Gyermekded kost, fehér gerléket, <br>Elsőfű-bárányt, vért és velőt <br>Áldoztam már négyéves koromban <br>Száz-arcú Hágár előtt. <br><br>Ég a tűz Hágár szent oltárán <br>S én tisztulóan lesem, lesem, <br>Szinte harminc éve várom én már, <br>Jön-e a szerelmesem? <br><br>Tisztátalan valék, vagy tiszta, <br>Nem tudom s azt se, mit akarok. <br>Csak azt tudom, hogy Asszony az oltár <br>S asszony nélkül meghalok. <br><br>Ló-sóskás parlagon ébredt föl <br>Egykor e bűnös, ős szerelem: <br>Róza, a szomszédék kis Rózája <br>Bujósdit játszott velem. <br><br>Nem hallottam akkor Hágárról, <br>Csupán a vérem rítt, kacagott <br>S hiába jött azóta Kant, Spencer, <br>Mégis a régi vagyok. <br><br>Leköpöm és csókolom őket, <br>Ők: a semmiség és a világ <br>S nekik viszem az Élet-vásárból <br>A legszebb vásárfiát. <br><br>Kiknek bőrét nem érinthettem, <br>Szeréna, Zsóka; Trud és Irén, <br>Irma s az Ég tudja, kik még: álltam <br>Gőgösen mindük szivén. <br><br>S ha vásárolnom kellett csókot, <br>Behúnytam a szemem és szivem: <br>Ennyi szelíd, bús erőt nem vett még <br>Perditákon senki sem. <br><br>Úgy csókolok én, mint egy isten: <br>Friné és Genovéva rokon, <br>Mikor én csókolok. Nem a némbert, <br>Én magamat csókolom. <br><br>De szeretem őket mindegyig, <br>Magdalénát és szűz Máriát, <br>Szeretem e nemem-ölő tábort <br>S a csókos komédiát. <br><br>Párisban ezerszer elnéztem <br>A kicsi, bérmáló szűzeket: <br>Hosszú ruhában, fehéren, maflán <br>Mentek, mint a betegek. <br><br>S ezek kútfői a Jövőnek, <br>Kiknek koszorut én most fonok. <br>Ím, ezek lyányai szent Hágárnak: <br>A jövendő asszonyok. <br><br>Szeretem, ahogy megszületnek, <br>A csecsemőt, süldőt, vént, nagyot, <br>Szeretek én mindenkit, ki asszony: <br>Igaz, bús férfi vagyok. <br><br>Hágár tüzébe bedobálom <br>Mindenem, amim van, örömest <br>S ha koldus vagyok, majd jön érettem <br>Egy irgalmas, őszi est. <br><br>Hágár tüzébe bámulok majd <br>S tarka, szép asszony-ravatalok: <br>Vér, emlékek buknak a szent tűzbe <br>És csókot hány egy halott.<br>

Élt és írt élet, szerelem s dalok, <br>Mámorotoktól lassan ballagok. <br><br>Be sokat adtam oda értetek <br>S nekem be kurta kézzel mértetek. <br><br>Vagyonom vékony, koldus szemfedők: <br>Kis áltatás és még kevesebb gőg. <br><br>S ha ez se lesz, mi lesz hát majd velem? <br>Kap obsitot nóta és szerelem? <br><br>Életemet, túl a silány derűn, <br>Nem fogom-e meginni keserűn? <br><br>Óh, szerelem s kevéske kis mivem, <br>Életetek, félek, hogy semmi sem. <br><br>S az életem, félek, hogy megunom <br>Hazugság-fogytán és fele-uton. <br><br>Obsitom sem lesz bölcs emlékezés, <br>Áltatás és gőg elfogy e kevés. <br><br>Futó homok lepi be a nyomom <br>S az asszonyom sem az én asszonyom.<br>

