Nem igazán értem, s ezért kérdem, miért nem<br>lehet elcserélnem az életem az álmomra.<br>Mert az jobb volna számomra, ha valaki valami csodával áthozna, azon csodálkozna, mért van a változás csodás hatása, lelkiismerettel kárhozva.<br>Hisz vihet bárhova az út, a fény az alagút végén még soha ki nem hunyt. Hiába kezdesz háborút, hiába bátorítasz kiskorút vagy nagykorút, az ember soha el nem téved, várja őt a nagykörút. Az örökös körforgás. <br><br>Már pár terved felborult. Mint forgács, hullik szét a bogrács, a bomlás és a romlás lesz úrrá majd mindenen, emberek milliói kérdik : Mért tetted ezt istenem?! De nem ő volt a hibás, így hát nincs más megoldás, minthogy segítek másokon, még ha nincs is erre más okom, csak hogy megmentsem a világot, mit egy féreg vagy az ördög, nevezzem bárhogy, kirágott! Akkor is meg kérdezem a sérülttől hogy ki bántott. <br><br>Ez lesz az az állapot, beláthatod, az érvládát bezárhatod és áldhatod azt a napot, mikor önként, isten hírnökeként egy kis hitet át adok, amíg bele nem fáradok, amíg még felállhatok, legyen bármekkora az árok, felállok, a gödörből kimászok, és betemetem, a magokat elültetem, benn a földben a jövő, mint facsemete megterem, míg fejlődik figyelgetem, öntözöm és megmetszem, pár szélvihar elkerülhetetlen, azoktól is megmentem, és ha mindent megtettem, hagyom had növekedjen, magától bontson lombot egy fejlettebb életben.

<br>Ti férfiak,kik egyre azt mondjátok<br>nem értenek meg titeket talán<br>s mégis mindennap új kalandra vágytok<br>keresve a rég elmúlt csodát.<br><br>Felkorbácsolt vágyaitok húrján<br>mért vágytok mindennap másik nő után?<br>Hisz ott áll mellettetek, kit a sors elrendelt<br>ki jóban-rosszban megbecsül talán.<br><br>Miért tiporjátok gyönge fájó szívét<br>felajzott vágyakért pőrén, ostobán?<br>Tönkretéve minden vágyat és szerelmet<br>s cserébe kapjátok a társas magányt.<br><br>És ha egyszer végül egyedül maradtok<br>nyüszítve, sírtok mint kóbor kutyák<br>pedig ti tettétek tönkre ami szép volt!<br>Mért nem értitek meg?Nincsenek csodák!<br><br>

<br>Én mindig mertem,<br>és sosem veszítettem.<br>Mert az egyenes út,<br>az tetszett nekem.<br>Egyenes úton haladtam, <br>emelt fővel ragyogtam.<br>De lelkem árva volt,<br>egy társra vágyott.<br>Utamba kerültél,<br> lelki társam lettél.<br>Utamról letértem, <br>TE lettél a VÉGZETEM.<br>Most egymást imádjuk,<br>a mennyországot járjuk....<br>De én nem egyenes úton járok már,<br>göröngyösön...s nagyon fáj.<br>Mert a göröngyösön félre lépek,<br>s sebek kínjai közt élek.<br>Sántán, sebzetten toporgok, <br>azt sem tudom hova haladok.<br>Egyenes útra visszatérnék,<br>de már nem a régi lennék.<br> Lehajtott fővel haladni, <br>nem lehet ragyogni...<br>Már semmit sem merek,<br>félek hogy veszítek...<br>...mert göröngyös úton járok,<br>s az egyenesre vágyok...

Puha, finom béke,<br>szívem éltetője,<br>galambszíved fénye<br>felragyog az égre.<br><br>Szivárványszínekkel,<br>igaz érzelmekkel<br>fested a szíveket,<br>táplálsz új lelkeket.<br><br>Hirdesd nagy betűkkel,<br>igaz szeretettel:<br>SZÍVEDBE ZÁRKÓZOM,<br>HA NYITVA TALÁLOM!

<br> <br><br>Csak szeretni akartam némán,csendesen,<br>ahogy a hold süt a kerti pad fölött,<br>halvány fényével lágyan simogatva<br>mely a pirkadatkor halkan elköszön.<br><br>Csak érezni akartam felém nyújtott kezed,<br>míg egy pillanatra vállamon pihen,<br>csak szerettem volna egy percre hozzád érni,<br>mielőtt elillansz halkan,csendesen.<br><br>Csak szerettem volna kicsit boldog lenni,<br>bár tudom hogy végleg nem lehetsz velem,<br>csak érezni akartam ajkad érintését,<br>midőn búcsút intesz némán,csendesen.<br><br>S aztán elsuhanni,mint szellő a fák közt<br>bánatos szívvel halkan,nesztelen,<br>hulló könnyeimet nem is vennéd észre,<br>amely az arcomról miattad pereg.<br>