Apáink mindig robotoltak, <br>Hogy lenne enni kevés kenyerünk, <br>Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak, <br>Az isten se törődött velünk. <br><br>De fölnőttünk már valahára, <br>Kik nem tudjuk, mi az vígan élni, <br>És mostan vashittel, jó bátorsággal <br>Sorsunk akarjuk fölcserélni. <br><br>Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk, <br>Nem volt jogunk se, csak igazságunk. <br>Most nincs, ki megállat az élet-úton, <br>De, ha akad, nyakára hágunk. <br><br>Mi vagyunk az Élet fiai, <br>A küzdelemre fölkent daliák, <br>Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor <br>Alattunk ez a régi világ! <br>

Amióta én megházasodtam, <br>Valóságos fejdelem vagyok, <br>Trónusom a karszék, és pipámnak <br>Hosszú szára a királyi bot. <br><br>Ekkép űlök a szörnyü méltósággal, <br>S elfogadom kegyelmesen itt <br>- Akik jőnek audienciára - <br>Országomnak jobbágy népeit. <br><br>Ott egy lyányka rózsaszín ruhában... <br>Mert lyány vagy s még szép is a felett, <br>Legelőször is veled beszélek, <br>Jer, hugám, az elsőség tied. <br><br>Kis hamis lyány! mért kerültél eddig? <br>Csak nevedről ismerhettelek, <br>Azt tudám csak, hogy Örömnek hínak, <br>Kergetélek, s el nem értelek. <br><br>Ámde végre birtokomba estél, <br>Meghódítám tündér-szárnyadat, <br>Kertészem vagy, te növelsz naponként <br>Homlokomra fris virágokat. <br><br>Szép virágok színre és illatra, <br>Milyeket csak tündérkéz növel, <br>És közöttök a tövis csiklandja <br>Csak fejemet s nem karcolja fel. - <br><br>Lépj elő, te hosszú száraz ember, <br>Mélyszemű és sápadtarcu Gond, <br>Vagy maradj csak, ajkad mindig olyan <br>Prózai históriákat mond; <br><br>Balgatag, ki ily dicső napokban <br>Kenyeret és ruhát emleget, <br>Hordd el magad! bár rövid az élet, <br>Beszélgethetünk még eleget. - <br><br>S te is itt vagy, te is megjelentél? <br>Dúlt arcoddal, sötét Fájdalom! <br>Nem remeg kend, örök ellenségem, <br>Hogy ezennel fölakasztatom? <br><br>Mély sebeket hasítál szivembe, <br>Melyek néha most is vérzenek! <br>Mit csináljak most veled?... ne búsulj, <br>Kegyelmesen megkegyelmezek. <br><br>Egymás ellen hosszu harcot vívtunk, <br>A diadal hozzám esküvék; <br>Nagylelkű leszek, mert a győzőnek <br>Dicsősége a nagylelküség - - <br><br>Mily zaj ez kinn?... Pegazusom tombol, <br>Tán megrúgta valamely szamár, <br>Vagy tán azért nyugtalankodik, mert <br>Engem olyan rég nem láta már. <br><br>Várj, lovacskám, majd tiporhatod még <br>A felhőket jó gazdád alatt, <br>Várj egy kissé, hagyd élvezni mostan <br>Fejedelmi nyugodalmamat. <br>

