Ha elmegyek, ha szólítanak, <br>Utánam minden ittmarad. <br>Össze leszek már én törve, <br>Csóktalanul meggyötörve. <br>S utánam minden ittmarad. <br><br>Mennyi lány és mennyi ajándék! <br>Mennyi bűn és mennyi szándék! <br>De a bűnös, én nem vagyok, <br>De a gyáva - én az vagyok. <br>Mennyi bűn és mennyi szándék! <br><br>Én soha, soha nem nyugodtam, <br>Mindig, mindig csak futottam. <br>De miért is? - nem is tudom; <br>Szilaj Bánat az én hugom, <br>Jaj, a hugommal futottam. <br><br>A szerelemmel leszámolok, <br>Az élettel elszámolok. <br>Nincsen semmim s kire hagyjam, <br>Nincs szeretőm, mit tagadjam. <br>Az élettel is számolok. <br><br>De csak az bánt most, ha szerettem, <br>Hogy balog volt minden tettem. <br>Néha bárgyú képpel álltam, <br>Hogy szavakra nem találtam, <br>Hogy balog volt minden tettem. <br><br>Jaj, nem kisért az arany hangja, <br>Se fényes cím nagy harangja. <br>S ez a sorsunk - pici ember <br>Nagyot merni soha nem mer, <br>Csak törődik s nincs haragja. <br><br>Szerettem én is a rózsákat, <br>Még jobban a parti fákat. <br>Lesz még virág, csókos rózsa, <br>Sóhajt fa is le a tóra <br>S nem szeretem már a fákat. <br><br>Az én részem, a száz aranyom <br>Nem az enyém, mind itt hagyom. <br>Össze leszek már én törve, <br>Csóktalanul meggyötörve. <br>- Élet, Élet, Terád hagyom!

Érzem: a mámor csöndes éjjelében <br>Háborgó lelkem már pihenni kezd <br>És lassan, lassan, csaknem észrevétlen <br>Reám borul a virradatlan est. <br>Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, <br>Ami még nemrég lelkemig hatott; <br>Mi lett belőlem? Emberek közt járó, <br>El nem siratott, bús élő halott. <br><br>Még kacagok, ha rám borul a mámor, <br>De ez a kacaj már nem az enyém: <br>Kísértő hang halottak országából, <br>Melynek itt feledt tagja vagyok én. <br>Tán ajkamon víg nóta is megcsendül <br>S hallgat a régi méla, keserű - <br>Szívem megrezdül ismerős hangokra, <br>Mint egy eldobott, rozzant hegedű. <br><br>Olykor meg mintha visszaemlékezném <br>Egy szép életre, mely el, tovaszállt, <br>Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém <br>Megostromolni magát a halált <br>S aztán... megtörve, éjjeltől borítva <br>Járom tovább a kiszabott utat; <br>Mi lett belőlem? Temetői fejfa, <br>Mely a világnak egy nevet mutat...

A gonosznak és gyáva szíveknek <br>Rettenetes vázkép a halál, <br>Mint a félénk, kába gyermekeknek <br>Rémítő az éjjeli homály. <br><br>Az erősek mosolyogva néznek <br>Porfedelök oszlatójára, <br>A jámborok békes szívvel dűlnek <br>A bús cyprus szent árnyékára. <br><br>A bölcs nyugodt elmével búcsúzik <br>E játékszín álorcájától, <br>Szabad lelke fellebb óhajtozik <br>E bujdosó csillag hantjától. <br><br>Érzi, hogy itt isteni szárnyait <br>Eléggé nem héjáztathatja; <br>Érzi, hogy rab, míg testi láncait <br>Hordozza és le nem rázhatja. <br><br>Oh, de mitől válunk oly nehezen? <br>Mi tündér báj vonz úgy magához, <br>Hogy mennyei lelkünk ne siessen <br>Eredete dicső honjához? <br><br>Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül, <br>A jó rosszal van öszvefonva: <br>Itt a gazdag nyomva van szükségtül, <br>S a dicsőség fátyolba vonva. <br><br>Mihez ragad szívünk édesebben, <br>Mint tehozzád, szent gerjedelem? <br>Mi tölti bé lelkünk' teljesebben, <br>Mint te, édes, boldog Szerelem? <br><br>Mégis gyakran csak kínzó örömmel <br>Fojtogatod nyögő kebelünk! <br>Hol örömmel, hol bús könnyözönnel <br>Édes kelyhed itatod velünk. - <br><br>Csak repülő álomkép s csalódás <br>A halandó ember élete! <br>Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás <br>Bús életünk szűk kerűlete. <br><br>Rabláncok a földi szenvedések, <br>Melyeket csak a halál szakaszt: <br>Rózsaszálak a gyönyörűségek, <br>Melyeket egy őszi szél hervaszt! <br><br>Boldog, ki a reá mért láncokat <br>Itt nemesen tűrve viseli, <br>S a hervadó gyenge virágokat <br>Az erkölcsnek s észnek szenteli! <br><br>[1803 körül]<br>

