Tudom, hogy a szív nem vigyáz tanácsra, <br>Kivált az első fájdalom hevén; <br>Csak könnyek és csak bús nyögések adnak <br>Szorult kebelnek édes enyhülést. <br>De hát te meddig sírsz még Dencsidért? <br>Mikor találsz te már vigasztalást? <br><br>Siralmaidban lát a felkelő nap, <br>Siralmaidban hágy, midőn leszáll, <br>Siránkozol, ha rózsát nyujt kezedbe, <br>S ha illatot hint rád a szép tavasz; <br>Dencsid keserged, amidőn az ősz <br>Lehelletével hervad a virány, <br>S előtted intve sárga lombja hull. <br><br>Nem így, barátném! van itt is határ, <br>Amellyet általhágni nem szabad. <br>Szép lélek, amelly könnyen kap sebet, <br>S a fájdalomnak önti könnyeit, <br>S magát kisírván szenved csendesen; <br>De kényes, amelly sebjét nem felejti, <br>Sem orvosolni nem bátor s kemény, <br>Hanem lecsügged, s önmagát emészti; <br>S hiú, ha még mély sebjével dicsekszik, <br>Ha fájdalomban édeset keres, <br>S veszett gyönyörré változtatja a kínt. <br><br>Tágúljon a szív könnyek által, amíg <br>Feszíti, fojtja a nyers fájdalom. <br>A férfiszem sem bírja könnyezetlen, <br>A bölcs is érzi a csapást, midőn <br>Szerelme édes lánca elszakad; <br>De már ha első kínjait kiforrta, <br>Az észnek égi balzsamát veszi. <br><br>Mi haszna vívjuk a kemény eget <br>S a bús koporsó gyémántzárait? <br>Nem hat siralmunk s jajszavunk oda! <br>Mi haszna sírsz hát, és miért siratjuk <br>Azt, aki békes révre jut korán, <br>Ki csak tavassza kellemit szedé, <br>S itt hagyta a tél puszta napjait? <br><br>Nem szívja többé Dencsid ajkidon <br>Az élet első gerjedelmeit, <br>Nem érzi többé csókjaid hevét, <br>Sziveddel öszve nem döbög szive: <br>De már nem érzi a fájdalmat is, <br>E földi élet számtalan veszélyit, <br>A test fenéit, a lélek dühét <br>S nem a halálnak irtózásait; <br>Nem játszik a sors kéjje ővele, <br>Sem a hatalmas durva büszkesége, <br>Nem csalja őtet áruló barát, <br>Szerelme kínja nem szakítja szívét, <br>S nem látja a bűn győzedelmeit. <br><br>Ki tudja éltünk számtalan csapásit <br>Leírni? Minden óra újakat szül, <br>Újabb veszélyt hoz minden percenet. <br>Itt a mosolygás sírással vegyül, <br>Itt minden édes mérget rejt magába, <br>S gigászi harcot minden nyúgalom. <br><br>Oh, hadd nyugodjék magzatod tehát <br>A boldogoknak csendes enyhelyén, <br>Túl a veszélyen s földi harcokon, <br>S fedezze béke kedves hamvait! <br>Követni fogjuk őtet nemsokára; <br>De már követjük és útban vagyunk! <br>Nem vesztjük azt el, újra megtaláljuk, <br>Csak egy kevéssé ment előbbre tőlünk. <br><br>[1812-1815 között]<br>

Szendrei Gróf Török Sophia Antoniához <br>Repdező kényeink rózsát legelésznek <br>E tündérkert képein; <br>S ah, ezek a lelkesb csókkal elenyésznek, <br>Csak árnyékot adnak az ölelő kéznek, <br>S tűnnek a szem könnyein. <br><br>Te, kedves Amazon, Kazinczym szép bére! <br>Öleled a Múzsákat. <br>Öleld! a Charisok legszebbik testvére <br>A Múzsa karján szed a dísz kellemére <br>Legigézőbb rózsákat: <br><br>Rózsákat, melyek nem a Hórák fürtjein <br>Nyílnak és elhervadnak, <br>Nem a deli termet múló szépségein, <br>Hanem a lelkeknek édes kötelein <br>A Lethéig virítnak. <br><br>Teremts Idáliát s Áont Széphalmodon <br>Égi harmóniával! <br>Eros amaranthja leng majd homlokodon, <br>S béfed Áon Kegye virágpályáidon <br>Elysium bájával. <br><br>Vegyítsd Kazinczydnak kevély koronáját <br>Szelíd myrtus-ágokkal; <br>Csókold vissza képén tavassza pompáját, <br>S zendítsd meg körülte az élet lármáját <br>Szerelmes alakokkal. <br><br>Úgy folyjon életed, mint híved éneke, <br>Édes symphoniákkal; <br>Takarjon virtusod angyali leplege, <br>Legyezzen Amathunt ambróziás ege <br>Nyájas Etéziákkal. <br><br>[1809]<br>

