A te szobád a régi most is,<br>Csak csendesebb, mint azelőtt,<br>De az akáczfa itt susog még<br>Virágos ablakod előtt.<br><br>A régi minden, én vagyok csak,<br>Ki álmodozva kérdezem,<br>Mig leborulok nyoszolyádra:<br>- Oh, miért hagyál el mindenem?<br><br>A fészek az a régi most is,<br>Csak te nem dalolsz itt soha;<br>Oh, pusztább lett a sivatagnál<br>Ez az elhagyott kis szoba!

Felettem ég a déli perzselő nap,<br>Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.<br>A szemhatáron ég, föld egybeolvad<br>És elmosódik, lassan összefoly.<br><br>Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!<br>El-elrepül felette egy madár<br>És a magasban egyet-kettőt szólva,<br>Alább ereszkedik - és tovaszáll.<br><br>Ki-kicsillan a távol falu tornya<br>Szeliden kéklő lombsátor megett,<br>Ide hallatszik halkan, elmosódva,<br>Amint konditják hosszan a delet.<br><br>Toronyirányból tart felém egy ember,<br>Vállán kapája, - csendesen halad<br>S mig szembe néz a néma végtelennel,<br>Tekintetében biztos öntudat.<br><br>A homloka sürün barázda-hintett,<br>Napbarnitott, de büszke és merész,<br>Arczán verejték ül, - de a tekintet,<br>Az a szabad, nagy végtelenbe vész.<br><br>Járása lassu, mozdulata ritka,<br>Körötte, benne, nyugalom honol,<br>Puszta nevelte, rónaság tanítja<br>S az a tanitó fenséges, komoly<br><br>S hogy elhalad a déli verőfényben,<br>Kalapot billent - köszön csendesen,<br>Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem<br>S egy gondolat fut által lelkemen;<br><br>Te vagy a nemzet, rónaság lakója,<br>Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;<br>Olyan vagy népem, mint hazád, a róna:<br>Komoly és méltóságos, hallgatag<br><br>S amint az ember ment a pusztán végig,<br>Népek nagy utján igy mégy nemzetem;<br>Haladsz - szemünknek láthatatlan czélig<br>Nyugodtan, büszkén és fenségesen!

Sétáló, nyüzsgő utcza néptömegbe'<br>Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;<br>Falusi legény, falusi leány,<br>Egynek se kél egy szó sem ajakán;<br>Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,<br>Mig kavarog a nyüzsgő áradat.<br><br>A lányka haja majd leér a földre,<br>A vége piros pántlikába kötve.<br>Széles szoknyája sokszor útba van,<br>Igazgatja is mindig - hasztalan!<br>Büszkén tekintget a legény körül,<br>Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.<br><br>Hogy egy virágos bolt elébe érnek,<br>A lány szeme a kirakatra téved.<br>Odahúzódik, nézi csendesen;<br>Milyen virágok, - édes istenem!<br>Milyen szép rózsák! Száz is van talán!<br>S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.<br><br>Nézi a legény, aztán félreállva<br>Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;<br>Szeretőjére pajkosan kacsint:<br>Hát kellene-é egy szál rozmaring?<br>Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:<br>Egy rozmaringszál illenék neked!<br><br>Sa amint belemennek, feszesen megállva<br>Néz a legény a piruló leányra,<br>Mosolygó nőkre s illedelmesen<br>Egy rozmaringszálat kér csendesen.<br>'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,<br>Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.<br><br>Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?<br>A rozmaring itt nem kell senkinek!<br>- Nem szép virág! A másik igy felel<br>- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .<br>. . . Az ifju pár zavartan elsiet;<br>A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .<br><br>S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,<br>Szomoruan haladnak mindaketten,<br>De a zsivaj közt lelkük ott mulat<br>Egy egyszerű fehér falu alatt,<br>Hol napsugaras kertben valahol<br>Most rozmaring nyit és madár dalol . . .

Lángot raboltam gőgös istenektől,<br>Öröktől égő, isteni tüzet;<br>Lobogó fénye felcsap az egekre<br>És elvakitja sápadt fényüket.<br>Lángot raboltam, - bennem ég örökké,<br>Hiába sujttok irigy istenek,<br>A mulandóság gyáva keselyüi<br>Hiába tépik, marják testemet.<br><br>Hiába élek zord, magános sziklán,<br>Hatalmatok kicsinyes és kevés,<br>Amit rám mérhet tehetetlen dühhel<br>A megrabolt ég, - múló szenvedés.<br><br>De ég a láng! Öröktől fogva égett,<br>Mi tőletek fogantatott e földre,<br>Ti sem birjátok az elvesztni!<br><br>Oh, ez leszen a sorsuk mindazoknak,<br>Akik szivükben lángot hordanak;<br>Lelánczoljátok irigy dühötökben,<br>Hogy sulya alatt roskadozzanak<br>S amig ez árva, kétkedő világra<br>Ők árasztják a hajnalfényt, derüt,<br>A testüket öröktől fogva marják<br>A keselyük, az éhes keselyük . . .

Ne még! Csak egyszer átölellek,<br>Szemedbe nézek csendesen<br>És hagyj el aztán búcsu nélkül,<br>Egy sóhaj nélkül, nesztelen.<br><br>Ameddig csókod itt fog égni<br>Remegő, szomjas ajkamon,<br>Ameddig érezem varázsod<br>S a szived verését hallgatom.<br><br>Bübájos álmot hints előbb rám<br>És részegitsd meg lelkemet;<br>Ne tudjam azt a szörnyü perczet<br>Amikor elveszitelek.<br><br>Ne kisérjen a feledésbe<br>Se bús emlék, se fájdalom,<br>Mindössze annyi, hogy örökre<br>Egy édes csókról álmodom.