Sokszor kérdeztem, <br>vajon miért én,<br>Miért kaptam ennyi sebet, miért nem volt fény?<br>Kerestem a választ, <br>de csak zaj volt minden,<br>Aztán jöttél te… és csend lett bennem.<br><br>Remegő szívem nyugodni tér,<br>Újra boldogan élhetek,<br>És végre megértettem, hogy mégsem vesztettem.<br>Mert mit elvett tőlem az idő, <br>a keserédes sors,<br>Te visszahoztad bennem, minden érzés újra forr.<br><br>Miattad lélegzem,<br>Veled együtt kettesben.<br>Nélküled az életem,<br>túlélés lenne csendesen.<br>Végre újra élhetek,<br>Megpihenve, boldogan.<br>Te mentettél meg, <br>Végre újra létezem.<br><br>S ha majd sírsz, és nem tudod, miért fáj,<br>Tudd, hogy nem vagy egyedül, ha a világ rád is száll.<br>Mert amit most tőlem kapsz, az nem múlik el,<br>Az egy erő benned — ami majd megtart,<br>ha harcolnod kell.<br><br>Elvesztettem már sok mindent én,<br>Aztán kaptam tőled egy új ént,<br>akit eddig nem ismertem,<br>Egy jobb embert, egy csendes harcost,<br>Aki már nem fél, mert tudja:<br>Te vagy neki a fény!<br><br>Tudom lesznek nehéz napok,<br>A világ kemény, sokszor hideg,<br>Ha fáj ott benn, tudnod kell,<br>Míg élek én veled leszek.<br>Te vagy a meleg otthon ha fázom én, <br>A szívem ritmusa is te lettél,<br>Már minden álmom benned él!<br><br>Miattad lélegzem,<br>Veled együtt kettesben,<br>Nélküled az életem,<br>túlélés lenne csendesen.<br>Végre újra élhetek,<br>Megpihenve, boldogan,<br>Te mentettél meg, <br>Végre újra létezem.<br><br>S ha majd sírsz, és nem tudod miért fáj,<br>Tudd, hogy nem vagy egyedül, <br>ha a világ rád is száll,<br>Mert amit most tőlem kapsz, <br>az nem múlik el,<br>Az egy erő benned,<br>ami majd megtart,<br>ha egyedül leszel.<br><br>Lesznek napok, mikor távol leszek,<br>De a hangom ott lesz a szélben,<br>ha valami fájna neked.<br>Mert a szeretet nem múlik el, csak tovább él, benned, veled, <br>mint egy dal ami mindig hazatér!

Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,<br>Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.<br>Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,<br>Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.<br><br>Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,<br>De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.<br>A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,<br>Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.<br><br>Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,<br>Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.<br>Több millenniumon át tengődtem évekig,<br>Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.<br><br>Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,<br>Végül teljesült is a várva várt jóslatom.<br>Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,<br>Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.<br><br>Naiv módon engedtem önmagamnak,<br>Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.<br>Átlépett rajtam embertelen módon,<br>Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.<br><br>Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,<br>Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.<br>Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,<br>Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.

Sok mondanivalója nincs ennek a versnek<br>Örülök, hogy behódolhatok minden egyes percnek<br>Sok mondanivalóm, sosem volt a világnak<br>Hogy a vérem külőnbözik e, és tekinthető vajon beismert hibának.<br><br>Népem hányszor hanyatlott el, múltunk keserves szellemében<br>Vándorló életet folytatva, nem merült el feledésben.<br>Más időket élünk, mint megfáradt őseink,<br>Értük nem lesz reménytelenebb, elhervadt éveink.<br><br>Csúfolhattok, gúnyolhattok, ítélhettek el minket,<br>Nem minden cigány olyan, aki csak galádságot hirdet.<br>Magyarok vagyunk mi is, akár csak ti cimborák<br>Nem mi vagyunk azok, akik az országotokat tiporják.<br><br>Felszínes gondolatokkal, erőszakos bélyegzésekkel jellemznek minket,<br>Nem sajnáltatom magamat, nem forgatok ebből filmet.<br>Attól függetlenül, minden ember egy fajta hibát követ el,<br>Nincs cigánybűnözés, nincs fekete eljövetel.<br><br>Esélyt adva, jobb emberré válni nem gyengeség<br>Van ami elévül, és van az rossz ami felejthetetlen veszteség<br>Hibásak voltunk, mert engedtük zabolázni,<br>Mert harcoltak fiaink, mint e népnek katonái.<br><br>Nem védem azokat, kik vért és ártatlanságot ontottak aljas módon<br>Nincs közülünk senki se igazán, ki értünk fel szóljon.<br>Mindent a pénz ural, feketén és fehéren<br>Nem ecsetelek feleslegesen, akár a gyereknek szánt mesékben.<br><br>Nem tartozok az árulóknak revanssal,<br>Éjjel a végrehajtók előtt nem veszem körbe magam falakkal.<br>Gyilkos órákban, ide ne tévedjetek,<br>Hisz a becsületemért, jó magam és a családom nevében felelek.

