békésen pihen a táj,<br>a hó alatt álomba ringatta magát.<br>Csend van mindenhol,<br>Éjszakába sötétjébe burkolózva alszik minden.<br>Néhány szív nem pihen mégse.<br>Szív mi megszakadt ,<br>Mi békében nem nyughat.<br>A mosoly mögött ezer könnybe fakadt.<br>Ha felnézünk az égre látnak vajon?<br>Látják a nem szűnő bánatot.<br>A mérhetetlen hiányukot.<br>Te ígéretet tettél, hogy élsz,<br>S kit szeretsz pihenni engedtél.<br>Én ordítva kértem maradjon, viselje tovább mi megtörte.<br>Az ő fájdalmával nem törődve.<br>S elment... egyszer talán magára gondolt .<br>S nekünk csak fájdalmat hagyott.<br>Bástyának lenni jó, mert más csak azt látja mennyit küzd, mennyi erő van benne.<br>De ki látja mi van mögötte?<br>Hisz a magány szívének bérlője.<br>Legyen hát erős mi most törött?<br>Lehet elengedni ki pihenni akar?<br>Biztosan tudod mi a válasz?<br>A szívben van elrejtve<br>A szeretteink emléke?<br>Elég ez egy lépésre előre?

Milyen gyakran gondoltam: „Elég volt! Nincs több!”<br>ahogy néztem az élet hullámai törését <br> határtalan és örök partján, a boldogság csúcsait,<br>a kétségbeesés völgyeit és a perzselő bánatot<br>amely folyton azt ismételte: „Nincs holnap”.<br><br>Hányszor éreztem a testem terhét, Súlyának észlelését, <br>az élet burkolat varratainak foszlásait, és a hiábavalóság <br>és üresség éjszakáit, amelyek csak szabálytalan <br>és kaotikus álmokat okoztak. Mégis, a sors kereke <br>könyörtelenül forgolódott szélsőséges adagokban.<br><br>De aztán a habozás, a csábítás és a bukás:<br>-Várjatok! Még nem végeztem. Még éberen élni akarok!<br>A megváltás pillanatai, mint egy fuvola távoli dallama,<br>a fiatalságból feltámadt illat, egy érintés, amely elnémít.<br>Ezek azok a ritka esetek, amikor a csoda belopja magát a lélekbe,<br><br>és határozottan kijelenti, hogy nincsen végleges cél.