A Szajna partján él a Másik, <br>Az is én vagyok, én vagyok, <br>Két életet él két alakban <br>Egy halott. <br><br>A Duna partján <br>Démonok űznek csúfot velem, <br>A Szajna partján álmokba von be <br>Százféle, szűz szerelem. <br><br>Rákacag Páris <br>S a boldog Másik visszakacag, <br>Itt röhejes mámorba kerget <br>Vijjogó, éji csapat. <br><br>Ott szebb vagyok, nemesebb, hősebb, <br>Sejtelem-csók minden dalom, <br>Szent Cecilia hajol lelkemre <br>Álmatagon. <br><br>A Duna partján <br>Céda lányhoz hajt durva öröm, <br>A bor ad álmot <br>S a poharamat összetöröm. <br><br>Ott: ring lelkem muzsikás alkony <br>Szent zsivaján <br>S úgy csókolom meg az életet, <br>Mint orkideát a Léda haján.<br>

Mit nekem hab? mit nekem vész? <br>Én nem félem haragát; <br>Kebelemnek pusztaságán <br>Száz sirokko rohan át. <br><br>Rajta, gyorsan evezőhöz, <br>Talpra reszkető legény, <br>Bár toronnyá nő a hullám, <br>A túlpartra szállok én. <br><br>Köd borong ott, sűrű ködnek <br>Kétségbarna éjjele, <br>Lány, temetve mindörökre <br>Légyen emléked bele; <br><br>Mely ez égő szerelemmel <br>Enyelegve játszhatál, <br>Mely hüséget esküvél, és <br>Ah mely mégis megcsalál. <br><br>Rajta, bajtárs, csüggedetlen! <br>Nincsen messze már a part; <br>Bár izzadva, férfiszívvel <br>Mi kiálljuk a vihart. <br><br>Im, mi kép leng a ködéjben? <br>Bájoló, mint a tavasz, <br>Szőke fürttel - kék szemekkel - <br>Hűtelen lány! képed az. <br><br>Haj, nélkűle nincsen élet! <br>Vissza, izzadó legény, <br>Bár Mátrává nő a hullám, <br>Vissza - hozzá - szállok én! <br>

Csúf emlékek könnyes, vén foglya <br>Fölkerültem a vártoronyba: <br>Pince-börtönből torony-börtön, <br>Hurráh, Nap, én már ezután <br>Életem így, magasban töltöm. <br><br>Szabad grádics, nyilt kapu csalnak, <br>Foszlányai csavargó-dalnak <br>S lent a síkon nagy tüzek égnek: <br>Jaj, jaj, nem kell, szivem megáll, <br>Agyonrémít a szabad élet. <br><br>Föl-fölhúzhatnám büszke vállam, <br>Billegtethetném vén szakálam, <br>Ajkam adhatnám görbe gúnynak: <br>Ej-haj, jobb lesz, ha a dacok <br>Lelkemben örökre lehúnynak. <br><br>Lángolok mégis megkövülten, <br>Lidérc-tüzek úsznak körültem, <br>Udvarolnak, nem bolondítnak: <br>Csuhaj, örvendezz, vén fogoly, <br>Hűlt lángu, régi dalaidnak. <br><br>Vádat tűrve, kit se vádolva, <br>Majd csak elfut az Élet dolga <br>S utólszor esvén szerelembe, <br>Lalla, magamat szeretőn <br>Dőlök a Csodába, a Rendbe.<br>

Versemmel hogyha megelégszel <br>- Kínáltam úgyis már elégszer - <br>Fogadd el: véres, könnyes ékszer. <br><br>Ó zordon Szépség, trónusodhoz jöttem, <br>Bús koldusod, ki elfáradt szegény. <br>Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén, <br>De trónusodhoz mégis elvetődtem. <br><br>Ó zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem <br>S hallgatva ülsz a dús Élet hegyén. <br>Egy ájult lelket hoztam. Az enyém <br>És fölajánlom Néked összetörten. <br><br>Örökkön verte mákonyos varázsod, <br>Most oly hideg, mint néma mosolygásod. <br>S várna reá száz büszke viadal. <br><br>Ó hívd életre ápoló szavakkal, <br>Illesd meg homlokát meleg ajakkal! <br>Ó Szépség, nézz rá: olyan fiatal. <br>

Olvastad úgyebár a bibliába' <br>Az olajos-korsó történetét? <br>Az van megírva róla, hogy hiába <br>Ömlött, mert ujra mindig megtelék. <br><br>Ez olajos-korsó az élet kéje; <br>Azért kacagom a bolondokat, <br>Kik alig mártják nyelvöket beléje <br>Eszélytelen gazdálkodás miatt. <br><br>A bölcs hosszú kortyokban hajtogatja <br>E korsó édes nedvét untalan; <br>Mért gazdálkodnék? amidőn jól tudja, <br>Hogy minden percben ismét tele van. <br>