Sajnáltassa magát, ahelyett, hogy helyre hozná amit tönkretett<br>Inkább könyebb neki más háta mögé bújni, főleg aki közvetett<br>Nem tud sirni, röstelni, vagy hibákat megbánni<br>Nehezebb lenne neki erre magát őszíntén elszánni.<br><br>Voltak borus percek, mikor leszált a csendes éj,<br>A múlt árnyai felszinre kerültek, mint a váratlan, de makacs szeszély.<br>Öccsétől búcsúzva, térdelve könyörgött,<br>Megtorlásra szomjazva, minden ép és szilárd falat ledöntött.<br><br>Senki sem figyelmeztette, mivé fog ezután válni,<br>Ha talán másképp döntött volna, nem kellett volna még több mély gödröt ásni.<br>Nem tehetett róla, hisz gyenge volt a józan ész,<br>Vérbe fagyva karjai, kettéhasítva az örökrész.<br><br>Holtak földjéhez, egy szál rózsával érkezett,<br>Testvérétől búcsúzva, egy dolgot tőle kérdezett.<br>Miért nem ő hagyta el, ezt a borzalmas életet,<br>Majd véresre szoritva a rózsát, úgy kapott vérszemet.<br><br>Kettémetszett alkony, árnyékba borulva<br>Ígéretett fogadott, megtorlatlanul okulva.<br>Játszótér ehhez képes, a bukott angyalok otthona.<br>Eljön az idő, kezdődik a gonoszok ostroma.

Henceghetel a szabadságoddal,<br>Nekem te csak kevesebb voltál egy gonddal<br>Bármennyire is vágytam arra hogy rács mögött lássalak,<br>A rossz szellemek, akkor is csak engem bántanak.<br><br>Nem érzem magamon azokat a súlyokat, melyeket rám helyeztél<br>Ameddig a föld alá nem kerülsz, addig sose feledjél<br>Rosszabb vagyok, bármelyik ellenfelednél.<br>A férgeket akkorra kiírtom, mire te temetnél.<br><br>Ezek a rossz szellemek, nem bennem élnek tovább<br>A keresztbe ért lánc, egyre csak mostohább.<br>Az ördögöt is elkaptam, hogy pokolra küldjelek<br>Amíg a pokol lángjai közt égsz, én addig nem csüggedek.<br><br>Sosem voltál méltó, hogy hű szolgám lehessél<br>Aljas áruló voltál, nem több egy szerepnél<br>Oly gyenge és gyáva leszel az én szememben,<br>Úgy a földbe tiporlak, hogy a kezed örökké remegjen.<br><br>Sosem volt ez személyes ügy, annál inkább kötelesség<br>Láncaimat feltépve, úgy lett ez becstelenség.<br>Önhatalmúlag rendelkezem pondró életed felett,<br>Hisz bármikor elvehetem azt, ameddig még lehet.<br><br>Leláncollak, kárhozatra ítélve kőböl vájt szíved,<br>Mindened megvolt, kívéve a erőteljes hited.<br>Nem tanultad meg, hogy kerülj engem te hítvány szörnyeteg,<br>Ebből kifolyólag, búcsúzom, mert most elveszem a te érdemtelen nyikhaj életed.