Mailáth! poétád éneke leng feléd, <br>Nem mint a rohanó Vág, mikor árjait <br>A Kárpátok közt zúgva szórja, <br>Tört jeget és köveket sodorván; <br><br>Csak mint az alkony enyhületén kalász- <br>Párnáján pihenő lyányka szelíd dala <br>Üdvezli a várt est nyugalmát <br>S a hegyek ormai közt mosolygó <br><br>Holdat, midőn már csend fedi a mezőt, <br>S a pásztorkalibák gőze a völgybe szállt. <br>Mailáth! poétád napja húnyik, <br>S nem ragadoz dala árja többé <br><br>Tündér tükörben nyílt nekem a világ. <br>S mint egy Pygmalion szobra, ölem hevén <br>Életre gyúlni látsza honnom, <br>S annak ivá kebelem sugalmát. <br><br>Mellembe, mint egy Ilion éneke <br>Zengett a haza szent lángja; Olympia <br>Istenfiakkal küzdve tűnt fel <br>Isteni bájba merűlt szememnek. <br><br>Eltűnt a rémkép. Ámde ha szózatom <br>Szép lelkedre hatott, nem vala puszta hang, <br>Nem, mely tudatlan gyermek ajkán <br>Lelket emelt; koszorúm ne bánd meg! <br><br>S ha szépnek érzed férfias énekim, <br>Benned vagynak azok, benned a honni szív, <br>Melyet magasztalsz, benned a hív <br>Honszeretet daliás erénye. <br><br>Menj, énekeld hát e magas égi lényt! <br>Ezt harsogta örök Pindaros és Horác, <br>Ez isteníté a világnak <br>Hajdani váteszit és erősit; <br><br>S ez nyit nekünk, ím, élisi pályatért <br>Rákos hős mezején. Hallom a pályazajt <br>S a pályazajban Széchenyink hős <br>Hágdozatit, lova könnyű győztét. <br><br>Oh, énekeld őt, a diadal fiát! <br>Eurus szűlte pején mint viva, nyerve díjt; <br>[Mint áldozá fel ezreit, hogy <br>Ész müvein kecsesülne nyelvünk,] <br><br>Mely újra szülje a lerogyott magyart <br>S Pannon férfidiszét. Engem a villitánc <br>Int már; de honnom új virultán <br>Vert dalodat porom érzi majdan. <br><br>[1830]<br>

Hát megtörtént a párbaj? s élsz-e még? <br>Ha főbelőttek, - tudósíts felőle, <br>Írd meg tüstént, hogy Pestre felrohanjak, <br>És bosszut állja éretted, barátom... <br>Szó ami szó, de nekem igazán <br>Nem tetszik, hogy te minden balgaságért <br>Kész vagy kockára tenni éltedet. <br>Azt gondolod: lelked-tested szakáll? s ha <br>Leborotválnak, újolag kinősz? <br>Csalódol; mert az élet csizmatalp, <br>S ez nem lesz új, ha egyszer elkopott, <br>Azért kiméld a drága csizmatalpat, <br>Amelyet nem szab kétszer senkinek <br>Az ég vargája, a kőszívü sors. - <br>S azt gondolod tán: annyi a barátom <br>Mint fönn az égen a csillag? ha egy <br>Lehull közűlök, észre sem veszem? <br>Hiszen tudod jól: mily kis számotok van <br>Nektek, kik engem őszintén szerettek, <br>Kik fönntartjátok szívem melegét. <br>Mért e kis számot megfogyasztani? - <br>És Ida, Ida, e kedves leány, <br>Ha téged elveszt ő, mivé lesz? ő <br>Kinek kivűled nincsen senkije. <br>Te vagy világa... Lennél oly kegyetlen, <br>Reászakadni hagynád a világot? <br>S van még egy... a hon! vagy már elfeledted, <br>Feledhető-e, amiről beszéltünk <br>A lelkesűlés lángóráiban? <br>Ki tudja, mit hoz a kétes jövendő, <br>Mely álmainknak legkedvesbike, <br>S akkor hazánknak ránk szüksége lesz. - <br>Látod barátom, élted mily becses, <br>Azt a világhoz mennyi lánc köti, <br>S te mégis könnyelmün kockáztatod. <br>Ha még nem tértél, térj eszedre már, <br>S ne légy, mint voltál, olyan balgatag, <br>Vagy igazabban: oly kétségb'esett... <br>Kétségbeesni!... milyen gyávaság!... <br>Kinek van erre több s nagyobb oka, <br>Mint énnekem? de én szégyenleném ezt. <br>A szenvedésnek