Az Istenhez gyönge szódat emeled: <br>Teveled lesz akkor az Isten. <br><br>Elvesztetted szegény, kóbor magadat: <br>Ha szabad: segítsen az Isten. <br><br>Perc-barátok kedve már elköltözött: <br>Búk között itt lesz tán az Isten. <br><br>E szép élet nem sok örömet hozott: <br>Gondozott azonban az Isten. <br><br>Az Istenhez gyönge szódat emeled: <br>Teveled lesz akkor az Isten.<br>

Én véreim, búsak, szegények, <br>Tudom én azt, hogy kell az ének, <br>Kell a zsoltár, kell a fohász, <br>Kell a hit, de ne higyjetek <br>Soha a papok istenének. <br><br>Tőle jött minden kénes átkunk, <br>Sok meg nem hallott imádságunk, <br>Földi poklunk, ős kárhozás, <br>Szolga-voltunk, szegény sorunk <br>És hogy mi még mindég csak - várunk. <br><br>Ne dőljünk a szent Kába-kőre, <br>Várjon égi csodát a dőre. <br>Nekünk az élet a malaszt, <br>A mi üdvünk a változás, <br>A mi imánk: mindig előre. <br><br>Én véreim, búsak, szegények, <br>Tudom én azt, hogy kell az ének, <br>Kell a zsoltár, kell a fohász, <br>Kell a hit, de ne higyjetek <br>Soha a papok istenének. <br>

Zsibbadt sokáig olvasatlanul <br>(Inni, vadászni sokkal könnyebb <br>Magyar kastélyban), s végül kidobták <br>Bűnöknek bűnösét: a könyvet. <br><br>Jó könyv volt: elmés, szép Voltaire-kötet, <br>Nagy rombolások szent harctevője. <br>(Egykoron volt még a magyar úrnak <br>Tisztessége és agyvelője). <br><br>Ma már a kastély unja a betűt, <br>Retteg a könyvtől, s hunn trágyadombok <br>Várják Voltaire-től egészen máig, <br>Aki könyvekben nagyot mondott. <br><br>S a trágyadombnál elment valaki, <br>Egy szennyes zubbony, egy éhes elme, <br>S isten bárányát, Voltaire ó könyvét <br>A trágyadombról fölemelte. <br><br>Belenézett, és megdördült az ég, <br>Dühtől gyúltak föl bús, izzadt orcák. <br>Hajh, fázni fog még e könyvtől, tűztől, <br>A papos, úri Magyarország. <br>

Tekints meg, óh, Uram, mert gyötrelemben vagyok, az <br>én belső részeim elepedtek, elfordult az én szívem én <br>bennem: mert ellened rugódoztam: ott kinn fegyver pusztít, <br>otthon halál vagyon." <br>Jeremiás siralmai I. 20. <br><br>Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl, <br>Süketült szívvel meglesem, <br>Hova szaladjak szemet behunyva, <br>Halálról más halálra borulva <br>Gonoszul és fegyveresen: <br>Ott kinn a fegyver pusztít s dúlva dúl. <br><br>Tátongó puszták strucc-madaraként <br>Rosszalkodok, futok, csalok: <br>Elfordult az én szivem énbennem <br>S úgy kell magammal is verekednem, <br>Miként egy följáró halott, <br>Tátongó puszták strucc-madaraként. <br><br>Magam utálván mást is gyilkolok <br>S mások lándzsáját keresem, <br>Ki elvesztette magát és utját, <br>Szememet vér-patakok befutják <br>S én rohanok fegyveresen: <br>Magam utálván mást is gyilkolok. <br><br>Fölöttem az Ég oly igézetes, <br>Oly változatlan a világ, <br>Mint fegyvernek s halálnak előtte, <br>Mint mikor még nem hulltak belsőmbe <br>Epesztő dög-matériák: <br>Fölöttem az Ég oly igézetes. <br><br>Tekints meg engem, tekints meg, Uram, <br>Ejtesd el bolond fegyverem <br>S ha mindenek ellen vad düh kínoz, <br>Fektess le szépen halottaimhoz, <br>S arcomat hozzád emelem, <br>Tekints meg engem, tekints meg, Uram.<br>

Mikor elhagytak, <br>Mikor a lelkem roskadozva vittem, <br>Csöndesen és váratlanul <br>Átölelt az Isten. <br><br>Nem harsonával, <br>Hanem jött néma, igaz öleléssel, <br>Nem jött szép, tüzes nappalon <br>De háborus éjjel. <br><br>És megvakultak <br>Hiú szemeim. Meghalt ifjuságom, <br>De őt, a fényest, nagyszerűt, <br>Mindörökre látom. <br>