<br>Mint virágnak a méhek,<br>Mint fáknak a fények.<br>Mint az olvadó hó<br>az őszi vetésnek.<br><br>Mint anyának a gyermek,<br>Mint friss harmat a kertnek.<br>Mint embernek a barátja,<br>hogy ne éljünk hiába.<br><br>Mint egy falat kenyér az éhezőnek,<br>mint egy kis apró, az utcán ébredőnek.<br>Mint egy pár kedves szó,<br>a szívedhez közel lévőnek.<br><br>Mint éjszakának a hold, s csillagok,<br>mint nappalnak a ragyogó szép napok.<br>Mint kedvesedtől aprócska szavak,<br>mellyel jelzi neki csak te vagy. <br><br>Mint száraz földnek a megváltó eső,<br>mint tikkadt nyájnak a kövér legelő.<br>Mint madárnak a kedves etető,<br>melyből falatozva megjön a friss erő.<br> <br>Mint hajósnak a jó szerencse,<br>mint vándornak a vastag kelme,<br>hogy ne fázzon a hidegbe.<br>Ennyire hiányzol, TE.<br>

Az én drága ki unokám<br>úgy hív engem: Tata,<br>olykor azt is hozzáteszi, <br>hogy Te nagyon buta.<br><br>Buta lennék? Talán, lehet,<br>korom nyomokat hagy,<br>elszáll néha a gondolat,<br>akkor kihagy az agy.<br><br>Feleségem meghallotta,<br>hogy hív az unoka,<br>eszébe jutott hát Neki<br>egy hasonló csoda.<br><br>Ösztönösen, vagy akarva<br>azt mondta: Te Tatu,<br>én pedig azt mondtam Neki,<br>akkor Te vagy Mamu.<br><br>Játszadozunk, diskurálunk,<br>egymást mosolyogjuk,<br>szórakozunk, mint két gyerek,<br>egymás kezét fogjuk.<br><br>Nemrég múltam el tizennyolc,<br>fiatal a korom,<br>ilyen az én Tata sorsom,<br>ezt örömmel mondom.

Az erő, mely, ha néha enyhül,<br>Ha néha mégis elgyengül,<br>Akkor se hagyd el magad<br>Mert küzdeni kell,- hogy légy szabad!<br><br>Hagyd el a régi rosszat,<br>Hogy többet soha ne okozza <br>Fájdalmad velejét!<br><br>Engedd el hát, ne figyelj rá<br>Legyél mindig jó és vidám!<br>Hagyd a bút a búsba,<br>Hogy téged soha ne kössön gúzsba!<br><br>Örülj hát, minden apró jónak!<br>Örülj, hogy fetrenghetsz a hóba!<br>Vagy, ahogy láthatod a nap sugarát<br>Érezheted a föld talaját.<br><br>Engedd, hogy segítő kéz elérjen!<br>Légy vidám hogy ezt megtette!<br>Felrázott és felemelt<br>S ezt mind igénybe vehetted!<br><br>Keresd meg magadban a jót<br>S engedd látatni a valót<br>Mutasd meg ki is vagy igazán<br>Engedd, hogy megismerjen a világ!<br><br>S ezek után légy büszke magadra<br>Hogy igen is, amit akartam<br>Küzdelem,- s annyi idő után<br>Bármit elérhetsz, amit akarsz igazán!<br>

Sokfélék vagyunk, olyan különbözők,<br>éljük a múltunkat, s a már szebb jövőt.<br>A Ma-ra már régen elfogyott az erőnk,<br>elveszett a Most, ezért nincs rá időnk.<br><br>A pillanat öröme már nem létezik!<br>Mi volt, s mi lesz majd? Az ész ábrándozik.<br>Küszködünk, harcolunk, nem a Ma-t éljük,<br>a Most-ot a múltra, s jövőre cseréljük.<br><br>Nem vesszük észre az \\'apró\\' csodákat,<br>szivárványt az égen, s az égig érő fákat.<br>Elszalad mellettünk ez a rövid élet,<br>Köd borítja már lelkünkben a szépet.<br><br>Testünk és lelkünk egy új napra vár,<br>lelkünkben még ott él a reménysugár.<br>Felejtsük a múltat, hagyjuk a jövőt,<br>adjuk a Ma-nak a testi, lelki erőt.<br><br>Éljünk a jelenben, igaz szeretetben,<br>fürdessük egymást a tiszta Égi Fényben.

Az ősz bús szele már<br>Ringatja a sárgott levelet<br>Holló ruhás asszonyok <br>A templomba gyűlnek<br> <br>Gyász könnyel áztatják<br>Az ódon templom kövét<br>Egy leány van ott csupán<br>Kinek arcán már nyugalom ül<br><br>Sírnak mind az asszonyok,<br>Miképpen sírt a leány is<br>Gyászoló szívnek megnyugvást<br>Már semmi sem adatik<br><br>Hitt és remélt<br>Bízott a csodában<br>Mégis ő fekszik holtan<br>Lágy-őszpiros ruhájában<br><br>Az ősz bús szele már<br>Ringatja a sárgott levelet<br>Holló ruhás asszonyok<br>A temetőbe gyűlnek <br><br>Rózsák fája alatt<br>Már ott tátong a sír<br>Pihenj meg szép-kedvesem!<br>Álmod legyen csodaszép!<br><br>