A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, <br>akarsz-e mindíg, mindíg játszani, <br>akarsz-e együtt a sötétbe menni, <br>gyerekszívvel fontosnak látszani, <br>nagykomolyan az asztalfőre ülni, <br>borból-vízből mértékkel tölteni, <br>gyöngyöt dobálni, semminek örülni, <br>sóhajtva rossz ruhákat ölteni? <br>Akarsz-e játszani, mindent, mi élet, <br>havas telet és hosszú-hosszú őszt, <br>lehet-e némán teát inni véled, <br>rubinteát és sárga páragőzt? <br>Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni, <br>hallgatni hosszan, néha-néha félni, <br>hogy a körúton járkál a november, <br>ez az utcaseprő, szegény, beteg ember, <br>ki fütyörész az ablakunk alatt? <br>Akarsz-e játszani kígyót, madarat, <br>hosszú utazást, vonatot, hajót, <br>karácsonyt, álmot, mindenféle jót? <br>Akarsz-e játszani boldog szeretőt, <br>színlelni sírást, cifra temetőt? <br>Akarsz-e élni, élni mindörökkön, <br>játékban élni, mely valóra vált? <br>Virágok közt feküdni lenn a földön, <br>s akarsz, akarsz-e játszani halált? <br>

Hatalmasnak indult. <br>Életében osztozkodó fatársai <br>ámuló irigységgel méregették: Újra nagyobb vagy. <br>Koronád, amellyel Meseországot akarod betakarni <br>és átölelve megvédeni, <br>ma újra izmosabb lett, <br>fejlődik, ég felé bomlik, tavaszba-tartan [d?]. <br><br>És büszkén állt a fa. <br>Lábánál színtobzódásban millió vadvirág feslett, <br>patak cserregett oda-oda dörgölődve <br>egy-egy benyúló gyökér-bogához. <br>Méhek, madarak zsondítón hangversenyeztek fülébe <br>és nagyon érezte, hogy szép és erős. <br><br>Egyszer azután jelentés jött. <br>Halkszavú, kékcsillagos, tücsökzenés esten <br>lobogóhajú tündér érkezett és megállt <br>a fa törzsének támaszkodva a patak partján. <br>Mély-kék szeme riadtan foszforeszkált. <br>Át akart menni, <br>de zúgott, tarajlott a vad hegyi ár, <br>s nem mert a kicsi tündér [...?] <br>Olyan könyörgőn tudott a fára nézni. <br><br>S az reccsenve kidőlt. <br>Végigterült boldog-ájultan a víz fölött, <br>hogy két kicsi láb folytathassa útját. <br><br>1927.<br>

Látod, már ezt is unom <br>nélküled. <br>Páholyt veszek neked <br>az életemben. Ülj bele mellém. <br>Kék szemem hasadékain <br>nézz ki te is az arénára: <br>Folyik a vérengzés, <br>búg a szelek torka. <br>Ezer levelet habzsol az ősz, <br>ezer virág hal meg, <br>ezer éneklő vértanú. Hallod őket? <br>S amott azúrkék trónusán <br>látod a Császárt? <br>Szája körül kemény mosoly, <br>ujját leszegi: <br>Nincs kegyelem! <br><br>1927<br>

Künt őszi szélben hull a lomb remegve, <br>s nehéz cseppek verődnek ablakodhoz, <br>s te nyűtt levélkéket böngészve gondolsz <br>egyetlen órán teljes életedre. <br><br>Sok édes semmit tékozolva hordoz <br>a múltad; ajtód nem nyílt, bárki verte, <br>de jobb is így a tűznél, szenderegve <br>mélázni, míg künt nyirkos szél sikoltoz. <br><br>Így nézek én is gondjaimra itt benn. <br>Szivemhez ó mesék tündére járul <br>körül köd ül, gomolyog mind telibben. <br><br>Suhogás zizzen, omlik egy ruhárul, <br>padlómon lenge lábak lépte libben, <br>s szememre két lágy, hűs kezecske zárul.

Partra szállottam. Levonom vitorlám. <br>A szelek mérgét nemesen kiálltam. <br>Sok Charybdis közt, sok ezer veszélyben <br>Izzada orcám. <br><br>Béke már részem: lekötöm hajómat, <br>Semmi tündérkép soha fel nem oldja. <br>Oh te, elzárt hely, te fogadd öledbe <br>A heves ifjút! <br><br>Bár nem oly gazdag mezeim határa, <br>Mint Tarentum vagy gyönyörű Larissa, <br>S nem ragyog szentelt ligetek homályin <br>Tíburi forrás: <br><br>Van kies szőlőm, van arany kalásszal <br>Biztató földem: szeretett Szabadság <br>Lakja hajlékom. Kegyes istenimtől <br>Kérjek-e többet? <br><br>Vessen a végzet, valamerre tetszik, <br>Csak nehéz szükség ne zavarja kedvem: <br>Mindenütt boldog megelégedéssel <br>Nézek az égre! <br><br>Csak te légy vélem, te szelíd Camoena! <br>Itt is áldást hint kezed életemre, <br>S a vadon tájék kiderült virány lesz <br>Gyenge dalodra. <br><br>Essem a Grönland örökös havára, <br>Essem a forró szerecsen homokra: <br>Ott meleg kebled fedez, ó Camoena, <br>Itt hüves ernyőd. <br><br>[1799 körül]<br>