1 <br><br>Nedves ködökbe gerjed <br>a csendes éjszaka, <br>s átlengi már a kertet <br>a hold sugárzata. <br><br>Szélcsendes a nagy éjjel, <br>nem mozdul a levél, <br>s a csend szelíd beszéddel <br>a múltakról regél. <br><br>Ma újólag szeretlek, <br>ma újra búsulok. <br>Eszembe jár szerelmed, <br>az édes búcsucsók. <br><br>S a néma messzeséget <br>vadul átszárnyalom. <br>Egy lázas álom éget, <br>s kitárom a karom. <br><br>2 <br><br>Küzdtem sokáig ellened, <br>te gyászruhás, halvány leány, <br>te éjhajú, te reszketeg. <br><br>Szivem minden tehert lehány, <br>s vérezve szólok: győzelem, <br>amíg bilincset raksz reám. <br><br>Győztél te rajtam, életem, <br>s most már tied vagyok, tied, <br>imám rebegve tördelem. <br><br>Csak hallgatom verő szived, <br>sötét ruhádba szédülök, <br>és arcomat láz festi meg. <br>

A hatalmas szerelemnek <br>Megemésztő tüze bánt: <br>Te vagy orvosa sebemnek, <br>Gyönyörű kis tulipánt! <br><br>Szemeid szép ragyogása <br>Lobogó hajnali tűz; <br>Ajakid harmatozása <br>Sok ezer gondot elűz. <br><br>Teljesítsd angyali szókkal <br>Szeretőd amire kért: <br>Ezer ambrózia csókkal <br>Fizetek csókjaidért.<br>

Kertje csendes alkonyában, <br>Míg csapongva zúg a szél, <br>A Dalos bolyong magában, <br>S keble búsabb lángra kél. <br>Könny között tolul szemére <br>A benn küzdő gyötrelem; <br>Önts, ah, balzsamot sebére, <br>Boldogító Szerelem! <br><br>Minden lepke lél virágot, <br>Harmatot minden virág; <br>Én tekintem a világot, <br>Bús magány az s pusztaság. <br>Istenné, kit hajnalában <br>Hű karod vitt mint vezér, <br>Most ím égető napjában <br>Híves árnyat tőled kér! <br><br>Vagy ha kedved szép egében <br>Több remény nem bíztat már, <br>S csillagod rezgő fényében <br>Nincs egy enyhítő sugár: <br>Küldd el véglehelletemre <br>Még egyszer hív angyalod, <br>S tőle bérűl húnyt szememre <br>Könnyáztatta fátyolod. <br>

Ájultan és káprázón néztelek, <br>Arany, valóság, kóborlás, itthon <br>S láttam mindent, <br>Mitől borongtam s bolondultam titkon. <br>És ha szivemet százszor döngetem, <br>Rosszul dobog tovább is ez az állat <br>S csak a szemeim becsületesek, <br>Jók és biztosak, <br>Végigsimítják édes testedet <br>És azután havasan megmarad, <br>Havasan, csillogón, de melegen <br>A vállad, a vállad. <br><br>Minden szavad, ígérésed hazug <br>S háborító, dacos, nagy meztelenséged <br>Őrjít, lázít, <br>Dühít s meggyőz, megtör, aláz, csókoltat, <br>Jaj, szégyenlem, nagyon szeretlek Téged <br>S a vállad, a vállad. <br><br>Ájultan és gyönyörűn néztelek <br>És ostobául mindig szebbnek látlak: <br>Láttam mindent <br>S mindenestül buta-nagyon kivánlak. <br>És ha százszor lesz világ a világ <br>S ha ajtómnál asszonyok százan állnak, <br>Bársonyos síma tested megmarad <br>Nekem s csak nekem, <br>Mert imádom mindenekfölött <br>Bárkámnak fehér Ararátjait, <br>A vállad, a vállad<br>

Mi a földi élet s minden ragyogványa <br>Nélküled, oh boldog Szerelem érzése? <br>Tenger, melyet ezer szélvész mérge hánya, <br>Melynek meg nem szűnik háborgó küzdése. <br><br>India kincsével légyen tömve tárod, <br>S Caesar dicsősége ragyogjon fejeden: <br>Mit ér? vágyásidnak végét nem találod, <br>S nem lel szíved tárgyat, hol megelégedjen. <br><br>De te, édes érzés, egek szent magzatja! <br>Az emberi lelket bétöltöd egészen, <br>Bájodnak ereje az égbe ragadja: <br>S a halandó porból egy félisten lészen. <br><br>Te a szerencsének játékát neveted, <br>Mert hatalma néked semmit nem ád s nem árt; <br>A nagyság álképét mint bábot elveted, <br>S nem szab semmi földi erő néked határt. <br><br>Mosolyogva rohansz te habnak és lángnak: <br>Meg nem rémít ég, föld reád rohanása. <br>Te a bús koporsót menyasszonyi ágynak <br>Nézed, s elenyészik rettenetes váza. <br><br>Te a szegénységnek mohos kalyibáját <br>Márványpalotává tudod változtatni, <br>S mezei gyümölccsel rakott asztalkáját <br>A mennyei nektárillatban usztatni. <br><br>Tegyen mást boldoggá a sors csalfa kénye: <br>Nékem te légy dajkám s ápolóm, Szerelem! <br>Zöld myrtuskoszorúd pályám szép reménye, <br>S könnyel ázott kendőd légyen szemfödelem. <br>