Most úgy fekszem a bús ágyon kinyúlva, <br>Mint múmia, mely fekszik s nem enyész, <br>És süppedt mellét nyomja lomha gúla, <br>És holt szemét beszőtte halk penész. <br><br>Fáraó, hallod? - zeng Egyiptom túl a <br>Vak síron, s vágyak Nilusába néz <br>Arany visszfényü sok-sok szem kigyúlva: <br>Ó, zeng s ragyog az Élet, s te nem élsz. <br><br>Hej, Fáraó, te árva múmia. <br>Hát minden jónak el kell múlnia? <br>Szólj, Nap fia, hol van sok régi kincsed? <br><br>Hiába. Két hűs karom összetéve, <br>Fekszem, halott úr, harmincezer éve, <br>S a sötétben őriznek néma szfinxek.

Három és három, <br>Új temető és nagyon régi <br>És mind a hat fázón beszéli: <br>Sok baj volt a Nyáron. <br><br>És összesúgnak <br>Svábok, oláhok, kálvinisták, <br>Csinálják az idei listát <br>S a fák sírnak-zúgnak. <br><br>Tehát örökre <br>Jön-jön már a gazdag himpellér <br>S nyomában az elbukott zsellér, <br>Kinek nem volt ökre. <br><br>Jön-jön a válás, <br>Összehasonlás hideg ténye, <br>Élet s Halál megtársult fénye, <br>Sok összetalálás. <br><br>Holt szívét vessze, <br>Ki hat temetőben sem fér el, <br>Úr szolgával s asszony a férjjel: <br>Közellel a Messze. <br><br>A zsidó-község <br>Kis temetője van csak távol <br>Régi, aggok vigyázatából, <br>Hogy a zsidót kössék. <br><br>Pedig már mindegy, <br>Ha az új vagy ó temetőkbe <br>Vagy zsidóba, ne féljünk tőle, <br>Visznek holnap minket. <br><br>Vén port kavargat <br>Valamely nagy Titoknak őre <br>S szomszédomban, a temetőkre <br>Már hullnak a varjak. <br><br>Falusi fészek: <br>Cibálgatja az Ősz a fákat, <br>Fákat, kik régtül messzelátnak <br>S nagyon messzenéznek.<br>

Párisba tegnap beszökött az Ősz. <br>Szent Mihály útján suhant nesztelen, <br>Kánikulában, halk lombok alatt <br>S találkozott velem. <br><br>Ballagtam éppen a Szajna felé <br>S égtek lelkemben kis rőzse-dalok: <br>Füstösek, furcsák, búsak, bíborak, <br>Arról, hogy meghalok. <br><br>Elért az Ősz és súgott valamit, <br>Szent Mihály útja beleremegett, <br>Züm, züm: röpködtek végig az uton <br>Tréfás falevelek. <br><br>Egy perc: a Nyár meg sem hőkölt belé <br>S Párisból az Ősz kacagva szaladt. <br>Itt járt, s hogy itt járt, én tudom csupán <br>Nyögő lombok alatt.

