"Édes apám, talán elférünk." <br>Ő hosszakat lép s némán számol, <br>Én a nyomában. <br>Sirkert kell a családnak: mérünk. <br><br>Hol kelni szoktak friss palánták, <br>Meleg ágyaknak közelében, <br>Vetik külön majd <br>Az Ady magvak hideg ágyát. <br><br>Házközeles, fekete földben <br>Mérjük a sírkert szélét, hosszát. <br>Négyen leszünk csak, <br>Kik idehullunk örökölten. <br><br>Dús földön és kevés kalásszal <br>Értük el a mérésnek őszét, <br>Az apám lép, lép <br>Reszkető lábbal, esti lázzal. <br><br>Százszor és százszor újra kezdi, <br>Már száz sírra eleget lépett, <br>De hátha, hátha <br>S bús lépéseit megnöveszti. <br><br>Ez a föld, ha maggal beszórta, <br>Emlékszik rá, áldott volt mindíg, <br>Kereszt keresztet <br>Ért itt nyáron husszorozódva. <br><br>Két fia van és velük elvész <br>E dús kis földnek kis családja, <br>Minden és minden. <br>Hát négy sír lesz itt csak a termés? <br><br>"Édes apám, talán elférünk." <br>Este van, ő tünődik, hallgat <br>S az alkonyatba <br>Beleveszünk, sírkertet mérünk.

Óh, Tihannak rijjadó leánya! <br>Szállj ki szent hegyed közűl: <br>Egy, kit a sors eddig annyit hánya, <br>Partod ellenébe űl. <br>Itt a halvány holdnak fényjén <br>Jajgat és sír elpusztúlt reményjén <br>Egy magános árva szív. <br>Egy magános árva szív. <br><br>Míg azok, kik bút, bajt nem szenvednek <br>A boldogság karjain, <br>Vígadoznak a kies Fürednek <br>Kútfején és partjain; <br>Addig én itt sírva sírok, <br>És te, nimfa! amit én nem bírok, <br>Verd ki zengő bérceden. <br>Verd ki zengő bérceden. <br><br>Zordon erdők! durva bércek! szírtok! <br>Harsogjátok jajjaim! <br>Tik talán több érezéssel bírtok, <br>Mintsem embertársaim, <br>Kik keblekből számkivetnek <br>És magok közt csúfra emlegetnek <br>Egy szegény boldogtalant. <br>Egy szegény boldogtalant. <br><br>Akik régen jó barátim voltak, <br>Még felkőltek ellenem, <br>Üldözőim pártjához hajoltak: <br>Óh, miket kell érzenem, <br>Amidőn már ők is végre <br>Úgy rohannak rám, mint ellenségre, <br>Bár hozzájok hív valék. <br>Bár hozzájok hív valék. <br><br>Nincsen, aki lelkem vígasztalja, <br>Oly barátim nincsenek; <br>Vállat rándít, aki sorsom hallja, <br>Már elhagytak mindenek. <br>Nincsen szív az emberekbe: <br>Hadd öntsem ki hát vaskebletekbe <br>Szívem bús panasszait. <br>Szívem bús panasszait. <br><br>Rózsim, aki sorvadó ügyemnek <br>Még egy élesztője volt, <br>Rózsim is, jaj, gyászos életemnek <br>Fájdalmára már megholt. <br>Már te nyugszol, drága lélek, <br>Én pedig még elhagyatva élek <br>Ennyi zaj, jaj, baj között. <br>Ennyi zaj, jaj, baj között. - <br><br>Óh, van-é még egy erémi szállás, <br>Régi barlang, szent fedél, <br>Melybe egy bőlcs csendes nyugtot, hálást <br>E setét hegyekbe lél? <br>Hol csak egy kő lenne párna, <br>Hol sem ember, sem madár nem járna, <br>Mely megháborítana. <br>Mely megháborítana. <br><br>Abba tán a főldesúri jussal <br>Ellenkezni nem fogok, <br>Hogyha én egy megvetett virtussal <br>Itt egy kőbe helyt fogok. <br>S e szigetnek egy szögébe, <br>Mint egy Russzó Ermenonvillébe, <br>Ember és polgár leszek. <br>Ember és polgár leszek. <br><br>Itt tanúlom rejtek érdememmel <br>Ébresztgetni lelkemet, <br>A Természet majd az Értelemmel <br>Bőlcsebbé tesz engemet. <br>Távol itt egy Másvilágba, <br>Egy nem esmért szent magányosságba <br>Könnyezem le napjaim. <br>Könnyezem le napjaim. <br><br>Itt halok meg: e setét erdőbe <br>A szomszéd pór eltemet. <br>Majd talám a boldogabb időbe <br>Fellelik sírhelyemet; <br>S amely fának oldalába <br>Áll egyűgyű sírhalmom magába, <br>Szent lesz tisztelt hamvamért. <br>Szent lesz tisztelt hamvamért.<br>

