Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek <br>Az emberiségért valamit! <br>Ne hamvadjon ki haszon nélkűl e <br>Nemes láng, amely úgy hevit. <br><br>Láng van szivemben, égbül-eredt láng, <br>Fölforraló minden csepp vért; <br>Minden szív-ütésem egy imádság <br>A világ boldogságaért. <br><br>Oh vajha nemcsak üres beszéddel, <br>De tettel mondhatnám el ezt! <br>Legyen bár tettemért a díj egy <br>Uj Golgotán egy új kereszt! <br><br>Meghalni az emberiség javáért! <br>Mily boldog, milyen szép halál! <br>Szebb s boldogítóbb egy hasztalan élet <br>Minden kéjmámorainál. <br><br>Mondd, sors, oh mondd ki, hogy így halok meg, <br>Ily szentül!... s én elkészítem <br>Saját kezemmel azon keresztfát, <br>Amelyre fölfeszíttetem.

Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom, <br>Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt, <br>A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt <br>S bús esten meztelen bőrig megázom. <br><br>Sáros hideg föld húzza, szíjja lábom, <br>A bátorságom is bizony inakba tört. <br>S rekedt torkom ha még keserves dalra hörg, <br>Ne hidd, hogy élet-ének zeng a számon. <br><br>Mert jaj, bizony kék minden tagom s reszket, <br>Szemem homályos, tért, útat tévesztek <br>És fázom - nézd Halál, hí mostoha fiad. <br><br>Szeretne köpenyedbe burkolózni, <br>Már úgy se tudna vígan lobogózni, <br>Szegény, a lelke fázik s az élettől riad. <br>

Meghalni milyen szomorú lehet, <br>Mikor mienk még mind a kikelet. <br>Mikor a rózsák legszebb kora van: <br>Meghalni, elmenni magányosan! <br><br>Meghalni milyen szomorú lehet, <br>Mikor a köd már küldi a telet, <br>Mikor az őszirózsa oda van: <br>Meghalni, elmenni magányosan! <br><br>Mindegy! Ha nap ég, ha köd borong, <br>Szomorúak voltunk vagy boldogok, <br>Későn, korán, - keserű bárhogyan: <br>Meghalni, elmenni magányosan! <br>

Ó el ne ítéld azt, ki élte végén <br>sötét szemekkel, búsan áll eléd, <br>és tétovázó kézzel eltakarja <br>ledőlt világát, hitvány szégyenét. <br><br>Az ő szívében is volt fényes oltár, <br>mely egykoron szent lánggal volt tele: <br>nézz a szemébe mélyen, résztvevően, <br>s a hűlt hamun együtt zokogj vele! <br><br>De hogyha lelsz olyat, ki csak hivalgott, <br>kinek világa meddő volt s kopár, <br>ki sose küzdött és sosem bukott el, <br>kié sosem volt az ürömpohár, <br><br>ki a szemét nem is gyújtotta lángra, <br>s nem látta hunyni hűlt zsarátnokát: <br>nézz jéghideg tekintettel szemébe, <br>emeld fel a főd - büszkén menj tovább!

Elréműlve tekint, oh temető, reád <br>A tündér hatalom s a ragyogó dagály. <br>Látásodra szemek vázai s a világ <br>Álorcái lehullanak. <br><br>Te a durva tyrann bíborit elveted, <br>Mint a koldus utált élete terheit, <br>S a szent emberiség jussa szerint nekik <br>Egy rangot s nyugodalmat adsz. <br><br>Akit szíve emészt s elhagya a remény, <br>Annak még te reményt adsz s magas enyhülést. <br>Jer, adj nékem is, adj! ím, leereszkedem <br>Szentelt hantodon, s álmodok. <br><br>Mit? s hát kell-e nekem álmodozás, remény? <br>Agyváz altat-e vagy pólyadal engemet? <br>Oh, ismérem ezen phantomi lét körét, <br>S nem szédül küszöbén fejem! <br><br>Minden szál fű, virág, mellyre tekintek itt, <br>Érző szív vala, mely ömlede, mint enyim; <br>Minden porszem ugy élt, úgy szeretett s örült, <br>Mint e gerjedező kebel! <br><br>Minden kődarabon, melyre szemem vetem, <br>A nagy Persepol és Palmyra képe int; <br>Látom Théba kevély tornyait omlani <br>S a márvány Babylon falát. <br><br>Látom hangyabolyi míveidet, világ! <br>Mint szórja s temeti a nagy Örök keze, <br>Látom, hangyasereg! mint tusakodsz s tolongsz <br>Sírod partjain és porán. <br><br>Jertek, bámulatos bajnokok és nagyok! <br>S tí, kik nem meritek nézni az elmulást, <br>És tí porba nyögők, jertek ide, s velem <br>Élni s halni tanuljatok.