Boldog csak úgy lehetsz, ha tiszta szívből szeretsz.
szívem, szíveddel egy mi csak a tied,
lelkemből írom rímekbe foglalva szívemből szeretlek.

Szívem, szívedben egy ritmusra jár,
a boldogság kulcsához a te szívedben a zár.
Mint lelkem húrjàn írom e szavakat,
szerelemtől telve érzésem tiszta mint a patyolat.

Énekel, s dalol remegő szívem,
neked muzsikál szerelmes szívem.
Lelkemből szól szívem hangján,
csókodra szomjazom egy életen át.

Szemed tükrében ragyog a fény,
szerelmes szívem szívedig elér.
Szerelem tűz mi szívünkben született,
lelkünk szerelmesen csendben ölelkezett.

Vágyom, hogy a nap minden percét csak neked szenteljem,
szerelmes szívemet szívedhez szegezzem.
Mind halálig melletted leszek síromig,
hű leszek hozzád életem végéig.

Szerelemnek édes ízét érezve,
szemedbe nézve megéreztem.
Szerelembe borult szívem,
szeretlek most és mindörökre.

Szenvedélyes tűzben ég,
te vagy kiért szívem él.
Neked adom szívem minden szeretetét,
hogy mindig érezd mennyire szeretlek én.

Sóhajomban egy vágy van,
hogy szíved mindig ezt megtalálja.
Kezed fogva mondom én,
szíved szívemmel egy már rég.

Te is tudtad én is tudtam hogy a sors,
ennél szebbet nem adhatott.
Idő szárnyal a képzelet kerekén,
ott megtaláljuk egymást te meg én.

Csillag fényes éjszakán,
szívem tudta mi vár ránk.
Szemedben ezernyi fény ragyogott,
benne szívem felragyogott.

Elmondani én nem tudom,
mit éreztem én akkor.
Szíved, szívembe költözött,
dobbanása ezernyi dalt költött.

Szép szavakat pengetett minden húrja, szívemben örök dallamot játszanak.
Ettől szép az egész világ,
szívem, lelkem mindig vidám.

Hiszen benne él egy vidám szív,
mi szívembe örök boldogságot visz.
Legyen szíved mindig boldog,
szíved, szívemben dobog.

Az én szívemnek az a vágya,
hogy szíved legyen boldog, vidám.
Két szívnek a dobbanása,
hallatszik e nagy világban.

Szépen zengik dallamát,
szíved szívemmel egy lett már.
Te és én e nagy világban,
rá leltünk a boldogságra.

Legyen e boldogság örök kettőnk szívében, hogy érezzük ennél szebb és jobb nincsen.
Fogom kezed egy életen át,
hogy mindig érezd szívem örök dallamát.

Kezed, kezembe fonódott,
egy szív benne örök szeretetet adott.
Szerelmem irántad soha nem múló vággyal ég,
te lettél nekem föld és ég.

Nappalomba fénylő napsugár,
éjjelembe hold fényének ragyogása.
Ezernyi csillag tündöklő varázsa,
egyetlen csillagom legfényesebb ragyogása.

Örök fény a lelkemben mi szívemet,
egy életen át boldoggá tette.
Köszönök neked mindent,
soha el ne feledd mennyire szeretlek téged.

Miért kell szenvedni miért kell, hogy fájjon,
szívemben zűrzavar van és káosz.
Lelkem meg tiporva, szívem összetörve,
szeretet nélkül élni sem érdemes.

Reménytelen az élet nincs benne érzelem,
lelkem meg taposva, szerelemre éhezem.
Szeretet nélkül nem érdemes élni,
mely szeretre éhes szívemet töltené ki.

Nem vagyok sem szép, sem jó, nem szeretnek,
lelkem sír, szívem darabokban, meg sebezve.
Reménytelen az élet, melyben hittem,
szívem vérzik mert meg tagadtak engem.

Ez a világ kegyetlen és hazug nincs szeretet,
csak fájdalom, káosz, gyűlölet a szívben.
Nem tudnak szeretni csak áskálódni,
egymás magánéletében vájkálni.

Ezek az én érzéseim az én lelkemből íródnak,
megannyi szenvedés az élet, hazug szavak.
Igaz szeretet kihalt a világból helyette érdek áll,
hazug szavak, hitegetés hazug ez a világ.

(Gúnydal: Senki Tóni képzelt monológja)

Ó Múzsám, ki összetörted szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
az magas Parnasszus csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad tehetségem, amikor ütlegeltél.

És lásd; nem kell többé fenn tollászkodnod hiába,
mert rakok neked rímekből fészket - akár százat -
előtted most rejtetlenül áll még üres elmém,
úgy várja, hogy ihlet-csókra nyissad végre szádat!

