Eveztem én az élet kék taván. <br>(Remegtem éles alkonyatkor egyszer, <br>Mivelhogy nincsen semmi kabbalám <br><br>S de furcsa állat a magános ember, <br>Szeretne látni büszke partokat <br>S kilépni egyre soha-soha nem mer, <br><br>Csak messziről tár kapzsi karokat.) <br>A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet <br>(Avar királyfi volt a gondolat): <br><br>Pihen alattam a tajtékos élet, <br>Egy vén öreg a parton gödröt ás: <br>(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett) <br><br>Riassza fel hát könnytelen csapás! <br>Az ingó lécen bátoran megálltam <br>S elém bukkant a vízi-óriás. <br><br>Ajkát tartotta. Remegett az állam: <br>Ha csókolom, a vérem nem hevül. <br>(A partok égtek rőtszakállú lángban.) <br><br>Aztán eltünt, otthagyva egyedül. <br>S én még sokáig megkövülve vártam <br>S úgy vert valami itt bennem, belül. <br>

Barangol és zúg, zúg az őszi szél. <br>Csörögnek a fák száraz lombjai, <br>Mint rab kezén a megrázott bilincs. <br>Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én! <br>Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak, <br>Mint nősirást az égiháború. <br>Egy nemzet és két ország hallja meg, <br>Mi bennem eddig titkon forra csak, <br>S amit keblemből mostan kiröpítek, <br>Mint a volkán az égő köveket. <br>Az forra bennem, az fájt énnekem, <br>Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy <br>E kétországos nemzet a magyar! <br>Ez tette lelkem pusztává, a bánat <br>Pusztájává, hol egy tigris lakik: <br>A vérszemű, a lángszemű harag. <br>Oh e vadállat hányszor verte el <br>Magányos éjim csendét, amidőn <br>Besüvöltötte puszta lelkemet! - <br>Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk, <br>Hogy szétrepesszük a szent levelet, <br>Mit diadalmas őseink írának, <br>Szivök vérébe mártván kardjokat? <br>Kettészakadtunk, és a szép levélből <br>Rongyok levének, miket elsodort <br>És sárba dobott a századok viharja. <br>Lábbal tiportak bennünket. Könyűket <br>És jajkiáltást küldöttünk az égbe, <br>De panaszunkat az be nem fogadta. <br>A rabszolgákat nem hallgatja az meg, <br>Mert aki jármot hágy nyakába tenni. <br>Méltó reá, hogy azt hurcolja is, <br>Míg össze nem dől a korbács alatt. <br>Tartottunk volna össze: a világ most <br>Tudná hirünket, nem volnánk kizárva <br>A templomból, hol a nagy nemzeteknek <br>A tisztelet tömjénét égetik. <br>Tartottunk volna össze, nem törölnénk <br>Szemünkből annyi fájdalmas könyűt, <br>Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel <br>Történetünknek sötét lapjait. <br>A porszemet, mely csak magában áll, <br>Elfúja egy kis szellő, egy lehellet; <br>De hogyha összeolvad, összenő, ha <br>A porszemekből szikla alakúl: <br>A fergeteg sem ingathatja meg! <br>Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok, <br>Amit mondtam, nem új, de szent igaz. <br>Az események romboló szele <br>Nem fú jelenleg, és a porszemek <br>Nyugton hevernek biztos helyökön; <br>De ha föltámad a szél, mielőtt <br>Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre <br>A nagy világnak minden részibe, <br>És soha többé meg nem leljük egymást. <br>Iparkodjunk. A század viselős, <br>Születni fognak nagyszerű napok, <br>Élet-halálnak vészes napjai. <br>Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen <br>Az eljövendő óriásokat. <br>Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást, <br>Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem! <br>Ki legelőször nyujtja ki kezét, <br>Azé legyen a hála s a dicsőség; <br>S ki elfogadni azt vonakodik? <br>Annak porára szálljon minden átok, <br>Melyet sirunkra majd virág helyett <br>Ültetni fognak maradékaink, <br>Kiket örökre megnyomoritánk! <br>

