Meghalni milyen szomorú lehet, <br>Mikor mienk még mind a kikelet. <br>Mikor a rózsák legszebb kora van: <br>Meghalni, elmenni magányosan! <br><br>Meghalni milyen szomorú lehet, <br>Mikor a köd már küldi a telet, <br>Mikor az őszirózsa oda van: <br>Meghalni, elmenni magányosan! <br><br>Mindegy! Ha nap ég, ha köd borong, <br>Szomorúak voltunk vagy boldogok, <br>Későn, korán, - keserű bárhogyan: <br>Meghalni, elmenni magányosan! <br>

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén <br>sötét szemekkel, búsan áll eléd, <br>és tétovázó kézzel eltakarja <br>ledőlt világát, hitvány szégyenét. <br><br>Az ő szívében is volt fényes oltár, <br>mely egykoron szent lánggal volt tele: <br>nézz a szemébe mélyen, résztvevően, <br>s a hűlt hamun együtt zokogj vele! <br><br>De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott, <br>kinek világa meddő volt s kopár, <br>ki sose küzdött és sosem bukott el, <br>kié sosem volt az ürömpohár, <br><br>ki a szemét nem is gyújtotta lángra, <br>s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát: <br>nézz jéghideg tekintettel szemébe, <br>emeld fel a főd - büszkén menj tovább!

Elréműlve tekint, oh temető, reád <br>A tündér hatalom s a ragyogó dagály. <br>Látásodra szemek vázai s a világ <br>Álorcái lehullanak. <br><br>Te a durva tyrann bíborit elveted, <br>Mint a koldus utált élete terheit, <br>S a szent emberiség jussa szerint nekik <br>Egy rangot s nyugodalmat adsz. <br><br>Akit szíve emészt s elhagya a remény, <br>Annak még te reményt adsz s magas enyhülést. <br>Jer, adj nékem is, adj! ím, leereszkedem <br>Szentelt hantodon, s álmodok. <br><br>Mit? s hát kell-e nekem álmodozás, remény? <br>Agyváz altat-e vagy pólyadal engemet? <br>Oh, ismérem ezen phantomi lét körét, <br>S nem szédül küszöbén fejem! <br><br>Minden szál fű, virág, mellyre tekintek itt, <br>Érző szív vala, mely ömlede, mint enyim; <br>Minden porszem ugy élt, úgy szeretett s örült, <br>Mint e gerjedező kebel! <br><br>Minden kődarabon, melyre szemem vetem, <br>A nagy Persepol és Palmyra képe int; <br>Látom Théba kevély tornyait omlani <br>S a márvány Babylon falát. <br><br>Látom hangyabolyi míveidet, világ! <br>Mint szórja s temeti a nagy Örök keze, <br>Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz <br>Sírod partjain és porán. <br><br>Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok! <br>S tí, kik nem meritek nézni az elmulást, <br>És tí porba nyögők, jertek ide, s velem <br>Élni s halni tanuljatok.

Most úgy fekszem a bús ágyon kinyúlva, <br>Mint múmia, mely fekszik s nem enyész, <br>És süppedt mellét nyomja lomha gúla, <br>És holt szemét beszőtte halk penész. <br><br>Fáraó, hallod? - zeng Egyiptom túl a <br>Vak síron, s vágyak Nilusába néz <br>Arany visszfényü sok-sok szem kigyúlva: <br>Ó, zeng s ragyog az Élet, s te nem élsz. <br><br>Hej, Fáraó, te árva múmia. <br>Hát minden jónak el kell múlnia? <br>Szólj, Nap fia, hol van sok régi kincsed? <br><br>Hiába. Két hűs karom összetéve, <br>Fekszem, halott úr, harmincezer éve, <br>S a sötétben őriznek néma szfinxek.

Három és három, <br>Új temető és nagyon régi <br>És mind a hat fázón beszéli: <br>Sok baj volt a Nyáron. <br><br>És összesúgnak <br>Svábok, oláhok, kálvinisták, <br>Csinálják az idei listát <br>S a fák sírnak-zúgnak. <br><br>Tehát örökre <br>Jön-jön már a gazdag himpellér <br>S nyomában az elbukott zsellér, <br>Kinek nem volt ökre. <br><br>Jön-jön a válás, <br>Összehasonlás hideg ténye, <br>Élet s Halál megtársult fénye, <br>Sok összetalálás. <br><br>Holt szívét vessze, <br>Ki hat temetőben sem fér el, <br>Úr szolgával s asszony a férjjel: <br>Közellel a Messze. <br><br>A zsidó-község <br>Kis temetője van csak távol <br>Régi, aggok vigyázatából, <br>Hogy a zsidót kössék. <br><br>Pedig már mindegy, <br>Ha az új vagy ó temetőkbe <br>Vagy zsidóba, ne féljünk tőle, <br>Visznek holnap minket. <br><br>Vén port kavargat <br>Valamely nagy Titoknak őre <br>S szomszédomban, a temetőkre <br>Már hullnak a varjak. <br><br>Falusi fészek: <br>Cibálgatja az Ősz a fákat, <br>Fákat, kik régtül messzelátnak <br>S nagyon messzenéznek.<br>