Szívemet szorító fájdalmaim <br>Erőmet felyűlhaladják, <br>Magokat enyhíttetni kínaim <br>Könnyeim által nem hagyják. <br>Nyögök minduntalan, <br>De csak mind haszontalan. <br><br>A' volt eddig minden dicsőségem, <br>Hogy boldog anya lehettem, <br>Jó fiamban vólt gyönyörűségem, <br>E kincset már elvesztettem, <br>Haszontalan várom, <br>Hogy megforduljon károm. <br><br>Áldozatúl esett a hazának <br>Az ő vitézi halála, <br>De a dicsőség nekem anyának <br>Örökös gyászomra vála; <br>A természet bennem <br>Nyög, jaj! hová kell lennem! <br><br>A fúvó széltől is hogy féltettem <br>Mint legkedvesebb kincsemet, <br>Ihol most elébe vethettem <br>A gyilkos kardnak mejjemet, <br>Jaj, nem repülhettem, <br>Életét nem menthettem. <br><br>Nagy lélek! te voltál reménysége <br>Téged szerető szívemnek, <br>Veled eltűnt minden édessége <br>Egész világi éltemnek. <br>Nálad nélkül félek, <br>Hogy még tovább is élek. <br><br>Óh ha vérontások végével <br>Győzve megtért magzatomat <br>Ölelhettem volna, mely békével <br>Vártam volna halálomat, <br>Egy írígy sors vágott <br>Ketté ily boldogságot. <br><br>Nagyokat ígérő reménységim, <br>Ha ti hát mind elmúltatok, <br>Elkeseredett érzékenységim <br>Már örömöt ne várjatok, <br>Ezentúl életem <br>Mert sírva töltögetem, <br><br>Nyugodj immár kedvesem csendesen! <br>Te pedig édes árnyéka, <br>Könnyeim hullását vedd kedvesen, <br>Míg a sír nyugvó hajléka <br>Megszánván életemet <br>Fiam után nem temet.

Látjátok feleim, egyszerre meghalt <br>és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. <br>Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló, <br>csak szív, a mi szivünkhöz közel álló. <br>De nincs már. <br>Akár a föld. <br>Jaj, összedőlt <br>a kincstár. <br><br>Okuljatok mindannyian e példán. <br>Ilyen az ember. Egyedüli példány. <br>Nem élt belőle több és most sem él, <br>s mint fán se nő egyforma két levél, <br>a nagy időn se lesz hozzá hasonló. <br><br>Nézzétek e főt, ez összeomló, <br>kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz, <br>mely a kimondhatatlan ködbe vész <br>kővé meredve, <br>mint egy ereklye, <br>s rá ékírással van karcolva ritka, <br>egyetlen életének ősi titka. <br><br>Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. <br>Mindenki tudta és hirdette: ő volt. <br>Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt, <br>s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt <br>a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja, <br>mint vízbe süllyedt templomok harangja <br>a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég: <br>"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék", <br>vagy bort ivott és boldogan meredt a <br>kezében égő, olcsó cigaretta <br>füstjére, és futott, telefonált, <br>és szőtte álmát, mint színes fonált: <br>a homlokán feltündökölt a jegy, <br>hogy milliók közt az egyetlenegy. <br><br>Keresheted őt, nem leled, hiába, <br>se itt, se Fokföldön, se Ázsiába, <br>a múltba sem és a gazdag jövőben <br>akárki megszülethet már, csak ő nem. <br>Többé soha <br>nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya. <br>Szegény a forgandó tündér szerencse, <br>hogy e csodát újólag megteremtse. <br><br>Édes barátaim, olyan ez éppen, <br>mint az az ember ottan a mesében. <br>Az élet egyszer csak őrája gondolt, <br>mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...", <br>majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt, <br>s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt..." <br>Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, <br>mint önmagának dermedt-néma szobra. <br>Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. <br>Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.