Itt állok a pusztán. Fürteimet<br>Simogatja az esti szellő.<br>Ah, alkonyodik. Az este hideg<br>S az álmok hajnala nem jő!<br><br>Ah, alkonyodik. Hiába a vágy!<br>Leáldozik egy nap, egy élet,<br>Már vár a hideg temetőben az ágy,<br>Vár kezdete az örök éjnek<br><br>És sirba viszem mind vágyaimat,<br>Mik még a szivembe lobognak,<br>Több lelket e lélek már sohsem ad<br>Az édes, drága daloknak.<br><br>Itt állok a pusztán. Alkonyodik<br>Bevonúl szivembe a béke<br>S mig napsugarakról álmodozik,<br>Beleolvad lelkem az éjbe<br><br>S im fátyla az éjnek megrepedez,<br>Fáklyái kigyulnak az égnek;<br>- Csak bátran a sirba! Ne félj sohse lesz<br>Hatalma feletted az éjnek!

Te bűnös asszony, mit kivánsz még?<br>Tied volt a hamvas ifjuságom;<br>Tied volt elős szivverésem,<br>Tied volt rózsás gyermekálmom.<br>A kárhozatért, amit adtál<br>Talán a vérem szomjuhozza<br>Izzó ajakad, mely a csókot<br>Égő parázszsal viszonozza?<br><br>Nem józanodva, nem feledve,<br>De elhagylak, mert itt az óra.<br>Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,<br>Nem lesz erőm e fordulóra.<br>Nem volna többé akaratom<br>Örökös kárhozatba jutnék,<br>Kirabolnád egészen szivem,<br>Örökre koldusbotra jutnék.<br><br>A te öledben kárhozat van,<br>Reám vár még egy boldog élet,<br>Valami elfelejtett zugban,<br>Leszek boldog, - de nem tevéled.<br>Valami elfelejtett zugban,<br>Ahol még emléked se bántson<br>A porba ásom arczomat, hogy<br>Több asszony meg ne babonázzon!

Első csókját elfelejted.<br>Jön utána sok, sok édes.<br>Az első csók ködbe, távol<br>Lassan, lassan emlékké lesz.<br><br>De éget és véred hajtja<br>És gyötör a válás csókja,<br>Mintha egész szerelmed csak<br>Az utolsó csók lett volna.

Lement a nap. A vadvirágos róna<br>A távolban az éggel összefolyva<br>Pihenve hallgat. Fenn a kék egen<br>Aranyszemek nyilnak ki hirtelen<br>És csókot hagyva levelen, galyon,<br>Szeliden jár az esti fuvalom;<br>Tova suhan a csendes éjszakába,<br>Az ismeretlen, álmodó világba.<br>Béke a földön, szeretet az égben,<br>Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .<br><br>Egy sátor áll a pusztán egymaga,<br>Körülveszi a csendes éjszaka.<br>Körös-körül a szabad ég alatt<br>Földönfutó czigányok alszanak.<br>A sátorban az asszonyok, a gyermek,<br>A férfiak az ég alatt hevernek.<br>Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,<br>Kopott hegedüt szorongat kezében;<br><br>S amig a fényes csillagokra néz.<br>Sóhajtása az éjszakába vész;<br>- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,<br>Hol nincs a dalnak senki hallgatója?<br>Dalaimat az éjnek játszom el<br>És nótáimra senki nem felel.<br>Minek a nóta, ha nincs a ki értse,<br>Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.<br>Csak az az árva, a ki hegedül<br>S ő maga sir csak rajta egyedül . . .<br><br>- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,<br>A nótáidat nincs ki hallaná?<br>- Kinek akarsz hát húzni te fiu,<br>Ha életed, keserves, szomoru?<br><br>S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,<br>Oda hever és halkan sugdosódik:<br>- Hisz éltem én a fényes városokban,<br>Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.<br>Parancsoltak urak és czifra dámák<br>S én huztam egyre, huztam a nótáját<br>Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre<br>Hullott a pénz marékkal a zsebembe.<br>Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,<br>Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .<br>De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,<br>A kóbor lélek ágaskodott bennem!<br><br>. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,<br>A délibáb, a csorda gémes kutja.<br>Előmbe tünt a sátor, a szekér<br>A koldusbot, a keserves kenyér,<br>Hegedüt, vonót csendesen letettem<br>És utamat a sátrak alá vettem.<br>A puszta hivott, - nékem jönni kellett<br>És ott hagytam a fényes czifra termet.<br><br>Visszahiv az majd téged is gyerek,<br>Ha le is nézed, ha meg is veted,<br>Akármilyen a dicsőségnek utja,<br>Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .<br><br>Maradj a pusztán, mert a puszta hü!<br>Hiába itt se sir a hegedű.<br>Van a ki hallja, van a ki megértse<br>Barna leány virágokat szed érte,<br>A jó kedvedet pénzen nem veszik,<br>ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .<br><br>Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,<br>Szabadságvágyó, sátoralja népnek.<br>Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,<br>Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.<br>A ki a mienk, a ki itt ragad<br>Nem ismerik, éhen vész - de szabad!<br>

Egy hurt keresek, azt a drága hurt,<br>Mely boldogságot zengett egykoron.<br>Kezem még olykor révedez helyén,<br>De nem találja többé lantomon.<br><br>Ha néhanapján megpenditem is<br>Szelid álmok közt néma lantomat,<br>Mint álmából felriadt madár<br>Olyan zavart, ijesztő hangot ad.<br><br>Mig hanga elhal, néma félelem<br>Zsibbasztja meg dalszomjas lelkemet;<br>Riadt madár, ha fészkét elhagyá<br>Remeg az ág és hallgat a berek . . .