Gróf Festetics György hamvaira <br>Keszthelyi partnak evez ladikom, mosolyognak előmbe <br>A szeretett tájék öblei s árbocai. <br>Nyugszik az ég, lebegő zephyrek ringatva vezetnek, <br>Csak kebelem zajlik, s hányja halála jegét: <br>Hányja, midőn lehajult fővel révedre kiszállok, <br>S nyomdokidon, nagy Holt, nyögve előre megyek. <br>Minden mozdulatom közelebb visz szent tetemidhez, <br>S míveiden lebegő árnyad előmbe tünik. <br>Látlak, mint öleléd kegyes arccal, nyájas örömmel, <br>Akiket a szeretet nyílt kapuidba hoza; <br>Látlak, mint fogadád, szent csókkal megkoronázva <br>A piruló Múzsa gyermeki áldozatit. <br>Mint Görögországnak nagy démona gyermekalakban, <br>Gyermeki játékban alkota embereket, <br>Úgy te is ősz fővel közibénk enyelegve vegyültél, <br>S játszva nyitál pályát isteni célod előtt. <br>Míg mások honnunk javait vesztünkre kiszórják, <br>S a nemzet lelkét s életerét kiölik: <br>Te közibénk jöttél, s valamerre kifordula arcád, <br>Áldást hinte reánk, s életet önte belénk. <br>Mint egy hősi Pelops, oltárt, pályákat emeltél <br>A görög ég, Helikon hajdani isteninek. <br>Ünnepeket, muzsikát, táncot, játékokat adván, <br>A nagyot a széppel kedvesen összekötéd. <br>A zengőt koszorú emelé és gazdag ajándék, <br>Minden ideg kifeszült, s büszke futásnak eredt. <br>Így alkotta örök remekét amaz égi Lykurgus, <br>Amikor összeszedé Ilion énekeit; <br>Spárta szilaj lelkét, énekre tanítva, emelte, <br>S a dalok isteninek áldoza harcaiban; <br>Így született Hellász, így szülte az élisi pálma <br>A csuda helleneket s Pindarus énekeit. <br>Így született Korybant-zengzetben az égiek atyja, <br>Így hordott eledelt nékie méhe, galamb. <br>A buta nép e zajt látá s Amalthea tölgyét, <br>Látni a mennyrázót nem vala néki szeme. <br>Ámde ki föntjáró elmédnek látta arányit, <br>Nyájas alakjaiban látta nagy istenidet. - <br>Elfolya szép élted, s veled a szép gondolat eltűnt; <br>Mint ama gyenge virág, napja lehunyta után. <br>Eltűntél, de ha majd palotád márványi lehullnak, <br>S romjaiból valaha baglyok üvöltnek alá, <br>Mint a büszke Csobánc szomorú düledékin az útas <br>A múlt bajnoki kor képzeletébe mereng: <br>Így merül el majdan magasabb rémletben az érző, <br>Hamvaidon hálát, könnyeket adva, velem. <br><br>[1823] <br>

Ujonnan visszajött a régi baj, <br>Amely a másvilágnak követe, <br>S hozzám így szól: szedd össze magadat, <br>El fogsz utazni a föld mélyibe. - <br>Erőm fut, mint a gyáva hadsereg, <br>Itt hágy magamra, gyöngén, egyedűl, <br>És vérem, a vég-búcsuzásra tán, <br>Elhagyván arcomat, szivembe gyűl. <br><br>Mit tétovázol úgy, halál, miért <br>Meg nem halok? vagy mért vagyok beteg? <br>Félsz hozzám nyúlni, te hatalmas úr? <br>Vagy csak ijesztesz?... meg nem ijedek. <br>Ki az élettel, mint én, szembeszállt, <br>Az bátoran néz a halál szemébe! <br>Az élet rövid béke s hosszu harc <br>És a halál rövid harc s hosszu béke. <br><br>De még kár lenne érettem talán. <br>Oh keblemben még annyi dal szunyad, <br>Egész egy erdő magva, mely ha felnő, <br>Sok fáradt útasnak hüs árnyat ad. <br>S eddig csak írtam, hol van még a tett? <br>Piros betűk az ünnep napjai, <br>S így életemnek nincs még ünnepe, <br>Hogy az legyen, vérem kell ontani! <br><br>Megérem-e ezt én? vagy mielőtt <br>Rivalgó zaj közt harci paripára <br>Pattanhatnék föl: tán szép csendesen <br>Ráfektetnek majd szent Mihály lovára? <br>Ha meg kell halnom, hogyha most halok meg, <br>Jőj el sietve, kedves kikelet, <br>Jőj el hamar, hadd láss még egyszer engem, <br>Hogy lássalak még egyszer tégedet. <br><br>Kettőztesd meg lépésid, szép tavasz, <br>A déli tájról gyorsan jőj elő: <br>Ha már az élet oly borús vala, <br>Legyen halálom napján jó idő. <br>Jőj, drága vendég, s hozz virágokat, <br>- A föld most olyan rideg puszta rom - <br>Ha már virágtalan volt életem, <br>Legyen virágos legalább sirom! <br>