lángjában szivem <br>Szét fog pattanni, mint a porcelán, <br>De, mint a jégcsap, szétolvadni nem!... <br>Megállj, ha Pestre ismét fölmegyek, <br>Majd megtanitlak én kétségbeesni, <br>Hogy unokád is megemlegeti. <br>Vásárra ott benn termek nálatok, <br>S viszek portékát, de nem holmi gyapjút, <br>Vagy bőrt, vagy posztót s effélét, azért <br>Nagyon hiszem, hogy nem lesz kelete. <br>Mert haj, jó gazda ám a magyar ember! <br>Amit kutyákon, kártyán s más egyében <br>Eltékozol, meggazdálkodja könyvön. <br>A könyvvel ugy van, mint hajdan zsinóros <br>Nadrágjával s prémes mentéivel volt, <br>Melyet nagyapja s édesapja vett; <br>Az szolgált még az ő fiának is. <br>Hazám, mégsem vagy oly boldogtalan, <br>Minőnek első pillanatra látszol, <br>A lelki szükség nem bánt tégedet; <br>Minden szükséged van, de lelki nincs, <br>Ettől az egytől megmentett az Isten... <br>- - Amint mondottam: a vásárra majd <br>Meglátsz barátom: akkor fölmegyek, <br>S te rám sem ismersz, ugy megváltozám; <br>A szép természet megváltoztatott, <br>Beteg kedélyek e hű orvosa, <br>Beteg valék én ott tinálatok <br>A pesti utcák holt, hideg kövén, <br>Hosszú, sötét árnyként vonult utánam <br>A csüggedés, az életunalom. - <br>Ujjászülettem!... a falusi lég, a <br>Sötét erdőnknek zúgó lombjai, <br>Lombok felett a csattogó madár, <br>A fák alatt a hallgatag virágok <br>Föléleszték elájult lelkemet; <br>Nem gyűlölöm, mint eddig, a virágot: <br>Már csak haragszom rája, csak haragszom... <br>Hogy olyan gyáva, hogy föl nem kiált <br>Elzárt, elorzott boldogságaért, hogy <br>Meg nem torolja kincse elrablóin <br>Évezredeknek szenvedéseit. - <br>De hinni kezdem, hogy dicső napoknak <br>Érjük maholnap fényes hajnalát, <br>Midőn a népek mind fölemelik <br>A föld porába gázolt fejöket, <br>S végigmennydörgik a föld kerekén: <br>"Legyünk rabokból ismét emberek!" <br>Ez nagyszerü, de véres kor leszen, <br>És úgy is illik, hogy véres legyen!... <br>Már vizözön volt, most egy vérözön kell, <br>Hogy megtisztuljon a világ a szennytől, <br>Amely fölötte meggyülekezék; <br>Egy vérözön kell! és ha az lefolyt majd, <br>A megmosdott föld tiszta szép leend, <br>És lakni fognak emberek fölötte, <br>Hasonlitók az isten képihez. <br>

Szeretlek, mint a hold a csendes éjet, <br>Miként a léget a szabad madár; <br>Szeretlek oh, barátom, míg az élet <br>Köréből a halál a sírba zár. <br>

Bűvölőn hangzik dalod, óh barátom <br>Petrics, és e szű öröm-érzeteknek <br>Tengerében leng, s feledem keservem, <br>Hogyha te zengesz. <br><br>Zengj! - Ha dús volnék, aranyat fizetnék <br>Bőven én néked dalodért; de sorsom <br>Nem kegyel. Csak vers, mit az árva ifju <br>Nyerhete tőle. <br><br>Hát legyen versem dijad és jutalmad, <br>S majd ha a végzet kiszakaszt karodból <br>Engem; olvasván ezeket, lebegjen <br>Dalma eszedben. <br>

Ne véld, barátom, hogy nyugalmamat <br>A sandaságnak gáncsa megzavarja; <br>Ismérem én azt, s megmosolygni szoktam, <br>Mint csürhe gyermek kámpolásait, <br>Midőn legázolt bábjait boszulja. <br>Nem úgy tanultam Sokjrat iskoláját, <br>Hogy a köz-ember változó eszének <br>S itéletének rabja lenne Múzsám. <br>Gúnyolja bízvást mívemet s gyalázza, <br>Galád szidalma rám homályt nem ejt, <br>Sőt a bohóktól kárhoztatni fény. <br><br>Azok, kik a szent Catot pökdözék, <br>S a bölcsek atyját méreggel megölték, <br>Élnek ma is még, s mérget öntve marják <br>Mindazt, ki