Szép íriszed szivárványa ragyogja soraim,
tehetség-áldásra emeld fel hát, mindkét karod,
s önts belém áldott és örök szent költői vénát,
…vagy valami ilyesféle..., ha te úgy akarod.

Ígérem írok majd a virágról, a tündérről,
álomról és mindent beborító cukormázról;
írok majd szépeket hattyúról csillagok alatt,
Holdról, vagy egy fülig szerelmetes délibábról.

És patakzani fog majd a könny az olvasóból,
ahogy szíve facsarodik össze, no-meg, vissza.
És zsebkendőért szalad majd át a jó szomszédhoz
s tehetségem minden sorát vakon, buzgón issza!

És menetelni fognak egykor majd verseimre,
úgy dalolják minden bötűjét majd hős vitézek,
mert hatalmasabb géniusz leszek mint akárki,
Rám fognak feltekinteni, s csak Tőlem idéznek!

És ott, a mennyekben fenn is hallani lehet majd:
"Óh egek mekkora költő ez a Senki Tóni!
Tehetsége oly mérhetetlenül hatalmas, hogy
fűzfasípok hangján is, csak Őt fogják dalolni."

- Múzsám, ki összetörted a szép fitos orrodat
és csapkodva szárnyaiddal engem fejbe vertél,
Parnasszus az magas csúcsáról zuhanva reám,
meghoztad-e tehetségem mikor reám estél?

(Pest-Buda 2014. augusztus 31.)

Tábortüzek fénye akkor nem világított az égre,
Mert azt látták volna és akkor az életeknek vége!
Mikor írtak halványzöldes színű tábori levélre?

Melegedés nélkül a húsuk szinte lefagyott,
Tudták, a muszka lövész vastag pufajkát kapott.
A vaksötétben csak a hó fénye világított,
A sok harcedzett... bánatkönnyeket potyogtatott.

Másnap már a világosban, harminchét fok mínusz volt a módi,
Topogni kellett, meg a karokat közben magukhoz csapkodni...
Levelet írni nem tudtak, meztelen kéz biz' kezdett elfagyni…

Írták volna a családnak, hogy jól vagyok, megvan mindenem, még élek,
Drukkolok magamnak, hogy hazamehessek, de, hogy nem, ettől úgy félek…
Otthon mi a helyzet, mindenki egészséges, tudtok, van mit ennetek?

Jó lenne tőletek kedveseim, szereteteim egy levél,
Hogy tudjam a fiam is jól van, emlékszik és nem beteg, még él.
Jó lenne párocskám, ha írnál nekem tenmagadról,
Meg megírnád, hogy a disznókkal tele van az akol?
Mutatsz-e fényképet a gyermekünknek és mesélsz rólam neki?
Hogy van egy apja, kinek a hazáját jó messze kell védeni.

Bumm! Itt egészen a közelben egy gránát robbant, nagyon levágott,
Ezt is megúsztuk, de a bajtársammal szidjuk e mocskos világot!

Veszélyben az éltem reggel, délben este,
Itt nincs az embernek nyugodtas éjjele.
Esténként kérem, hogy hosszasan imádkozzatok értem,
Hátha az imátok lesz a gránátok elleni vértem.

Jaj! Riadót kiabálnak, jön, egy orosz támadás, már, lőnek is,
Mi is gyorsan megnézzük a fegyvereket, befagyott, ez is, az is…

Most, fű nem zöldell
Don-kanyari harcmezőn.
Vérrel áztatott!
*
Sok, katona sír,
Már most sem lelhető föl.
Mindent hó borít.

Reggel, ahogy felkel a nap, látszik, hogy ő is félve teszi,
Rezeg a levegő, hogy volt, aki ezt itt, meg is érheti…
Bánná, ha úgy reggel, több sírhantot látna domborodni…
Nincsen mese, mert itten, sokkal jobban kell acsarkodni.

Megint egy gránát, ez a szomszéd körletben landolt,
Ott is van ismerős, kérdés, hogy szerencséjük volt?

Egyszer, még lesz itt
Zöld fű a Donnak partján…
Harcmező, már nem.
*
Meleg fürdőre
Vágy katona, hidegben.
Árokban lakik.

Most mondták, a postajáratot szétlőtték, meg a leveleket is,
Így otthonról hírek mostanság már, nem jönnek, bár várjuk még, csakis.

Ott voltak a honfijaink, a mi hazácskánk hősei,
Ők voltak minekünk a leszármazottaknak... ősei.

Volt, ki azért kapott ott, levelet és híreket,
Volt, aki íves sírhalmot és virág töveket…
Ők akkor ott harcoltak, hogy jót hozzanak a majd, holnapba,
Hőseink voltak, mert tették sokan életüket feladva…

Vecsés, 2016. szeptember 2. – Kustra Ferenc József-: írtam: Versben és haikuban.