Nem akarok elrohadni, <br>Mint a fűzfa a mocsárban; <br>El akarok égni, mint a <br>Tölgy a fellegek lángjában. <br><br>Tűz kell nékem; víz maradjon <br>A békának és a halnak <br>És a rosz poétáknak, kik <br>Béka módra kuruttyolnak. <br><br>Te vagy az én elemem, tűz!... <br>Sokat fáztam életemben, <br>Szegény testem sokat fázott, <br>De meleg volt mindig lelkem. - <br><br>Jer, szeretlek szép leányka, <br>Jer, szeretlek szenvedéllyel; <br>De tüzes légy! máskülönben <br>Elmehetsz isten hirével. <br><br>Hej, kocsmáros, bort! ihatnám. <br>Tiszta bort! mert ha vizes lesz: <br>Megköszönhetd, ha kancsód a <br>Falhoz vágom, nem fejedhez. - <br><br>Csak igy élet ez az élet, <br>Tüzes lyánnyal, tüzes borral... <br>És - amit majd elfeledtem - <br>Nem maradhat még el a dal. <br><br>Mondjatok dalt, de tüzes dalt, <br>Mert szakadjon ki a nyelve, <br>Ki ugy dalol, hogy dalától <br>Nincsen a szív feltüzelve. <br><br>Nem akarok elrohadni, <br>Mint a fűzfa a mocsárban; <br>El akarok égni, mint a <br>Tölgy a fellegek lángjában!

Itt benn vagyok a férfikor nyarában, <br>Az ifjuságnak eltűnt tavasza, <br>Magával vitte a sok szép virágot, <br>A sok szép álmot, amelyet hoza, <br>Magával vitte a zengő pacsírtát, <br>Mely fel-felköltött piros hajnalon... <br>Milyen sötét vón a világ, az élet, <br>Ha nem szeretnél, fényes angyalom! <br><br>Elszállt az égről a piros sugár és <br>Elszállt a földről a dalos madár, <br>Üres fészkébe énekelni a bús <br>Szellő vagy a haragos vihar jár: <br>Ábrándaimnak száraz erdejében <br>Csörög, csörög már s nem susog a lomb... <br>Milyen sötét vón a világ, az élet, <br>Ha nem szeretnél, fényes angyalom! <br><br>Az ég arany hajnalcsillagja s a föld <br>Ezüst harmatja mind, mind elvesze, <br>Letörlé őket kérlelhetlenűl a <br>Rideg valóság szigorú keze; <br>Felhők borongnak, s rekkenő meleg van, <br>A gondok fojtó levegője nyom... <br>Milyen sötét vón a világ, az élet, <br>Ha nem szeretnél, fényes angyalom! <br><br>Regényes bércek kősziklái közt folyt <br>Csengő morajjal egy tündér patak, <br>Dicsvágy patakja! ajkaim belőle <br>Sok boldogító mámort ittanak. <br>Foly még ma is, de más igyék vizéből, <br>Én nem iszom, többé nem szomjazom... <br>Milyen sötét vón a világ, az élet, <br>Ha nem szeretnél, fényes angyalom! <br><br>Ha elfordúlok enmagamtul és mint <br>Polgár végigtekintem a hazát, <br>Szemem megromlott satnya ivadékot, <br>Egy pusztulásnak indult népet lát. <br>Karom feszűl, szivem tombol! mi haszna? <br>Mást nem tehetek, csak sirathatom... <br>Milyen sötét vón a világ, az élet, <br>Ha nem szeretnél, fényes angyalom! <br><br>Szeress, szeress, mint én szeretlek téged, <br>Oly lángolón, oly véghetetlenűl, <br>Áraszd reám a fényt s a melegséget, <br>Mely isten arcáról szivedbe gyűl; <br>Az a te szíved egyetlen világom, <br>Nappal napom és éjjel csillagom... <br>Milyen sötét vón a világ, az élet, <br>Ha nem szeretnél, fényes csillagom! <br>

Boldog, kinek fejére <br>Az ég oly sorsot mért, <br>Hogy bor- s leányért éljen <br>És haljon a honért. <br>

Avas szalonnán élt, mint az idő. <br>Telt-mult naponta, sárgán görbülő; <br>szalmát számolt, vagy nézte az eget, <br>a csillagokban szíve zizegett. <br><br>Tudta, nagy nap kél a hegyek mögött. <br>Hosszan pipált és lassan köpködött. <br>Ha förgeteg csapkodta, ballagott - <br>zúgó vízárnál ült és hallgatott. <br><br>Hát így. És most e gyűlő hajnalon <br>odatopog egy bokor hajadon <br>s dönög, donog. Hát elbosszankodott <br>s markos bajszába mormolt, mormogott. <br><br>- Ejh, dudorássz csak, míg a szerelem <br>hulló levélen hajadon pihen; <br>míg fürtödre a giz-gaz rátapad, <br>karod rángasd és ringasd derekad! <br><br>Könnyen becsípik proletár-ludak <br>tapadó bőröd, majd ha meglohad. <br>S csimbókba barnul, mint a naspolya, <br>két ringó melled ringló mosolya. <br><br>Fortyos fazekad gőgben szenvedő? <br>Megnyugszik minden csapkodó fedő. <br>S a tollas karalábé görcseit <br>a fejeden új ifjak föllelik. <br><br>No, dalolj, rózsaromboló leány!... <br>(Igy feledte a lángos lány után, <br>hogy zokszava bár vág, akár a sás - <br>erős a sorsunk, mint a csikarás!) <br>

Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai, <br>melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem. <br>Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú, <br>ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra, <br>hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége. <br>Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek, <br>elhagynak a barátok, elhagynak a remények, <br>csak mi maradunk itten, a tenger időben, <br>ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel, <br>gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat. <br>Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség, <br>csupán az élet nem, mert már sokat éltünk, <br>s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma. <br>Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt, <br>hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét, <br>a nők száját is, kik fényes selyemingben, <br>mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban, <br>és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat, <br>hogy hajnalban keserves válásra üt az óra. <br>Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ, <br>tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását, <br>s azt a pillanatot, hogy koradélutánon <br>végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát, <br>s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk. <br>Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket, <br>a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot. <br>Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt, <br>csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen <br>fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot, <br>mely idején golyót küld ifjú szivedbe, <br>s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést, <br>mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön, <br>lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel. <br>Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai, <br>melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem. <br>