Mint a világnak hajdani díszei, <br>Csendes meződben rejted el éltedet, <br>Hogy ott magadnak s nemzetednek <br>Élj Eratód arany édenében, <br><br>Kazinczy! s mérész aetheri szárnyakon <br>Felleng sas elméd Delphi dicső egén, <br>A dithyrambok lángkörében <br>S a Kegyek életadó virányin. <br><br>Plátói nyelved s lelked idézte le <br>Hozzánk az ép íz szebb geniusszait; <br>Nyelved mosolygó Gratiája <br>Önti belénk Helikon malasztját. <br><br>Pólyádba' paeán rengete tégedet! <br>Már ott tapodtál sok fene undokat, <br>Melyek zavarták Pindusunknak <br>Szent ereit s ege tiszta fényét. <br><br>Boldog vagy, Áon szűzei kedvese, <br>S nagy, mint hazádnak legnemesebb fia! <br>E két remek dísz kéri méltán <br>A Ganyméd poharát az égben. <br><br>Te lelkesítéd szunnyadozó erőm, <br>Kebledbe öntöm zsenge virágimat: <br>Iktasd dicsően tört utadra <br>Nyomdokidon lebegő Camoenám! <br><br>[Végleges formája: 1810]<br>

Csendes magányból a mézeshetek után <br>Ujra belépek a nagyvilág zajába, <br>Hol annyi sáros láb gonoszul vagy bután <br>Kedélyemnek fejér köntösére hága. <br>Mielőtt ott lennék a nagy kőhalomban, <br>A fővárosban, hol oly hűsen fuj a szél, <br>Egyet pihenek még kicsiny hajlékodban, <br>Leülök, barátom, meleg tűzhelyednél. <br><br>Üdvezlégy másodszor!... a tavasz tarkállott, <br>Amidőn először látogattalak meg, <br>Most bús egyformaság födi a világot, <br>Bús egyformasága a mogorva ősznek; <br>De e ború, ámbár eddig egyetérzék <br>A természettel, most nem sérti kedvemet, <br>Hisz magammal hordom a tavasz egy részét, <br>És a legszebbik részt, kis feleségemet. <br><br>Ime feleségem... hej be szép az élet, <br>Mikor az ember így másodmagával van, <br>Akármit huhognak, akármint itélnek <br>A magányos baglyok, szomorú odvokban. <br>Leestem ugyan a szabadság szárnyáról, <br>Be vagyok kerítve egy kis karikába, <br>De mért kivánkoznám ki e karikából, <br>Midőn minden gyönyör ide van bezárva? <br><br>Én azonban vizet hordok a Dunába <br>Beszélvén ilyetén dolgokat tenéked; <br>Föl van írva szinte sorsod csillagába <br>Ragyogó betűkkel: boldog házasélet... <br>Itt hitvesed, amott két virgonc gyermeked! <br>Gyűljünk össze s űljünk itt körbe mindnyájan, <br>S tartsunk olyan vidám beszélgetéseket, <br>Hogy hallgatni még az idő is megálljon; <br><br>Igy csaljunk meg ezt a vén hajdút, ki engem <br>Hej, maholnap megint a dologra kerget... <br>Egykor a hírvágyat hátamra űltettem, <br>S most le nem hányhatom a már megúnt nyerget. <br>Nem a hír, nem a hír többé, mi ösztönöz, <br>Hogy munkába öljek napot és éjszakát! <br>Mint napszámos nyúlok iróeszközömhöz, <br>Aki a sátánnak elalkudta magát. <br><br>Tudom, a feledés, mint az éhes kánya <br>A megölt madárral, elröpűl nevemmel, <br>Tudom, hogy siket a magyarok hazája, <br>S mégis énekelek, mert énekelnem kell. <br>El fogják feledni nevem s bár felednék <br>Hamar! ugy szeretném túlélni híremet: <br>Akkor aztán ismét a magamé lennék, <br>Rózsáim volnának a borostyán helyett. <br><br>Azt kivánnám, hogy itt éljek én s hitvesem <br>Veletek, barátom, nem-zavart magányban, <br>Míg nem emlékezném már saját magam sem <br>Arra, hogy divatban voltam hajdanában. <br>Akkor a dicsőség hozzád el-eljövén <br>Egyszer itt találna s tán reám ismervén <br>Mint régi barátját üdvözölne, de én <br>Felelnék: nem tudom, kihez van szerencsém? <br><br>Eh, balgatag beszéd! alig ejtettem ki, <br>Nevetek, magamat kinevetem érte; <br>Az isten a magányt nem nekem teremti, <br>Odavaló vagyok én a csatatérre. <br>Dobják le testemmel együtt majd nevemet <br>A sírba, de addig ne bántsa senki sem, <br>Véglehelletemig nem hagyom a helyet, <br>Ott esem el bármily sárosan, véresen! <br>

