Bár szemét rád a sors mosolyogva nyissa, <br>Bár feléd fordúljon csalfa golyóbissa, <br>Bár nyájas karokkal kívánjon ölelni, <br>S páva módjára fénylő szárnyakra emelni, <br>Bár jőjjön kincsekkel talpig bétakarva, <br>Nála hízelkedjen a bőségnek szarva: <br>Ne higyj néki, ne higyj; mert sokan megesnek, <br>Mikor nála boldog életet keresnek. <br>Ne higyj; mert amidőn legjobban kecsegtet, <br>Forrót alád éppen azalatt csepegtet. <br>Midőn legnyájasabb karokkal öleled, <br>Akkor rakja tele fúlánkkal kebeled: <br>Akkor repűl véled az ég tetejére, <br>Hogy mélyebben vessen pokol fenekére. <br>Ne higyj hát, barátom! ne higyj, mondom, neki, <br>Mert halálra csalnak szíreni éneki. <br><br>De azért ha bánt is, meg ne rettenj tőle, <br>Bátor szívvel vond el magadat előle. <br>Ő asszony s szerencse; minden pontba fordúl, <br>Nem sok, akár vígan légyen, akár mordúl. <br>Azért hát, barátom! bár szíved rettentse, <br>Meg ne rettenj tőle; ő asszony s szerencse. <br>Ellene a virtus fog lenni kőbástya, <br>Az ártatlanságnak béfed szent palástja. <br>Ez az a conductor, amelytől mennyköve <br>Semmi igaz bőlcset soha meg nem löve. <br>Ez az a Gibraltár, ez az a citadell, <br>Melyre minden bombit haszontalan lövell. - <br><br>Barátom! kicsiny az, kit vagy elfelejtett <br>Szúrni a szerencse, vagy kétségbe ejtett. <br>Rajta vitéz szívvel! ezáltal lettenek <br>Herkulestől fogva minden félistenek. <br>Tudod, e világban minden nagy test forog, <br>Csekély mindaz, ami nyugszik, vagy tántorog: <br>Hát a napnak dísze már azért elmúla, <br>Hogy csekély főldünknek alája borúla? <br>Nem: mert maga szerzi főldünk ábrázatja, <br>Hogy fele lakosa e fényt nem láthatja. <br>A mi világunknak szintúgy van szférája; <br>Ha felette űltünk, borúlunk alája: <br><br>Mégis a mi fényünk éppen csak a' lészen, <br>Csakhogy a vak világ nem láthat egészen. <br>Ha a nyugvó virtus az élet rózsája: <br>Arany virtus, mely a tüzet is kiállja. <br>S nyomorúlt ember az, kinek homlokában <br>Látszik szerencséje, mint tűkör-formában. <br>Te, ha orcád éppen más színre vonítod, <br>A játszi szerencsét öszvetébolyítod, <br>Ha ő mosolyogva kecsegtet tégedet: <br>Szedd komor ráncokra stóikus képedet. <br>Ha ő gorgon hanggal agyarkodik terád: <br>Nevesd el magadat; s azonnal hátat ád. <br>Bolond a szerencse, hidd el azt, barátom! <br>Én a bőlcs észt csupán a bőlcs észbe látom.<br>

Mikor térsz már az eszedre, te Sándor? <br>Tivornya éjjeled és napod; <br>Az istenért! hisz az ördög elvisz, <br>Ha még soká így folytatod. <br><br>Szeretetreméltó barátom, <br>Nézd meg csak a tűkörben magadat; <br>Hát ember az, akit ott látsz? mennykő! <br>Tükröd kisértetet mutat. <br><br>Fiú, légy hát okosabb valahára, <br>Szedd rendbe rendtelen életedet; <br>Hidd el, kedves pajtásom, az ember <br>Korhelység nélkül is ellehet. <br><br>Naponként egy messzely borocska, <br>Én úgy hiszem, ennyi untig elég. <br>S mi a szerelmet illeti: jobb lesz <br>Talán szeretők helyett feleség. <br><br>De mit beszélek? mit beszéltem! <br>Messzely borocska és feleség? <br>Én és feleség, én és messzely bor? <br>No hisz csupán az kellene még! <br><br>O nem, nem! engem a rendes élet <br>Időnek előtte megölne, tudom; <br>Költő vagyok, költőileg kell <br>Végigrohannom az életuton! <br>

A birtok, mit születésem adott, <br>Az élet közös nyomora; <br>S te vagy e birtok olcsó címere, <br>Kétkrajcáros makrapipa! <br><br>És e nyomor meg e makrapipa, <br>Legjobb barátim lettenek, <br>És sötét óráimba kívülük <br>Senkit, semmit nem ismerek. <br><br>Oh, én tudom, hogy e két jóbarát <br>Hű lesz hozzám halálomig <br>S nem hagynak el, miként az emberek, <br>Utósó lehelletemig. <br><br>S hol a nyomornál hűségesb barát, <br>Mely a sírba kisérni fog? <br>Mely ott még egy élethosszat keserg, <br>Míg végkép el nem hamvadok!... <br><br>S te leghűségesebb makrapipa, <br>Te leszesz olcsó sírjelem, <br>Mert a nyomor, tudom, nem engedi, <br>Hogy nekem más fejfám legyen!<br>

Barátim vagytok, azt mondjátok. <br>Talán nem mondtok hazugságot, <br>Ez meglehet, <br>De azért nem adom nektek hitemet, <br>Nem adhatom: most jó dolgom van, <br>Jertek hozzám, ha majd napom lejár, <br>Mert a barátság nappal láthatatlan, <br>Éjjel ragyog csak, mint a fénybogár. <br>

Makkai Sándornak mély tisztelettel <br>Elvégeztetett, hogy lecsap a villám. <br>Az erdő jajveszékelt életéért. <br>Egy tölgyfa hangos szóval kiáltott <br>S áldozatul adta magát. <br><br>Rengett a föld és lobogott a fa; <br>csodálatos, Isteni tüzijáték, <br>mint csipkebokor lángja a Hóreben! <br>(Csak a füstje volt keserű.) <br><br>Rengett a föld és lobogott a fa <br>vérvörösen, olthatatlanul, <br>jajtalanul és pattogó ággal <br>s zengett a zordon zivatar. <br><br>E lángnál elkerülte az erdei vándor <br>az ingovány fekete torkát; <br>az eltévedt, megriadt ősfióka <br>anyjához talált. <br><br>Szörnyű szép volt és sírnivaló. <br>Másnap itélkezett az erdő <br>s a vakmerő, üszkös, torzfekete csonkot <br>kitagadta! Kitagadta! <br>