Istenem, Istenem, ó, <br>Istenem, Istenem, ó, <br>legaranylóbb hajad Neked van, semmi kétség! <br><br>Mekkora tág szem, <br>mekkora tág szem, <br>mosolyogva, kitárva mekkora kékség! <br><br>Érzem, szeretlek, <br>nagyon szeretlek, <br>látom, elefántcsont-ujjad csókokat int már, <br><br>Istenem, Istenem, ó, <br>Istenem, Istenem, ó, <br>az erdőn oly egyedül vagyok immár, <br><br>az erdőn, a világon, <br>az egész világon <br>nincs közelemben senki se, nézd, <br><br>bátran lejöhetsz most, <br>hozzám lejöhetsz most, <br>ó, milyen ujjongó szerelem vad vágya emészt! <br><br>Lihegve kivánom, <br>csókolni kivánom <br>csillagfogú szád forró pirosát, <br><br>ölelni kivánom, <br>szorítni kivánom <br>láthatatlan tested drága husát. <br><br>Soha még szerelem, <br>senkit még szerelem <br>nem szállt meg úgy, ahogy engem elővett, <br><br>levetem ruhámat, <br>valamennyi ruhámat, <br>meztelenül táncolni, tetszeni vágyom előtted, <br><br>Istenem, Istenem, ó, <br>Istenem, Istenem, ó, <br>arcomat homokkal s könnyel mosom - <br><br>Ugye öledbe veszel? <br>Ugye enyém leszel? <br>Isten, én gyönyörűm, én aranyosom!

Hajnali harmatban, <br>Selyemfüves réten, <br>Ezer virág friss illatát <br>Kalapomba mértem. <br><br>Rozmaringos hintón <br>Repültem idáig, <br>Kék nefelejcs, tuipános, <br>Takaros házig. <br>Van ennek a háznak <br>Olyan virágszála, <br>Kinek harmat rózsavíztől <br>Kivirul orcája.<br>

" - Ó Uramisten, ne légy Te a Jóság! <br>Ne légy más, mint az Igazságos Úr. <br>Több kalászt adj, de azért el ne vedd a <br>Rózsát. <br><br>Vagy ne maradj vén Kozmosz-palotádba, <br>Gyere ki, nézd meg - szolgád mit csinál? <br>Ronggyá nem mosná élet-subád ember <br>Átka. <br><br>S Neked könnyű vón a tövist letörni. <br>Tanulhatnál még tőlem is, Uram - <br>Én töröm s nem lesz vacsorám, csak - föld: egy <br>Ölnyi. <br><br>A telked azért mégis tisztitom csak. <br>És már egy nagy sajgó gerinc vagyok - <br>Sokat görnyedtem, ne kivánd, hogy eztán <br>Rontsak. <br><br>Azért ameddig csak birom, csinálom, <br>Bár kezemen csalánmart hólyag ül. <br>S ha vihar jönne, mint a korhadó fa, <br>Állom. <br><br>De add kölcsönbe legalább subádat: <br>Téged nem ér el átok és eső, <br>Szép úr-kastélyod van és nagyon gyors a <br>Lábad. <br><br>Ugysem fizetsz meg munkámért eléggé - <br>Testemnek ágyam is hideg, a Föld <br>S aranyszavad átváltozott rossz, kongó <br>Érccé. <br><br>S munkámban, Uram, érek annyit, mint Te <br>Nagy passziódban; és a lelkem is <br>Részed lesz nemsokára s a legszebb fényt <br>Hintve: <br><br>A szemed lesz, hogy mindent láss meg itten. <br>Bizony mondom, még nincsen is szemed, <br>Most nem látsz. Lennél immár igazságos, <br>Isten!" <br><br>Fáradt baromként reszket lelke, teste, <br>Félmunkát végző társak röhögik <br>S feszül, mert tudja - reá korábban jön <br>Este. <br><br>Nagy, roskadt lelke igéket emel még <br>S kilógatja fakult, sápadt szivét, <br>Mint akasztott ember szederjes, szürke <br>Nyelvét. <br>

Te, Isten, ki Titok vagy, tudod <br>Hogy én nem vagyok mai gyermek: <br>Az én ügyem a te ügyed, <br>S ki ellenem támad, azt verd meg. <br><br>Mert mi együtt kezdtük a hűhót, <br>Mert egyformán Titok a voltunk <br>S ami lázmunkánkban hazug, <br>Mindent, mindent együtt koholtunk. <br><br>Te, Isten, mi egyek vagyunk: <br>Mikor kimérákba szerettem, <br>Már ott voltál hátam mögött, <br>Nehogy kimuljak hülye sebben. <br><br>Nógattál folyton konokul. <br>Hogy véresen be a bozótba <br>Törjek magyarul, dalosan <br>S hogy ne némuljon el a nóta. <br><br>Én voltam, Isten, bolond nyilad <br>S nyiladat most már messzelötted. <br>Fölemelt, véres homlokom. <br>Nem ejtem porba most előtted. <br><br>Mert, jaj, nagy dolog ez a dolog, <br>Nagyobb, több, mint egy élet ára. <br>S én más bolondként nem megyek <br>Egykönnyen a kálváriára. <br><br>Most: vagy-vagy, eldől, ha akarod. <br>Hogy ér-e valamit a kardunk. <br>És hogy ér-e az valamit, <br>Mit együtt kezdtünk és akartunk. <br><br>Titok vagy, ős Titok, tudom én, <br>Velem együtt és a világgal, <br>De egy percnyi szeszélyedért <br>Mégsem égek el hiú lánggal. <br><br>Együtt kezdtük, vihar-fellegek <br>Nőttek a fejemre azóta, <br>Te, Isten, te, Titok, közös <br>Bűnünk volt minden bűnös nóta. <br><br>Mikor még mint kicsi nebuló, <br>Templomban diktáltam a zsoltárt, <br>Már akkor bűntársam valál, <br>Már akkor is fölbujtóm voltál. <br><br>Éreztem viharos kezedet, <br>mely fiatal hajamat tépte: <br>Te voltál az elindítóm <br>S kell, hogy te légy utamnak vége. <br><br>Az én ügyem a te ügyed is, <br>Hogyha hívedet meg nem tartod, <br>Nem hisz benned majd senki sem: <br>Isten, Titok, elő a kardod<br>

Kegyetlen a végzet; nem hagy sok időig örűlni <br>Minket együttlétünk édeni napjainak. <br>Ámde az a földnek bármely részére ragadhat, <br>Érted ezen kebel ég, s lészen örökre hived. <br>