Évszázados, komor embernyomok,<br>Megdőlt világok, porladó romok!<br>Felettük néha bús emlékezet,<br>Mint arra tévedt bérczi sas lebeg.<br><br>Eltüntek mind, kik egykor alkoták,<br>Eltüntek ők és velük egy világ.<br>Nagy alkotások mind leomlanak,<br>Uj századoknak lábnyoma alatt.<br><br>De a bokrok közt most is zeng a dal;<br>Csak a természet örök-fiatal.<br>Munkája nem lesz semmivé sohsem;<br>Mit ember alkot, az mind rom leszen!

Futva jöttem, menekültem,<br>Hogy ne lássak emberarczot.<br>Fedjetek el, rejtsetek el,<br>Árnyas erdő, hűs harasztok.<br><br>És, ha van erőtök adni,<br>Világfelejtő álmot,<br>Hintsetek rám! Tőletek én<br>Egyebet már ugy se várok.<br><br>Elfeledni a világot,<br>Elfeledni azt, hogy éltem,<br>Hogy születtem, hogy szerettem,<br>S emberektől jót reméltem.<br><br>Fejem felett ólomszínű,<br>Nehéz felhők kavarognak,<br>Vágtat a szél, tépi, bontja,<br>Koronáját a vadonnak.<br><br>Mintha kegyelemre várna,<br>Felsóhajt és nyög az erdő,<br>- A halál az úr itt mostan;<br>Halált hord a szél, a szellő.<br><br>A halál az úr itt mostan,<br>S e lombfosztó némaságban<br>Leborulok és érzem,<br>Van gyönyör az elmúlásban.

Köröskörül fenséges némaság,<br>Az ég a földet átölelve tartja:<br>Szerelmesen piheg a rónaság,<br>Mig ég a napnak ifju csókja rajta . . .<br><br>Halk, enyhe szellő borzolgatja fel<br>A dús vetések sárguló kalászát,<br>A sürü rendből mély sóhaj felel,<br>Ha szél fuvalma megzavarja álmát.<br><br>Szívig ható csend. Hallgató madár<br>Árnyat keres a bodza bokra mellett,<br>A szomjazó, a tikkadó határ<br>Napfényes tengert, délibábot renget.<br><br>Daru röppen fel. Ide hallani.<br>Hogy tör magasba szárnyát csattogatva.<br>. . . De daru az, vagy lelkem bontja ki<br>Daru szárnyát a napfényes magasba?

Volt egy ember messze, messze,<br>Tengeren tul, idegenben.<br>Egy hibája volt szegénynek:<br>Sohse volt a szive rendben.<br><br>Ha öröm vagy bánat érte,<br>Nem kaczagott, nem kesergett.<br>Félre állt az emberektől,<br>Csengő, bongó dalba kezdett.<br><br>Édes dalba, zengő dalba.<br>Olthatatlan vágy sirt benne,<br>Olthatatlan lobogó vágy<br>Boldogságra, szerelemre.<br><br>Dalok szárnyán, tengeren túl<br>Messze földre szállt a híre,<br>Rá is fogta minden ember,<br>Hogy üvegből van a szive.<br><br>Mert ha szellő ére hozzá,<br>Csodálatos hangja támadt;<br>Mint az üvegharang, csendült<br>Zengő öröm, siró bánat.<br><br>A szerelmes leánynépség,<br>A kiváncsi asszonyfajta<br>Egytől egyig oda rebbent,<br>Vagy kaczagott, vagy sirt rajta.<br><br>Szépen szóló árva szivét<br>Szívtelenül kinevették,<br>De hogy annál szebben szóljon<br>Mulatozva tépegették.<br><br>Versenyeztek, hogy ki tud szebb<br>Hangot csalni ki belőle.<br>Versenyeztek; jaj, de neki<br>Megrepedt a szive tőle<br><br>S daltalanul, néma szívvel<br>Várta most már azt az egyet,<br>Kinek minden nóta közül<br>Eldalolja a legyszebbet.<br><br>Várta, várta, - s mikor eljött<br>Tele hittel, szerelemmel,<br>Rátekintett, könynye csordult;<br>Sirt az üvegszivü ember.<br><br>Meg se csendült a szive többé.<br>Köny szivárgott csak belőle:<br>Mire eljött, kire ő várt,<br>Össze volt a szive törve.

Adj egy csókot. No még egyet<br>Rózsafája életemnek.<br>Olyan rózsák, mint két orczád<br>Csak rózsafán teremhetnek.<br><br>Hajnali szél ide-oda<br>Bólogat egy rózsagalyat:<br>Lepereg a bimbójáról<br>S ajakamra hull a harmat.<br><br>Harmatából rózsafának<br>Ne maradjon egy se vissza;<br>Az én lelkem sugaras ég,<br>Egytől egyig mind felissza.