Beszél a fákkal a bús őszi szél, <br>Halkan beszélget, nem hallhatni meg; <br>Vajon mit mond nekik? beszédire <br>A fák merengve rázzák fejöket. <br>Dél s est között van idő, nyujtózom <br>A pamlagon végig kényelmesen... <br>Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik <br>Kis feleségem mélyen, csendesen. <br><br>Egyik kezemben édes szendergőm <br>Szelídeden hullámzó kebele, <br>Másik kezemben imakönyvem: a <br>Szabadságháborúk története! <br>Minden betűje üstököscsillagként <br>Nyargal keresztül magas lelkemen... <br>Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik <br>Kis feleségem mélyen, csendesen. <br><br>Arany csal s ostor kerget tégedet <br>A zsarnokért megvíni, szolganép, <br>És a szabadság? egyet mosolyog, <br>S mind, aki híve, a harctérre lép, <br>S érette, mint a szép lyánytól virágot, <br>Sebet, halált oly jókedvvel veszen... <br>Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik <br>Kis feleségem mélyen, csendesen. <br><br>Hány drága élet hullt már érted el, <br>Oh szent szabadság! és mi haszna van? <br>De lesz, ha nincs: tiéd a diadal <br>Majd a csatáknak utósóiban, <br>S halottaidért bosszut is fogsz állni, <br>S a bosszuállás rettentő leszen!... <br>Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik <br>Kis feleségem mélyen, csendesen. <br><br>Vérpanoráma leng előttem el, <br>A jövendő kor jelenései, <br>Saját vérök tavába fúlnak bé <br>A szabadságnak ellenségei!... <br>Egy kis mennydörgés szívem dobogása, <br>S villámok futnak által fejemen, <br>S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik <br>Kis feleségem mélyen, csendesen. <br>

Ha én madár volnék: örökké <br>A felhők közt szállonganék. <br>Ha festő volnék: egyebet sem, <br>Csupán felhőket festenék. <br><br>Ugy kedvelem én a felhőket! <br>Megüdvözlöm mindegyiket <br>Érkeztekor, s elmondom néki <br>Távoztakor: isten veled. <br><br>Oh nékem olyan jó barátim <br>E tarka égi vándorok. <br>Ugy ismernek már, hogy talán még <br>Azt is tudják, mit gondolok. <br><br>Oly sokszor néztem én őket, ha <br>Szép halkan szenderegtenek <br>A hajnal és az alkony keblén, <br>Mint ártatlan kis gyermekek. <br><br>És néztem őket, hogyha jöttek <br>Mint haragos vad férfiak, <br>Hogy a viharral, e zsarnokkal, <br>Élet-halálra vívjanak. <br><br>És néztem, hogyha virrasztott a <br>Beteg ifjú, a holdvilág, <br>S ők halvány arccal ezt, miként hű <br>Lyánytestvérek, körűlfogák. <br><br>Láttam már minden változásban, <br>Melyen csak általmentenek; <br>S akármikor s akárhogy látom, <br>Mindég egyformán tetszenek. <br><br>Miért vonzódom úgy hozzájok? <br>Mert ők lelkemnek rokoni, <br>Mely mindig új s új alakot vált <br>S mégis folyvást az egykori. <br><br>Lehet még másban szinte hozzám <br>A felhőt hasonlítani: <br>Vannak neki, miként szememnek, <br>Könyűi és villámai. <br>

<br>Oh mi szép a vándorélet... oh az <br>Irigylendő vándormadarak! <br>Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél, <br>Egy tavaszból másba szállanak. <br><br>Vándorolni... vándorolni, mint a <br>Fecske, mint a gólya, szabadon: <br>Add e sorsot énnekem, teremtőm! <br>Hajdan ez volt a kivánatom. <br><br>Oh mi szép a házi élet... oh az <br>Irigylendő házi madarak! <br>Mit törődnek ők téllel, tavasszal? <br>Fészkeikben olyan boldogak. <br><br>Házasodni, házasodni... élni, <br>Halni a szerelmi láncokon: <br>Add e sorsot énnekem, teremtőm! <br>Mostan ez az én kivánatom! <br>