Nézd, a napnak derülő sugára <br>Mint ébreszti a természetet, <br>Mint önt új bájt a virág fodrára, <br>S mint zendíti a zöld ligetet. <br><br>Nézd, új öröm s újult életerő <br>Száll hegyekre, száll most völgyekre, <br>Csak az örök homályban heverő <br>Bagoly siet bús rejtekekre. <br><br>Nem mosolyog néki a szép reggel, <br>Sem az élet harmóniája: <br>Kedvesb néki a szomorú éjjel, <br>Mint az egek dicső pompája. <br><br>Igy van minden! változhatlan renddel <br>Ki van szabva éltünk pályája; <br>Egyik rokon a félistenekkel: <br>A másiknak por a hazája. <br><br>A rablelkek örök setétségben <br>Bolyongnak a denevérekkel: <br>Nem nézhetnek a dicső napfénybe <br>Örök éjhez szokott szemekkel. <br><br>A nagy lélek önként az aetherben <br>Héjáztatja szabad szárnyait, <br>Nem tartja itt fojtva porkötélben <br>Az égi tűz nemes lángjait. <br><br>Nem tébolyog gót épületeken <br>Az éjjeli vak madarakkal: <br>Feljebb evez a nagy Álpeseken <br>A nap felé uszó sasokkal.

Hova szívem, lelkem <br>Mindig, mindenhonnan vissza-visszavágyott, <br>Ujra láttam végre születésem földét, <br>A szép Kiskunságot! <br>Bejártam a rónát, <br>Melyet átölel a Tisza-Duna karja, <br>S ölében, mint kedves mosolygó gyermekét, <br>Az anya, úgy tartja. <br><br>Itt vagyok megint a <br>Nagyvárosi élet örökös zajában, <br>Oh de képzeletem most is odalenn az <br>Alföld rónáján van; <br>Testi szemeimet <br>Behunyom, és lelkem szemeivel nézek, <br>S előttem lebegnek szépen gyönyörűn az <br>Alföldi vidékek. <br><br>Forró nyárközép van, <br>Kapaszkodik a nap fölfelé; sugára <br>Mint a lángeső, oly égető özönnel <br>Ömlik a pusztára... <br>Puszta van körűlem, <br>Széles hosszu puszta, el is látok messze, <br>Egész odáig, hol a lehajló ég a <br>Földdel olvad össze. <br><br>Gazdag legelőkön <br>Visz az út keresztül; ott hever a gőböly, <br>Rekkenő a hőség, azért nem fogyaszt most <br>A kövér mezőböl. <br>Cserény oldalánál <br>Szundikál a gulyás leterített subán, <br>Kutyái is lomhák, nem is pillantanak <br>Az útazó után. <br><br>Itten a lapályon <br>Egy ér nyúlik végig, meg se' mozdul habja, <br>Csak akkor loccsan, ha egy-egy halászmadár <br>Szárnyával megcsapja; <br>Szép fövény az alja, <br>Egészen lelátni sárga fenekére, <br>A lusta piócák s a futó bogarak <br>Tarka seregére. <br><br>Szélén a sötétzöld <br>Káka közt egy-egy gém nyakát nyujtogatja, <br>Közbe hosszu orrát üti víz alá a <br>Gólyafiak anyja, <br>Nagyot nyel, és aztán <br>Fölemeli fejét s körülnéz kényesen, <br>A vízparton pedig töméntelen bíbic <br>Jajgat keservesen. <br><br>Amott egy nagy ágas <br>Áll szomorún, egykor kútágas lehetett, <br>Mellette a gödör, hanem már beomlott, <br>Be is gyepesedett; <br>Elmerengve nézi <br>Ez a kútágas a távol délibábot, <br>Nem tudom, mit nézhet rajta? hisz affélét <br>Már eleget látott. <br><br>Ott van a délibáb <br>A láthatár szélén... nem kapott egyebet, <br>Egy ütöttkopott vén csárdát emelt föl, azt <br>Tartja a föld felett. <br>Emerre meg gyérül <br>A legelő, végre a nyoma is elvész, <br>Sárga homokdombok emelkednek, miket <br>Épít s dönt a szélvész. <br><br>Nagy sokára egy-egy <br>Tanya tünedez fel, boglyák és kazalok, <br>Rajtok varju károg, itt-ott egy mogorva <br>Komondor csavarog, <br>Tenger szántóföldek <br>Terjednek szerteszét, rajtok áldott búza, <br>Lefelé hajlanak, kalászaikat a <br>Nehéz mag lehúzza. <br><br>A zöld búza között <br>Piros pipacsok és kék virágok nyilnak, <br>Imitt-amott sötét-vörös tüskerózsa, <br>Mint egy vérző csillag. <br>Közeleg az este, <br>Megaranyasodnak a fehér fellegek, <br>Szép felhők! mindenik ugy megy el fölöttünk, <br>Mint egy tündérrege. <br><br>Végre ott a város, <br>Közepén a templom, nagy komoly tornyával, <br>Szanaszét a város végén a szélmalmok <br>Széles vitorlákkal. <br>Ugy szeretek állni <br>A szélmalmok előtt! elnézem ezeket, <br>Amint vitorlájok hányja, egyre hányja <br>A cigánykereket.