Ha elmegyek, ha szólítanak, <br>Utánam minden ittmarad. <br>Össze leszek már én törve, <br>Csóktalanul meggyötörve. <br>S utánam minden ittmarad. <br><br>Mennyi lány és mennyi ajándék! <br>Mennyi bűn és mennyi szándék! <br>De a bűnös, én nem vagyok, <br>De a gyáva - én az vagyok. <br>Mennyi bűn és mennyi szándék! <br><br>Én soha, soha nem nyugodtam, <br>Mindig, mindig csak futottam. <br>De miért is? - nem is tudom; <br>Szilaj Bánat az én hugom, <br>Jaj, a hugommal futottam. <br><br>A szerelemmel leszámolok, <br>Az élettel elszámolok. <br>Nincsen semmim s kire hagyjam, <br>Nincs szeretőm, mit tagadjam. <br>Az élettel is számolok. <br><br>De csak az bánt most, ha szerettem, <br>Hogy balog volt minden tettem. <br>Néha bárgyú képpel álltam, <br>Hogy szavakra nem találtam, <br>Hogy balog volt minden tettem. <br><br>Jaj, nem kisért az arany hangja, <br>Se fényes cím nagy harangja. <br>S ez a sorsunk - pici ember <br>Nagyot merni soha nem mer, <br>Csak törődik s nincs haragja. <br><br>Szerettem én is a rózsákat, <br>Még jobban a parti fákat. <br>Lesz még virág, csókos rózsa, <br>Sóhajt fa is le a tóra <br>S nem szeretem már a fákat. <br><br>Az én részem, a száz aranyom <br>Nem az enyém, mind itt hagyom. <br>Össze leszek már én törve, <br>Csóktalanul meggyötörve. <br>- Élet, Élet, Terád hagyom!

Érzem: a mámor csöndes éjjelében <br>Háborgó lelkem már pihenni kezd <br>És lassan, lassan, csaknem észrevétlen <br>Reám borul a virradatlan est. <br>Hideg szívvel, közönnyel nézek mindent, <br>Ami még nemrég lelkemig hatott; <br>Mi lett belőlem? Emberek közt járó, <br>El nem siratott, bús élő halott. <br><br>Még kacagok, ha rám borul a mámor, <br>De ez a kacaj már nem az enyém: <br>Kísértő hang halottak országából, <br>Melynek itt feledt tagja vagyok én. <br>Tán ajkamon víg nóta is megcsendül <br>S hallgat a régi méla, keserű - <br>Szívem megrezdül ismerős hangokra, <br>Mint egy eldobott, rozzant hegedű. <br><br>Olykor meg mintha visszaemlékezném <br>Egy szép életre, mely el, tovaszállt, <br>Melyben még volt hatalmas, izzó eszmém <br>Megostromolni magát a halált <br>S aztán... megtörve, éjjeltől borítva <br>Járom tovább a kiszabott utat; <br>Mi lett belőlem? Temetői fejfa, <br>Mely a világnak egy nevet mutat...

A gonosznak és gyáva szíveknek <br>Rettenetes vázkép a halál, <br>Mint a félénk, kába gyermekeknek <br>Rémítő az éjjeli homály. <br><br>Az erősek mosolyogva néznek <br>Porfedelök oszlatójára, <br>A jámborok békes szívvel dűlnek <br>A bús cyprus szent árnyékára. <br><br>A bölcs nyugodt elmével búcsúzik <br>E játékszín álorcájától, <br>Szabad lelke fellebb óhajtozik <br>E bujdosó csillag hantjától. <br><br>Érzi, hogy itt isteni szárnyait <br>Eléggé nem héjáztathatja; <br>Érzi, hogy rab, míg testi láncait <br>Hordozza és le nem rázhatja. <br><br>Oh, de mitől válunk oly nehezen? <br>Mi tündér báj vonz úgy magához, <br>Hogy mennyei lelkünk ne siessen <br>Eredete dicső honjához? <br><br>Nincs itt tiszta öröm bánat nélkül, <br>A jó rosszal van öszvefonva: <br>Itt a gazdag nyomva van szükségtül, <br>S a dicsőség fátyolba vonva. <br><br>Mihez ragad szívünk édesebben, <br>Mint tehozzád, szent gerjedelem? <br>Mi tölti bé lelkünk' teljesebben, <br>Mint te, édes, boldog Szerelem? <br><br>Mégis gyakran csak kínzó örömmel <br>Fojtogatod nyögő kebelünk! <br>Hol örömmel, hol bús könnyözönnel <br>Édes kelyhed itatod velünk. - <br><br>Csak repülő álomkép s csalódás <br>A halandó ember élete! <br>Rövid öröm, hosszú gond s bánkódás <br>Bús életünk szűk kerűlete. <br><br>Rabláncok a földi szenvedések, <br>Melyeket csak a halál szakaszt: <br>Rózsaszálak a gyönyörűségek, <br>Melyeket egy őszi szél hervaszt! <br><br>Boldog, ki a reá mért láncokat <br>Itt nemesen tűrve viseli, <br>S a hervadó gyenge virágokat <br>Az erkölcsnek s észnek szenteli! <br><br>[1803 körül]<br>