Párisba tegnap beszökött az Ősz. <br>Szent Mihály útján suhant nesztelen, <br>Kánikulában, halk lombok alatt <br>S találkozott velem. <br><br>Ballagtam éppen a Szajna felé <br>S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: <br>Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, <br>Arról, hogy meghalok. <br><br>Elért az Ősz és súgott valamit, <br>Szent Mihály útja beleremegett, <br>Züm, züm: röpködtek végig az uton <br>Tréfás falevelek. <br><br>Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé <br>S Párisból az Ősz kacagva szaladt. <br>Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán <br>Nyögő lombok alatt.

Gróf Festetics György hamvaira <br>Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak előmbe <br>A szeretett tájék öblei s árbocai. <br>Nyugszik az ég, lebegő zephyrek ringatva vezetnek, <br>Csak kebelem zajlik, s hányja halála jegét: <br>Hányja, midőn lehajult fővel révedre kiszállok, <br>S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve előre megyek. <br>Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez, <br>S míveiden lebegő árnyad előmbe tünik. <br>Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel, <br>Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza; <br>Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva <br>A piruló Múzsa gyermeki áldozatit. <br>Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban, <br>Gyermeki játékban alkota embereket, <br>Úgy te is ősz fővel közibénk enyelegve vegyültél, <br>S játszva nyitál pályát isteni célod előtt. <br>Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják, <br>S a nemzet lelkét s életerét kiölik: <br>Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád, <br>Áldást hinte reánk, s életet önte belénk. <br>Mint egy hősi Pelops, oltárt, pályákat emeltél <br>A görög ég, Helikon hajdani isteninek. <br>Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván, <br>A nagyot a széppel kedvesen összekötéd. <br>A zengőt koszorú emelé és gazdag ajándék, <br>Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt. <br>Így alkotta örök remekét amaz égi Lykurgus, <br>Amikor összeszedé Ilion énekeit; <br>Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte, <br>S a dalok isteninek áldoza harcaiban; <br>Így született Hellász, így szülte az élisi pálma <br>A csuda helleneket s Pindarus énekeit. <br>Így született Korybant-zengzetben az égiek atyja, <br>Így hordott eledelt nékie méhe, galamb. <br>A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét, <br>Látni a mennyrázót nem vala néki szeme. <br>Ámde ki föntjáró elmédnek látta arányit, <br>Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. - <br>Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt; <br>Mint ama gyenge virág, napja lehunyta után. <br>Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak, <br>S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá, <br>Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas <br>A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng: <br>Így merül el majdan magasabb rémletben az érző, <br>Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem. <br><br>[1823] <br>

Ujonnan visszajött a régi baj, <br>Amely a másvilágnak követe, <br>S hozzám így szól: szedd össze magadat, <br>El fogsz utazni a föld mélyibe. - <br>Erőm fut, mint a gyáva hadsereg, <br>Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl, <br>És vérem, a vég-búcsuzásra tán, <br>Elhagyván arcomat, szivembe gyűl. <br><br>Mit tétovázol úgy, halál, miért <br>Meg nem halok? vagy mért vagyok beteg? <br>Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr? <br>Vagy csak ijesztesz?... meg nem ijedek. <br>Ki az élettel, mint én, szembeszállt, <br>Az bátoran néz a halál szemébe! <br>Az élet rövid béke s hosszu harc <br>És a halál rövid harc s hosszu béke. <br><br>De még kár lenne érettem talán. <br>Oh keblemben még annyi dal szunyad, <br>Egész egy erdő magva, mely ha felnő, <br>Sok fáradt útasnak hüs árnyat ad. <br>S eddig csak írtam, hol van még a tett? <br>Piros betűk az ünnep napjai, <br>S így életemnek nincs még ünnepe, <br>Hogy az legyen, vérem kell ontani! <br><br>Megérem-e ezt én? vagy mielőtt <br>Rivalgó zaj közt harci paripára <br>Pattanhatnék föl: tán szép csendesen <br>Ráfektetnek majd szent Mihály lovára? <br>Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg, <br>Jőj el sietve, kedves kikelet, <br>Jőj el hamar, hadd láss még egyszer engem, <br>Hogy lássalak még egyszer tégedet. <br><br>Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz, <br>A déli tájról gyorsan jőj elő: <br>Ha már az élet oly borús vala, <br>Legyen halálom napján jó idő. <br>Jőj, drága vendég, s hozz virágokat, <br>- A föld most olyan rideg puszta rom - <br>Ha már virágtalan volt életem, <br>Legyen virágos legalább sirom! <br>

