(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.

(Vétkesek közt cinkos aki néma)

Nem bírom!
Nem bírom a szavak súlyát,
A képek nyers, bénító erejét.
Mintha valaki azt suttogná:
"Ez a Te életed is lehet még."

Igen, lehet!
Mert mi a különbség?
Mi a különbség a mi biztonságunk
És mások félelmei között? Egy határ?
Egy ideológia, ami tán nincs is?

És Én?
Én itt ülök a csendes szobámban,
Mintha a csendesség ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig robban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.

És a gyerekek?
A gyerekek önfeledten rajzolnak.
Ők még nem értik, mi a háború.
Rajzolnak napot, boldog családokat.
Jobb, ha nem is tudják, mily iszonyú.

Ők talán...
Ők talán még nem látják át!
De mi, kik tudjuk, mit csinálunk s miért,
Tétlenül nézzük, ahogy a jövőjüket
A szemeik láttára daraboljuk szét?

És Én?
Azóta is ülök a csendes szobámban,
Mintha a csend ártatlanság lenne,
A szomszédban pedig pusztulóban a világ,
Halál-eső zuhog ártatlan fejekre.

M. Laurens: Budatétény, 2025. július 25.

Ugyan mitől is lenne rejtélyes
ez a csupasz és titoktalan világ,
hol a nők sem rejtik vágyaikat,
és tucat-árú lett már az asszonyiság.

Minek oda hit, álom és rejtély,
ahol csak a cinikus közöny arat.
Ahol penészlő árnyak matatnak
a rózsaszín, hulló vakolatok alatt.

Nincs mit - s főleg miért - megoldani.
A rébuszok világa letűnt ma már,
készen kapjuk instant álmainkat,
és a válaszokhoz sem kell többé tanár.

Rejtélyes világ? Ki hisz már benne?
Mindenre választ ad a pénz hatalma.
S a világ is csak addig létezik,
míg e "rejtélyes" hatalom úgy akarja.

M. Laurens: 2014-2026.

A rettenet 666. napja

Az ördög itt jár már közöttünk,
A pokol, felszínre emelkedett,
Nem kímélve várandós anyát,
Sem pedig újszülött gyermeket.

Kihalt már egy teljes nemzedék,
Kihalt örökre több teljes család,
A hatalom véres játszmájából,
Mi, egy fikarcnyit sem látunk át.

Ördögi kéz által vezetve,
Lépdelünk vakokként a pokolba,
És feladtunk már minden reményt,
Ez lehet világunk, végső sora.

Az ördög itt jár már közöttünk,
A pokol, felszínre emelkedett,
Nem kímélve senkit és semmit,
Sem földet sem pedig nemzetet.

Budatétény : 2024/2026.

Hallod ezt a furcsa hangot?
Így nem a szél zúg a padláson,
És nem is a szomszéd macskája
Élezi karmait, a kerítés deszkákon.

Nyikorog, ropog az egész város.
Nyög az idő, pusztító terhe alatt.
Ébredjetek már végre fel mind:
Mállik a vakolat, omlanak a falak.

Hallod ezt? Ez maga a hetven év…
Hetvenévnyi porlepte régi emlék,
Hetvenévnyi bólogató hallgatás,
Behunyt szem és tagadó nemlét.

Mondják, hogy a fiatalok,
Megváltoztatják majd, a világot.
Hülyeség! A világ fog megváltoztatni,
Minden jólelkű őszinte srácot.

Beléjük ülteti majd a félelmet,
A versenyt és a mohó, kapzsi vágyat,
Hogy mindig több legyen és gyorsabb.
De mi értelme, ha nem látod a gátat.

E vénember siráma értetek szól.
Tiértetek, akik még nem tudjátok,
Hogy ez a világ, nem a barátotok.
És a siker sem a Ti boldogságotok.

Én, a vénember, pusztán csak
Egy végső figyelmeztetés vagyok.
Utolsó, elfeledett reszketeg sirám,
És tükör: mit végül is rátok hagyok…

Budatétény 2025.12.02.