Ki zengi e nagy század erőseit <br>S omló trónusait? ki Agamemnonát <br>Korunknak s Aulis áldozatját <br>S Iphigenia szemérmes arcát? <br><br>Feldúlt világunk üszkeit, a Tridens <br>S villám ostromait, a lerogyott gigászt, <br>A megrepesztett Kalpe szirtját <br>Pindari láng-ajak ömledezze; <br><br>Ti, oh szelídebb égiek! akiket <br>Keszthely béavatott szent palotáiba, <br>Ti, éltető Ceres s dicsőebb <br>Lelket adó Helicon leányi! <br><br>Vidám avénám títeket énekel. <br>A szebb emberiség bennetek él s tenyész, <br>Ti adtok annak testi-lelki <br>Jobb eledelt s magas égi éltet. <br><br>Ceres! te hívtad erdeiből elől <br>A vadságba merült emberi nemzetet, <br>A makk s gyökér helyett az édes <br>Búzakalászt neki megmutattad. <br><br>A társas élet szent szövedékeit, <br>Az erkölcsi világ új elementumit <br>Te fűzted egy nagy kapcsolatba <br>Célra vivő örök ösztöninkkel. <br><br>Munkált az ember, s tárgyaihoz jutott: <br>Bátorságba' szedé míve gyümölcseit, <br>Vígan, nyugodtan éle csendes <br>Sátoribann az arany világnak. <br><br>De még lefojtva szunnyada kebliben <br>A szebb aetheri rész: Múzsa! te illetéd <br>Nektáros ujjal égi lantod, <br>S zengzete gyúlt erein keresztűl. <br><br>Zúgván felébredt a lekötött erő, <br>S mint új lény, leveté állati nyűgeit, <br>S a még nem ismért lelki élet <br>Képei közt lebegett örömmel. <br><br>Főbb létre lobbant lelke feloldozá <br>A szép, jó s az igaz mennyei csírjait; <br>Zengtél! s körűlte új világ nyilt <br>S Elysion, szomorú vadonján. <br><br>Zengtél! s szivének húrjait illetéd: <br>Forró melle dagadt, homloka virrada, <br>Elméje szárnyalt, s a tudásnak <br>Békerülé sivatag határit. <br><br>Zengtél! s dalodra Théba felépüle, <br>S a boldog görög ég csillaga feltüne. <br>Te zengsz, ha Rómát a kerek föld <br>Rettegi, és te, ha azt lerontja; <br><br>Te zengsz, ha Franklin lelke, merész keze <br>Villámot leragad s sceptrumokat leránt, <br>Ha Newton és Kant a Teremtő <br>Titkait oldja, s világot alkot. <br><br>Kronos leánya! Delphi nagy istene! <br>Ti munkátok azon titkos örök kötél, <br>Mely a halandó port s az istent <br>Egy csuda mívbe csatolva tartja. <br><br>Oh, lakjatok hát e kies ég alatt, <br>Bájoljátok ide Enna virányait <br>És a virágzó Attikának <br>Hajdani szép ideit s Saturnust, <br><br>Hogy vérrel ázott századaink nyomán <br>A szent pálma arany bimbai nyiljanak, <br>S e kis magyar Weimar öléből <br>Lássa hazánk kiderűlni napját. <br><br>Oh, látja! s ím a harc deli nemzete, <br>Melly még csak hadi zajt esmere és halált, <br>Lerakja harsogó acélit <br>Színed előtt, ragyogó Napisten! <br><br>Lerakja s áldoz, s mint mikor a Bakonyt <br>Messzünnen riadó mennykövek és szelek <br>Csattogva rázzák, zeng fölötte <br>Tegzed aranynyila és az Aegis. <br><br>[1817. febr.]