"Édes apám, talán elférünk." <br>Ő hosszakat lép s némán számol, <br>Én a nyomában. <br>Sirkert kell a családnak: mérünk. <br><br>Hol kelni szoktak friss palánták, <br>Meleg ágyaknak közelében, <br>Vetik külön majd <br>Az Ady magvak hideg ágyát. <br><br>Házközeles, fekete földben <br>Mérjük a sírkert szélét, hosszát. <br>Négyen leszünk csak, <br>Kik idehullunk örökölten. <br><br>Dús földön és kevés kalásszal <br>Értük el a mérésnek őszét, <br>Az apám lép, lép <br>Reszkető lábbal, esti lázzal. <br><br>Százszor és százszor újra kezdi, <br>Már száz sírra eleget lépett, <br>De hátha, hátha <br>S bús lépéseit megnöveszti. <br><br>Ez a föld, ha maggal beszórta, <br>Emlékszik rá, áldott volt mindíg, <br>Kereszt keresztet <br>Ért itt nyáron husszorozódva. <br><br>Két fia van és velük elvész <br>E dús kis földnek kis családja, <br>Minden és minden. <br>Hát négy sír lesz itt csak a termés? <br><br>"Édes apám, talán elférünk." <br>Este van, ő tünődik, hallgat <br>S az alkonyatba <br>Beleveszünk, sírkertet mérünk.

Óh, Tihannak rijjadó leánya! <br>Szállj ki szent hegyed közűl: <br>Egy, kit a sors eddig annyit hánya, <br>Partod ellenébe űl. <br>Itt a halvány holdnak fényjén <br>Jajgat és sír elpusztúlt reményjén <br>Egy magános árva szív. <br>Egy magános árva szív. <br><br>Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek <br>A boldogság karjain, <br>Vígadoznak a kies Fürednek <br>Kútfején és partjain; <br>Addig én itt sírva sírok, <br>És te, nimfa! amit én nem bírok, <br>Verd ki zengő bérceden. <br>Verd ki zengő bérceden. <br><br>Zordon erdők! durva bércek! szírtok! <br>Harsogjátok jajjaim! <br>Tik talán több érezéssel bírtok, <br>Mintsem embertársaim, <br>Kik keblekből számkivetnek <br>És magok közt csúfra emlegetnek <br>Egy szegény boldogtalant. <br>Egy szegény boldogtalant. <br><br>Akik régen jó barátim voltak, <br>Még felkőltek ellenem, <br>Üldözőim pártjához hajoltak: <br>Óh, miket kell érzenem, <br>Amidőn már ők is végre <br>Úgy rohannak rám, mint ellenségre, <br>Bár hozzájok hív valék. <br>Bár hozzájok hív valék. <br><br>Nincsen, aki lelkem vígasztalja, <br>Oly barátim nincsenek; <br>Vállat rándít, aki sorsom hallja, <br>Már elhagytak mindenek. <br>Nincsen szív az emberekbe: <br>Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe <br>Szívem bús panasszait. <br>Szívem bús panasszait. <br><br>Rózsim, aki sorvadó ügyemnek <br>Még egy élesztője volt, <br>Rózsim is, jaj, gyászos életemnek <br>Fájdalmára már megholt. <br>Már te nyugszol, drága lélek, <br>Én pedig még elhagyatva élek <br>Ennyi zaj, jaj, baj között. <br>Ennyi zaj, jaj, baj között. - <br><br>Óh, van-é még egy erémi szállás, <br>Régi barlang, szent fedél, <br>Melybe egy bőlcs csendes nyugtot, hálást <br>E setét hegyekbe lél? <br>Hol csak egy kő lenne párna, <br>Hol sem ember, sem madár nem járna, <br>Mely megháborítana. <br>Mely megháborítana. <br><br>Abba tán a főldesúri jussal <br>Ellenkezni nem fogok, <br>Hogyha én egy megvetett virtussal <br>Itt egy kőbe helyt fogok. <br>S e szigetnek egy szögébe, <br>Mint egy Russzó Ermenonvillébe, <br>Ember és polgár leszek. <br>Ember és polgár leszek. <br><br>Itt tanúlom rejtek érdememmel <br>Ébresztgetni lelkemet, <br>A Természet majd az Értelemmel <br>Bőlcsebbé tesz engemet. <br>Távol itt egy Másvilágba, <br>Egy nem esmért szent magányosságba <br>Könnyezem le napjaim. <br>Könnyezem le napjaim. <br><br>Itt halok meg: e setét erdőbe <br>A szomszéd pór eltemet. <br>Majd talám a boldogabb időbe <br>Fellelik sírhelyemet; <br>S amely fának oldalába <br>Áll egyűgyű sírhalmom magába, <br>Szent lesz tisztelt hamvamért. <br>Szent lesz tisztelt hamvamért.<br>