<br>Megkönnyezetlen kell hamuhodni hát <br>Ákászod alján, Főldi! tenéked is? <br>Óh, néked is, kit dűlt hazádért <br>Sustorogó tüzed onta egybe! <br><br>Természet édes gyermeke! s a világ <br>Tág templomának béavatott fia! <br>Hát amikor törvényit írod <br>S pitvarait kinyitod minékünk, <br><br>Akkor szorít-é jussa alá korán? <br>Korán! az élet leggyönyörűbb korán! <br>Óh, tán irígy ő! s azt akarja, <br>Hogy bekötött szem alatt imádjuk? <br><br>Hát már Apolló, aki fejed körűl <br>Kettős borostyánt vont vala, kedvesem, <br>Hát már Apolló a halálnak <br>Bűne között hidegen danolgat? - <br><br>Nem is danolgat! Lantjai, fűvei <br>Pindus vidékén dísztelen állanak: <br>Bús a poéta- s orvos-isten, <br>Jaj, Erató s Hygiene sorvad. <br><br>És én, ki hozzád oly lekötött valék, <br>Én, a barátod, légyek-e szótalan? <br>Ah! megmeredjen szívem inkább, <br>És veled egy por alatt fedezzen <br><br>E boldog ákász: mintsem egész hazám <br>Közös telében én se legyek meleg. <br>Felvészem a lantot s gyepedző <br>Sírod előtt keseregve űlök. <br><br>Te tiszta polgár, víg, egyenes barát, <br>Mély túdományú, tiszta eszű valál; <br>Hempelyge roppant lélek apró <br>Tested erébe, nemes barátom! <br><br>Mégis becsetlen puszta bogács fedi <br>Hadház homokján szent tetemid helyét, <br>Még sincs, ki lantján a Dunához <br>Így keseregne: Kimúla Főldi! <br><br>Nincsen! De nyúgodj e ligetek megett, <br>Nyúgodj, dicső test: énvelem is csak így <br>Bánik hazám, bár drága vérem <br>Érte foly, érte fogy, érte hűl meg. <br><br>Lesz még az a kor, melybe felettem is <br>Egy hív magyarnak lantja zokogni fog. <br>S ezt mondja népünk: Óh, miért nem <br>Éltek ez emberi századunkban?!<br>

<br>Míg a nap egünkön magát felemeli, <br>Múzsám, neved napját ekképpen tiszteli. <br>Az öröm, az élet édes balzsamoma, <br>Légyen bús szívednek gyógyító flastroma. <br>A Mindenhatónak láthatatlan keze <br>Minden veszélyek közt élted védelmezze. <br>Kinyújtott karjának legnagyobb hatalma <br>Légyen ugyanannak isteni óltalma. <br>Mert ez a felhőket, melyeknek kárpitja <br>Ragyogó napunkat sokszor beborítja, <br>Tőlünk láthatatlan messzire repíti <br>S ezzel volt delünket ismét kideríti. <br>A jóknak, amelyek az igaz számára <br>Tartatnak, ne légyen rád nézve határa, <br>Mint Nestornak, élted terjedjen sokára, <br>Végre fogadjon bé az ég dicső vára.<br>

1 <br><br>Langy, permeteg eső szemerkél, <br>új búza pelyhe ütközik. <br>Kéményre gólya s a levert tél <br>jeges csucsokra költözik. <br>Zöld robbanásokkal kitört <br>a kikeleti víg erőszak. <br>Asztalos műhelye előtt <br>remény legyint meg, friss fenyőszag <br><br>Mit ír a hírlap? Dúl a banda <br>Spanyolhonban és fosztogat; <br>Kínában elűzi egy bamba <br>tábornok a parasztokat <br>kis telkükről. Had fenyeget, <br>vérben áznak a tiszta vásznak. <br>Kínozzák a szegényeket. <br>Hadi uszítók hadonásznak. <br><br>Boldog vagyok: gyermek a lelkem; <br>Flóra szeret. S lám, álnokul, <br>meztelen, szép szerelmünk ellen <br>tankkal, vasakkal fölvonul <br>az ember alja. Megriaszt <br>a buzgóság e söpredékben. <br>S csak magunkból nyerek vigaszt, <br>erőt az élet érdekében. <br><br>2 <br><br>Zsoldos a férfi, a nő szajha, <br>szivüket el nem érhetem. <br>Gonoszságuk is föl van fujva, <br>mégis féltem az életem. <br>Hisz nincs egyebem e kivül. <br>Számol ezzel a gondos elme. <br>A megbántott Föld ha kihül, <br>ég Flórám és szivem szerelme. <br><br>Mert mi teremtünk szép, okos lányt <br>és bátor, értelmes fiút, <br>ki őriz belőlünk egy foszlányt, <br>mint nap fényéből a Tejút, - <br>és ha csak pislog már a Nap, <br>sarjaink bízóan csacsogva <br>jó gépen tovább szállanak <br>a művelhető csillagokba. <br>