odvok mellett elmegyen. <br>S csudáljuk-é, hogy ránk morogni mernek? <br>S gyűlöljük-é, hogy nem barátaink, <br>Kik önmagoknak ellenségeik, <br>S az istenekkel perbe szállni készek? <br>Vagy tán az orvos hagymázos betegjét <br>Üldözze azért, ha tőle öklözést kap? <br>Nem, mert az ember nem véthet, ha józan, <br>Minden gonoszság hagymázból ered. <br>Előbb lehetne a lángból víz és jég <br>S az égi fényből vastag éjszaka, <br>Mint a valódi bölcsből rút gonosz. <br><br>Az isteneknek egyik legnagyobb <br>Csudájok az, hogy szintugy lelkeink, <br>Mint arcainknak számtalan vonási <br>A milliók közt másokat ne leljék. <br>Miért utálnánk hát ezt és amazt, <br>Hogy teste-lelke hozzánk nem rokon? <br>Hiszen magától egyikünk se' van. <br>Nézd, a tövis szúr, és csip a csalán, <br>S a gyenge rózsa illatot lehel. <br><br>Az emberekben végtelen különbség <br>S megérthetetlen visszás értelem van. <br>Ez a hiú fényt s rangokat vadássza, <br>Kucorgva koldul, s pénzen vesz tehert; <br>Emez dühödve pusztít, öl, rabol, <br>Az átok és jaj himnusz vad fülének, <br>S bünében virtust s érdemet keres! <br>Amaz magától s mástól megtagadva <br>Kuporja a pénzt, s hasznát nem veszi, <br>Mint a perúi rab, mindég aranyt ás, <br>S aranyja halmán izzad, éhezik; <br>S im ez becsülni a pénzt rútnak érzi, <br>Pazérlja, s fogytán a fejébe lő. <br><br>Így a tudósok tarka serge is <br>Bizarr agyakkal rakva, tömve van. <br>Az egyik a szent régiség barátja, <br>S utálja mindazt, ami új s nem ó: <br>A Himfy verse néki konyhadal, <br>Akárki mit mond, mert cadentiás. <br>A másik újat s csak honit szeret, <br>Kitiltja Hellász nyájas isteneit, <br>S igaz keresztény verseket kohol. <br>Van, aki minden új szót megkacag, <br>Ha azt tudóstól hallja s nem fonóktól, <br>Mert néki a nyelv csak fonóba' készűl, <br>S ahhoz Kazinczy és Virág nem ért. <br>Van, aki mindég új szót fúr, farag, <br>A leghelyesbet százfelé csigázza, <br>S abból viaszként majd istent csinál, <br>Majd tücsköt, s azzal mint naggyal dicsekszik. <br>Van, aki mint egy szemtelen kofa, <br>Rohadt gyümölcsét lármásan dicséri, <br>S az átmenők közt majd ezt, majd amazt <br>Betyár gúnyokkal megtámadni kész, <br>És a becsűlet úgy hozván magával, <br>Üstökre, pofra kél akárkivel. <br><br>Elég. Az ember ahány, annyiféle, <br>S változhatatlan főbb vonásiban. <br>Ki gondja mindazt egy kaptára vonni? <br>Bárányt, oroszlánt egy rekeszbe zárni? <br>S ki gondja minden agynak tetszeni? <br>Elég, ha néktek tetszhetem, barátim! <br>Elég, ha célom s szívem tisztaságát <br>A józanabb rész érti és becsűli; <br>A részegekre nem figyelmezek. <br>S letettem ámbár lantomat kezemből, <br>Hogy kedvesimnek adjam éltemet, <br>S nyaram kalásszal biztató szakát <br>Telemre gyüjtve éldegeljem el; <br>De oh, nem élet a múzsátlan élet! <br>Maradjon a föld! minden kincse gőz. <br>Sietve térek vissza istenimhez, <br>Kik ifjuságom zöld virúlatin <br>Keblökbe zártak nektáros kezekkel, <br>S kik bár nem adnak kincset és hatalmat, <br>De megtanítnak vígan élni, halni <br>S nevetni a föld balgatagjait. <br><br>Nevesd te is, jer, őket; s vívj dicsően <br>Az éj süvöltő, vak hydráival! <br>Paizst s aranytőrt nyújt Apoll neked, <br>S veled buzogva felkél Wesselényid, <br>A szörny-ölőknek szörnyölő fia: <br>Lehull előtte majd egünk köde, <br>S paeánt riadnak Erdély bércei, <br>És én utánok zengetem dalom. <br><br>[1815] <br>