Az Ősz prédikátora: <br><br>Nincs szebb az Ősz kiszimatánál, <br>Őszi éneknél nincs szebb ének, <br>Altató nótája a vérnek <br>S az Istennek nincs jobb dalosa, <br>Mint az ifjú és őszi féreg, <br>Mely szól: hihu, megyünk, megyünk. <br><br>Már öltözik valahol a tél <br>S fagyos, roppant lábával topog, <br>Még Ősz sincs s az ifjú dalnokok, <br>Estenden ha mélázik a szél, <br>Zengik az Ősz szent, nagy himnuszát. <br><br>Őszi férgek kara: <br><br>Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak, <br>Hihu, megyünk, megyünk, <br>Ezer ásók sírokat ásnak, <br>De víg az énekünk. <br>Hihu, hihu, <br>Az Élet oly hiú <br>S oly szép, mint őszi alkony <br>S oly szép, hogy elmegyünk <br>S oly szép az Élet-balkon <br>Virágos párkányán át <br>Bizton bukni a mélybe. <br>Hihu, hihu, megyünk <br>Danolva és nem félve, <br>A mi szent muzsikánkra <br>Ép lábu lesz a sánta, <br>Nyár-életü az Ősz, <br>Jámbor a nyári bősz, <br>Minden kitárt, higgadt lesz <br>És minden rendszeres. <br>Oltsd el a nagy lángokat: <br>Szeress, szeress, szeress, <br>Utólszor és kitártan, <br>Nagy, ölelő könny-árban. <br>Hihu, megyünk, megyünk. <br><br>Az Ősz csókja: <br><br>Jöjjetek, kik a karolásnak <br>Fáradtjai vagytok, ám váltig <br>Csókolni tudnátok a halálig, <br>Kiknek a fogaik elvástak <br>S ajkakat marni szeretnétek, <br>Jöjjön minden szerelmi inség, <br>Csalódás, bánat, éhség, vétek, <br>Aki csak vágyakban maradt <br>S én csókotokba csókolom majd <br>Az őszi Napot, magamat. <br>S csodálatos, nagy csókolódzás <br>Lesz az édes, őszi estéken, <br>Mely nem fáraszt úgy, mint a nyári, <br>De telt lesz, mint tavaszkor, régen <br>S fiatal csókok tébolyával <br>Lép majd szívetekre a Tél, <br>Miként a Tavasz ibolyával: <br>Még csókol ajkatok s nem él. <br><br>Őszi férgek kara: <br><br>Hihu, hihu, jaj már a Nyárnak, <br>Hihu, megyünk, megyünk, <br>Oltsátok el a nagy lángokat, <br>Szeressetek még egy utolsót, <br>Még szól a mi víg énekünk: <br>Hihu, hihu, <br>Az Élet oly hiú, <br>Megyünk, megyünk, megyünk.

Már a gyenge kökörcs fel-felemelgeti <br>A nyálkás avarok leple alól fejét <br>És pelyhes koszorúját <br>Lassanként nyitogatja ki. <br><br>Jer, lágy szél, jer! öleld és nyalogasd körűl <br>A felkölt gyereket, jer, nehogy a fogas <br>Fény megverje szemével <br>Vonj enyhébb levegőt reá. <br><br>Már sok kis madarak messze kerűlgetik <br>A füstös levegőt, melyben az emberek <br>Szomszédsága miatt nem <br>Legbátrabb telelés vala. <br><br>A kedves szabadért megvetik a gyanús <br>Kézzel szórt eledelt, melynek alá fogó <br>Lépet rejte az álnok <br>Embernek ravaszabb fia.

Óh, meddig kell még a nyers szél <br>Dérdúrságát szenvednünk! <br>Engedd már óh makrancos tél, <br>Zúzos lárvád elvetnünk! <br>Vidd el rólunk vad honjába <br>A mord éjszak tunya seregét: <br>Hadd láthassuk pompájába <br>A vidító kikelet egét! <br><br>A gémbergő természetnek <br>Engedj egy kis tágúlást; <br>A sok béburkolt életnek <br>Lágy szellőtől újúlást. <br>A madár hadd csimpalykódzon <br>A bimbózó csere tetején; <br>Egy kis fűszál hadd nyújtódzon, <br>S egy szem harmat legyen a helyén <br><br>Akkor mink is megfrissűlvén <br>A tavasz jóvoltából, <br>S új lélekkel felperdűlvén <br>A sut rekkent zugjából, <br>A zsendűlő természetbe <br>Víg énekkel ki-kiszaladunk: <br>S egy-két verset tiszteletbe, <br>Csak halj meg tél, neked is adunk.

Halkkal ingó lanyha pára! <br>Szálldogáló harmatok! <br>Kis furuglyám lágy szavára <br>Tiszta hangot adjatok; <br>Lengd be véle gyenge szellet <br>Sík mezőnk határait, <br>A juhász a nyájja mellett <br>Hadd fülelje sorjait. <br><br>Míg az estve bíborozza <br>A lement nap hajnalát, <br>Míg az éjj becsillagozza <br>Szétterítve fátyolát: <br>Addig a menny főldre hinti <br>Balzsamának harmatit, <br>S új erővel áldva inti <br>Új örömre állatit. <br><br>A mocsáros nép kuruttyol, <br>Prüccsög a sok kis bogár, <br>Réce hápog, fürj palattyol, <br>Hangicsál egy kis madár. <br>Jó napunkat felcserélő <br>Édes esti hajnalom! <br>Téged áld e tenger élő, <br>Téged áld e kis dalom. <br><br>Harmatoddal részegűlve <br>A virággal tarka rét, <br>Hímje nővel egyesűlve <br>Néked ontja fűszerét. <br>A nap éles fénnye súllyán <br>Minthogy úntig szenvedett <br>A kaszás, a szűre ujján <br>Alva tisztel tégedet. <br><br>Óh, palolj rá, csendes este, <br>Nyugtató lehelletet, <br>Hogy törődött vére, teste <br>Újra nyerjen életet. <br>Szállj le rám is sátorozva, <br>Szenderítő nyúgalom; <br>Közbe-közbe szunnyadozva <br>Csendesedj le, kis dalom.