És vége a komédiának, <br>A fütty s a taps elhallgatott, <br>A nagy függöny szépen legördült, <br>S én ott hagyám a színpadot. <br><br>S most itt vagyok... oly messze, messze, <br>Száz mérföld tőlem a világ, <br>Ki egykor azt becsavarogtam, <br>Mint a garaboncás diák. <br><br>Itt űlök feleségem mellett <br>Ebb' a csendes kis faluba'. <br>Egykor szük volt a föld, s imé most <br>Elég tág e kicsiny szoba. <br><br>Itt nézem a hajnalt s az alkonyt <br>És feleségem mosolyát, <br>S szemem nem kíván többet látni, <br>Bármily kevés az, amit lát. <br><br>Ki tette volna föl felőlem, <br>Hogy ilyen furcsán járok még?... <br>De mikor olyan furcsa, furcsa <br>Portéka az a feleség! <br>

Be szomorú az élet énnekem, <br>Mióta eltemették kedvesem! <br>Csak úgy lézengek, mint az ősz virága, <br>Mely minden szellő érkezésivel <br>Egy-egy megszáradt szirmot hullat el, <br>S mely csüggedt fővel kimulását várja. <br><br>A fájdalom gyakorta megrohan, <br>Mint éhező vad, mérgesszilajan, <br>S éles körmét szivembe vágja mélyen. <br>Kiáltok a sors ellen átkokat, <br>Amely az embernek mennyet mutat, <br>Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen. <br><br>Legtöbbször csendes, néma bánatom; <br>Élek? nem élek? szinte nem tudom. <br>Jön és megszólít egy-két jóbarátom; <br>Beszédeikre ritkán felelek. <br>Örültem egykor, hogyha jöttenek, <br>Most, hogyha mennek, szívesebben látom. <br><br>Gyakran bolyongok föl s le céltalan, <br>Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? - <br>A drága kislyány sírhalmához érek, <br>Édes remény tart ottan engemet; <br>Remélem, hogy majd szívem megreped... <br>Mért csalnak mindig, mindig a remények! <br>

Uram! Szinházad rég felépitéd, <br>Immár látott az sok, sok ezred évet, <br>De darabod nem újult semmiképp, <br>A neve egy, a célja egy: az élet. <br>Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram! <br>A díszlet régi, színtelen, kopott, <br>A morál: jaj a jóknak, nagyoknak, <br>A hitványak csupán a boldogok. <br><br>Uram! Mi játsszuk híven szerepünket, <br>Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el, <br>Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket, <br>Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel, <br>De már a játék elég volt... elég... <br>A szívnek egyszer meg kell nyílnia: <br>Darabod hitvány, nem hozzád méltó, <br>Lelket mészárló, rossz comoedia!... <br>

Lopók között szegényember, <br>Szegényember sose fél, <br>Minek félne, szíve, lelke <br>Erősebb a többinél. <br><br>Lopók között szegényember, <br>A Jóisten megsegél! <br>Nincs tehene a szegénynek, <br>De ha van is elvetél. <br><br>Lopók között szegényember, <br>Szegényember kapanyél. <br>A világot megkapálni, <br>Szegényember annak él. <br>

Mert már megint jönnek azok a fellegek, <br>megint eső lesz. <br>Megint sár lesz és ólmos ködburok <br>a lélek körül. <br>Éjszaka megint fennülhetek ébren, <br>hallgatni, amint a végnélküli eső <br>paskolja a falakat és zubognak a csatornák. <br>Megint, megint és már nem is remélem, <br>hogy vége lesz. <br><br>Valahová el akartam utazni tegnap, <br>egy kis felfrissült lélekremegésre, <br>Nápolyba, vagy nem tudom hová, <br>ahová egy életben csak egyszer megy vonat. <br><br>Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken, <br>sokszor csak pillanatokon múlik <br>az ilyesmi, a napsütés, <br>a jólszületés, az igazi élet, <br>minden. <br><br>Nem találom a lelkemet sehol. <br>Aztán már meg is jött a köd, <br>már megeredt a gyűlölt permeteg. <br>Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót, <br>behúnyom a szememet. <br><br>... Magam előtt látom egy távoli vonat <br>motollázó sok kerekét, <br>hallom élettel-teli, ütemes zakatáját <br>s a mozdonnyal szembegurul a sínen <br>egy forrón felkelő, <br>óriási Nap...<br>