Kedves barátom, lelkem jobb fele! <br>Mi volna édesebb dolog nekem, <br>Mint írni hozzád, írni íveket, <br>Tarkán, ahogy jő, zöld, piros, fejér, <br>Meg tudja a szent, millyen gondolat. <br>S mégis te feddesz és panaszkodol, <br>Halott-beszédet tartasz síromon, <br>És több eféle. Megvallom, fiu, <br>E szemrehányás, e feddő levél, <br>E szenvedélyes "meghaltál" kiáltás, <br>E lecke ízű dorgáló beszéd, <br>Ez a lelket leöntő nyakleves, <br>Ily megrohanva, ily váratlanul, <br>Hogy a léleknek annyi érkezése <br>Sincs, míg szemét törölje, vagy pedig <br>Nyálát lenyelje - meg kell vallanom, <br>Hogy ez nekem... fölötte jól esett. <br><br>Oh, mert belőle látom, mint szeretsz, <br>Mi hő kebellel engem, hívedet, <br>Hogy elvakít ez édes indulat, <br>Hogy nincs türelmed egybevetni a <br>Napok folyását, tért, időt, körülményt <br>S egyéb tudákos, elvont dolgokat, <br>Midőn ezért békétlenkedel: <br>Miért nem írok a szálló madárnak, <br>Ki egykor almafámon énekelt, <br>Miért nem a méhnek, ki a minap <br>Mézet szedett kertem virágiról, <br>Vagy a csapongó lepkének, ki néha <br>Megörvendezteté kis gyermekim, <br>Vagy a szellőnek és zúgó viharnak, <br>Mely tegnap itt volt, most ki tudja, hol van? <br>Hová irhattam volna én neked, <br>Bohó fiú te! mit mondék vala <br>Szegény levélnek: merre végye útját, <br>Hogy rád találjon e négy hét alatt? <br>Talán bizony nem törtem én azon <br>Elmém eléggé s nem falék mohón <br>Fel minden aljas pletykát, hírharangot, <br>Rágalmat, emberszólást és egyéb <br>Vidéki mismást a divatlapokban, <br>Csak hogy felőled, holléted felől <br>Lelnék azokban egy betücske hírt. <br>De nem találtam bennök semmi szót <br>Rólad, s miként a meddő figefát <br>Az idvezítő, el- megátkozám <br>Őket: ne is teremjenek soha <br>Édes gyümölcsöt senkinek, ha nem <br>Teremtek most nekem. <br><br>Mit volt csinálnom? hát sopánkodám: <br>Ej, ej, hatalmas és mindentudó ég, <br>Hol kóborolhat most az a fiú? <br>Gyakorta ismét így imádkozám: <br>Mennybéli isten, édes istenem! <br>Adj annak a szegény Sándornak immár <br>Adj valahára állandó tanyát, <br>Csendes tanyába szép kis fürge nőt, <br>Angyal kedélyü, szende, barna nőt, <br>Mellé mosolygó, szép gyerkőcöket, <br>Egy párt, ha többet nem, fiút s leányt: <br>Oh, adj családi boldog életet! <br>És íme! amit oly forrón ohajték, <br>Jön a levél, hogy teljesedni fog. <br>Csak egy rövid hold élet, és az én <br>Költő barátom, mint Illyés proféta, <br>Tüzes szekéren a mennyégbe száll. <br>Én bőjtölöm meg mézes heteid, <br>Fogadni mernék; s néma bőjteim <br>Hosszúak és nagyok lesznek, nagyok, <br>Mint a tiéid egykor Debrecenben. <br>Mert a barátság kis szövétneke <br>Halvány világgal ég a szerelem <br>Máglyája mellett: de mit bánom én! <br>Hogy el nem alszik, arról meg vagyok <br>Győződve, mert hisz - tűz nem olt tüzet, <br>Sőt jobban éleszt: hát miért emelnék <br>Önző panaszt; a mézteljes hetekre? <br>Nem, én nem zúgolódom ellenök, <br>Sőt azt ohajtom (vesszek el, ha nem) <br>Legyen halandó élted fogytaig <br>Oly boldog-édes mindenik heted, <br>Mint a legelső, mellyet élvezesz <br>Az esküvés után. <br><br>Én addig itthon, a távolban is, <br>Magányomban veled társalkodom, <br>Könyvedből issza lelkem lelkedet, <br>Mint a dicsőült égi szellemek <br>Az idvezűlés harmattengerét. <br>És elmerengek arcod másolatján, <br>Mely néma, mégis annyit mond nekem, <br>Előteremti azt a tíz napot, <br>Midőn te, hű barát, hajlékomat <br>Megnépesítéd egy öröm-sereggel, <br>Előteremti, mondom és örökké - <br>Valósággá ifjítja nékem azt. <br><br>Ilyenkor aztán vágy éled szivemben, <br>Hogy vajha bár, nem énértem, hanem <br>Kinek majd férje lészesz, hölgyedért, <br>S kinek dalolsz, a nemzetért, örökké <br>Maradnál ifju, mint ez érclapon. <br>