Felhők szaladnak. Házikónk <br>habfüggönyét szél lengeti, <br>zizegteti halk-hűvösen <br>az ócska könyvek lapjait. <br><br>Hűs hallgatás és hű mosoly. <br>Fehér ruhákba öltöztünk. <br>A tiszta szív derűs dalát <br>csobogja künt a lassu víz. <br><br>Október, csend és szerelem, <br>halvány, borús táj, életünk - <br>Mikor zengek már rólatok <br>el-nem-mulandó éneket?

Szeretem a reggelt, <br>Mikor a jegenyék sudarára <br>Legelébb esik a <br>Születő nap arany sugára <br>S kiderűl a vidék, <br>Szine, illata, hangja föléled: <br>Tova még, tova még! <br>Enyim a nap, enyém az élet... <br><br>Ah, az est! <br>Bágyad akkor elme, test; <br>Hazaszáll a megtört lélek; <br>Nő a lombárny... félek, félek. <br>Mit hozál ma, vándor szellem, <br>Hogy holnapra fölemeljen?... <br>Boldog, ha visszanéz a mára <br>Öntudatod nyájas sugára! -

A szép kikelet <br>Üzi a telet, <br>S zúzos förgetegét, <br>Bolyongó fellegét, <br>Lágy lehelleti <br>Messze kergeti. <br><br>Amit szemem lát <br>Hosszas bánatját <br>Szeleknek ereszti, <br>Víg kedvét éleszti, <br>S újult színre kél, <br>Hogy elmúlt a tél. <br><br>Még a madarkák <br>Félénkek s némák. <br>De majd nemsokára, <br>A tavasz szavára, <br>Előállanak, <br>S dalt indítanak. <br><br>Ah, a szép Cenci <br>Ide jő ma ki. <br>Ha a zöld ligetet <br>Az elkeseredett <br>Bús fülemile <br>Jajjal tölti be. <br><br>Oh vajha akkor <br>Valamely bokor <br>Mellé rejtezhetném, <br>S kényemre nézhetném, <br>Szép tekinteti <br>Mint kedvelteti: <br><br>S ha a pajkos szél <br>Lopva neki kél, <br>S sebes repületi <br>Leplét félreveti, <br>Szemérmes szemmel <br>Miként pirúl el. <br><br>Oh szép kikelet! <br>Verd el a telet, <br>S ha Cenci ide jő: <br>Olvadni késztető <br>Leheleteddel <br>Szívét lágyítsd el. <br><br>1787