Nyár-éjszakán a grófi szérün <br>Reccsen a deszka-palánk <br>S asztag-városban pirosan <br>Mordul az égre a láng. <br><br>Éjféli hajnal, szörnyű fény ez, <br>Nincs párja, napja, neve. <br>Fut, reszket a riadt mezőn <br>Az égő élet heve. <br><br>Koldus, rossz álmú zsellér ébred, <br>Lompos, bús kutya csahol. <br>Az egész táj vad fájdalom <br>S a gróf mulat valahol. <br><br>Szenes kalászok énekelnek <br>Gonosz, csúfos éneket: <br>Korgó gyomrú magyar paraszt, <br>Hát mi vagyok én neked? <br><br>Mért fáj neked az égő élet? <br>Nincs benne részed soha. <br>Ne sírj, grófodnak lesz azért <br>Leánya, pénze, bora. <br><br>Ne félj, a tél meg fog gyötörni, <br>Mint máskor, hogyha akar. <br>Élethez, szemhez nincs közöd, <br>Grófi föld ez és magyar. <br><br>S mégis, amikor jön a reggel <br>S pernyét fújnak a szelek, <br>A grófi szérün ott zokog <br>Egy egész koldus-sereg. <br><br>Siratják a semmit, a másét, <br>- A gróf tán épp agarász - <br>Érzik titkon, hogy az övék <br>E bús élet s a kalász. <br>

Téged keresve útján, harcán, <br>Milyen bátor, erős szivem volt, <br>Milyen muzsikás, milyen harsány. <br><br>Milyen beteg most, milyen vásott: <br>Dobbanását nem tartja más, csak <br>Te nagy, szerelmes akarásod. <br><br>Ha még egyszer vadul fölzengne, <br>Himnusza a kíné s a kéjé, <br>Himnusza a himnuszod lenne. <br><br>Himnusz, hogy mégis rád találtam, <br>Nagy vétkekkel, nagy kerülőkkel, <br>De élve és nem a halálban. <br><br>S mindent megér, ha csak egy óra <br>Dalolta el dalát melletted <br>S nem nyílhat a szám átok-szóra. <br><br>Beteg szívvel, istenes ember, <br>Vallok neked, ím, kicsi párom, <br>Áhitatos, bús szerelemmel: <br><br>Ne hallgasd rossz, beteg zenéjét, <br>Jó a szivem, mert benne vagy te <br>S sziveink az órákat éljék.<br>

Megvonom szépen büszke vállam <br>És lehull rólam minden, ami volt <br>S feléd sikolt <br>Minden nagy megujhodottságom. <br><br>Minden asszonyom visszahoztad <br>És te vagy a szép, fényes ráadás <br>S az áradás <br>Kicsap a virágos rétekre. <br><br>Kis csillagom, be jól szeretlek, <br>Be megszerettem érted a Jövőt, <br>Nagyra-törőt, <br>Úgy szeretem most már magunkat. <br><br>Úgy szeretem, hogy benned élek <br>S hogy te bennem vagy, úgy szeretem: <br>Óh, szerelem, <br>Be virágos vagy s véghetetlen. <br><br>Óh, szerelem, voltam és multam, <br>Óh, szerelem, óh, jövendő idők, <br>Kényszeritők, <br>Hálát bókol ős ifjuságom.<br>

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, <br>Elrévedezni némely szavadon, <br>Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog <br>És rajta túl derengő csillagok. <br><br>Én nem tudom, mi ez, de édes ez, <br>Egy pillantásod hogyha megkeres, <br>Mint napsugár ha villan a tetőn, <br>Holott borongón már az este jön. <br><br>Én nem tudom, mi ez, de érezem, <br>Hogy megszépült megint az életem, <br>Szavaid selyme szíven símogat, <br>Mint márciusi szél a sírokat! <br><br>Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, <br>Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. <br>Ha balgaság, ha tévedés, legyen, <br>Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!<br>

Ti szent Idáliának <br>Kacér szemű leányi! <br>Ti minket istenítő <br>Nyilakkal öldököltök. <br>Mikor levert erőnkön <br>Feláll királyi széktek, <br>Reánk bodor kacajjal <br>Nehéz bilincset üttök. <br>Ti mézitalt ajánltok, <br>Ha maszlagot kevertek; <br>Ha nyűgbe vertek is ti, <br>Lágy bársony az s virágszál. <br><br>Óh, kellemek szülötti! <br>Ez a ti martaléktok <br>Gyönyörködik s örömmel <br>Hever bilincsetekben.<br>