1 <br><br>Volt egy lovag, kinek nem volt hazája, <br>Mert rajtütének ellenséges népek, <br>És pusztulás lett, mit hozának rája <br>Komor fényében a csaták tüzének. <br>Komor fényében a csaták tüzének <br>Piroslott a lovag hős arca szinte <br>S piroslott vére, melyet bőven önte <br>Megmentésére a hon életének. <br>De hasztalan folyt a lovagnak vére; <br>Ő megmaradt és honja véget ére. <br>S a hontalan lett fának eltört ága, <br>Mit a fáról a fergeteg törött le, <br>S mit ez most kerget a széles világba. <br>Midőn a felhő ott szállott fölötte, <br>Ahol volt a ledöntött hon határa, <br>Megállott és letérdepelt hantjára, <br>Hogy könnyeit végső cseppig kisírja <br>A földre, mely holt nemzetének sírja; <br>Mert könnye volt egyetlen kincse, melyet <br>Elvesztett mindenéből még megtarta: <br>S ezt tékozolni másra nem akarta. - <br>Megindult és ment tompa búja mellett, <br>Mely árny képében őt folyvást kisérte. <br>Midőn kifáradt már a bujdosásban: <br>Csöndes vidékbe megpihenni tére <br>Egy idegen nép távol országában. <br>És gondolá azt is, hogy őt halála, <br>Ha egy helyen lesz, hamarabb találja; <br>S ha ráhull a halál fehér virága, <br>Beteljesűlve minden kívánsága. <br>Ezt várta ő a csendes zárt vidéken, <br>Hová fáradtan megpihenni tére, <br>S hol élt egy lyányka olyan ifjuszépen, <br>Hogy a vidéknek vált bámult diszére. <br>De ő a lyányka szépségét nem látta, <br>Semmit sem látott, csak romját honának; <br>Nem látta, hogy rá gyakran szállt a lyányka <br>Tekintetének csillagos világa, <br>S tekintetei mi lángolók valának! <br>Igy a leányka napjai folyának, <br>S arcára halvány liljomot föstének <br>Gyötrelmei a szólni nem merésnek; <br>Mert mit mondhatna a fényes lovagnak, <br>Mit mondhat ő, ki, bár eléggé gazdag, <br>De pórszülőknek egyszerű magzatja? - <br>És a vidéket még egy ifju lakja; <br>Szegény fiú, a legszegényebb szolga, <br>Tengődve éli nyomorú világát, <br>Kit tán megölne sok fárasztó dolga, <br>Ha nem láthatná néha a leánykát; <br>A titkon bámult lyányka láthatása <br>Fogyó erője meghozó varázsa. <br>Fél rágondolni, hogy kérjen szerelmet <br>A pór, de gazdag szülők gyermekétől, <br>Ő, akinek ha jut száraz kenyérből <br>Egy-két nagyobb falat, sorsán örülhet. <br>S ő mégis boldog, és azzal beéri, <br>Hogy a leánykát messziről kiséri. <br><br>2 <br><br>És a lovagnak kondult a nagy óra, <br>Mely e világból őt egy másba vitte, <br>Ahol bitor kény mennykövit nem szórja <br>Az ártatlanság népének fölötte. <br>Letették őt az anyaföld ölébe; <br>Követ nem tettek a halom fölébe, <br>Mely pajzsa lett az élet búja ellen... <br>Miért is volna kő? a lyányka szíve, <br>Halála által kő lett, érzéketlen; <br>S ha nincsen érzés a szív birtokában, <br>Az ember mit keressen a világban? <br>Nem volt a lyányka sem sokáig földi. <br>Lefekvék, honnan senki fel nem költi. <br>És a szegény, az árva, árva szolga, <br>Tüntén egyetlen gyönyörűségének, <br>Az élet terhét hogy viselte volna? <br>Végét vetette terhes életének. <br><br>3 <br><br>Az éjszakának sírnyitó felében <br>Fölkél a szolga, és a helyre mégyen, <br>Hová temették a kedves leánykát; <br>Akarja látni élte szép bálványát. <br>De a leánnyal nincs találkozása, <br>Mert a leány a sírból szinte eljár, <br>Hogy a lovagnak szellemét meglássa, <br>S ott vár, ott vár, de szinte hasztalan vár; <br>Mert a lovag száll messze, messze tájra, <br>Elszáll megnézni: rab-e még hazája? <br>

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok, <br>Még zöldel a nyárfa az ablak előtt, <br>De látod amottan a téli világot? <br>Már hó takará el a bérci tetőt. <br>Még ifju szivemben a lángsugarú nyár <br>S még benne virít az egész kikelet, <br>De íme sötét hajam őszbe vegyűl már, <br>A tél dere már megüté fejemet. <br><br>Elhull a virág, eliramlik az élet... <br>Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide! <br>Ki most fejedet kebelemre tevéd le, <br>Holnap nem omolsz-e sirom fölibe? <br>Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre <br>Könnyezve borítasz-e szemfödelet? <br>S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme, <br>Hogy elhagyod érte az én nevemet? <br><br>Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt, <br>Fejfámra sötét lobogóul akaszd, <br>Én feljövök érte a síri világból <br>Az éj közepén, s oda leviszem azt, <br>Letörleni véle könyűimet érted, <br>Ki könnyeden elfeledéd hivedet, <br>S e szív sebeit bekötözni, ki téged <br>Még akkor is, ott is, örökre szeret! <br>

Ha férfi vagy, légy férfi, <br>S ne hitvány gyönge báb, <br>Mit kény és kedv szerint lök <br>A sors idébb-odább. <br>Félénk eb a sors, csak csahol; <br>A bátraktól szalad, <br>Kik szembeszállanak vele... <br>Azért ne hagyd magad! <br><br>Ha férfi vagy, légy férfi, <br>S ne szád hirdesse ezt, <br>Minden Demosthenesnél <br>Szebben beszél a tett. <br>Építs vagy ronts, mint a vihar, <br>S hallgass, ha műved kész, <br>Mint a vihar, ha megtevé <br>Munkáját, elenyész. <br><br>Ha férfi vagy, légy férfi, <br>Legyen elved, hited, <br>És ezt kimondd, ha mindjárt <br>Véreddel fizeted. <br>Százszorta inkább éltedet <br>Tagadd meg, mint magad; <br>Hadd vesszen el az élet, ha <br>A becsület marad. <br><br>Ha férfi vagy, légy férfi, <br>Függetlenségedet <br>A nagyvilág kincséért <br>Árúba ne ereszd. <br>Vesd meg, kik egy jobb falatért <br>Eladják magokat. <br>"Koldusbot és függetlenség!" <br>Ez légyen jelszavad. <br><br>Ha férfi vagy, légy férfi, <br>Erős, bátor, szilárd. <br>Akkor, hidd, hogy sem ember <br>Sem sors könnyen nem árt. <br>Légy tölgyfa, mit a fergeteg <br>Ki képes dönteni, <br>De méltóságos derekát <br>Meg nem görbítheti. <br>