Miféle út ez a lábam alatt?
Hideg mint Antarktisz jege
Ismeretlen sarkamnak
mint errefelé a szeretet melege.


Száradt fák az út mentén s
szemben jő velem tegnapi magam
Lehajtott fején feketült átok,ami földi
teremtők szeméből a napba sugárzott.


Miféle út ez a lábam alatt?
Száradt fák az út mentén
Idegen szívemnek e táj már
Tündér Ilonám sem lelem én.


Milyen halvány ez a fény?
Itt van az Ősz,halottak évada
Gyűrött száradt koszorúk alatt
A megsemmisült ember maga.


Miféle út ez az én utam?
Pogány tenger hullámai
A hitetlenség szívemhez fért
Hívnám,reszketnék,ha lenne még kiért.

Magam ellen harcolok érted,
S hogy miért nem győzök, nem érted.
Miért vagyok gyáva?
Ha lelkem éktelen vadvirága
Testembe visszaszállna.
Elvittelek a titkos kertbe;
Küszködve, hogy tényleg gyer` be
Rettegve, hogy tüskéimtől
Véres sebbel mész el egyből.
Bárcsak levágnád mind e tüskét,
S érinthetném, mi megvéd,
Lelkednek finoman szőtt selymét.
Könnyű rétre bár ne vágynék;
Megöl ott a végtelen játék.
Nem süt a nap sem oly szőkén,
Átkozott fényétől megvakult már elmém.
Könnyeimet elsírtam mind, látod.
Fonnyadva álmodom üresen az álmot.
Ha feladsz engem a harcomban,
Elfogadom: így jól van.
De félek, mert emlékszem még,
Milyen is a nélküled-lét.

Amit a szív kalitba zár, mégsem rab:



Szabadabb Ő minden madárnál,
Mégis veled van míg maradnál.

Ha alszol ledönti gátjaid, s
Az éj fátylára vetíti álmaid.
Néha furcsa tájakra kisér, s
Ha ébredsz, róla álmod mesél.

Békét hoz ha jó, s te is jó vagy,
Féltőn tanít, de kétséget hagy.

Szilaj ifjuságod élteti,
Érett éned vágyát fékezi.
Ám midőn az alkony megérint
Érzed az időt mi megrémít.

Tudja az órát mit nem mond el,
De ha lejár, már úgy sem kell.

Persze félsz, mert a tested gyenge,
Nélküle csak por vagy és pernye.
Elhozza gyermekét a reményt, s
Te görcsösen fogod a kezét.

Ha rájössz, hogy mindez sevégre,
Emelt fővel nézhetsz elébe.

Lám, lelked az mi tenmagad,
Testünk csak eszköz és elhervad.
Megírja s rendezi sorsodat,
Így lesz az életed sorozat!?



Zárszó: Lelkünk az mi szeret, testünk csak közvetít.

Álmaim emlékét élem
Ősi vadrózsa titkod kutatom.
Elmerülve állok ékkő tükör árnyékodtól
Amely teljesen a szívemig csordult.
-Mond,ki vagy te drága?

Arany lábad nyomán liliom
Illata fénylik-látod! Rád találtam
Mégis,itt e szomorú földön.
Mert te vagy erkölcsnek,tűznek,
vágynak,kéjnek eredője.

Gyötrelem nélküled az életem
Félelmeim márvány oszloppá magasodnak.
Felhőkben sebzett angyalok
Zuhannak lelkem elé.

Szempillám elé festették
Istenek az arcod,
Szerelmes esőcseppek
Ölelkeznek pici melleden.
Viharban hajladozó fák
Érzéki csípőd báját idézik.

Magamban űzlek folyton
Ébredéstől az elmúlásig
Kínoktól a boldogságig.
Mert asszonyom,társam vagy már
az asszonyok között.

Menedéket adsz, nekem az elveszettnek
Mint egy szétdúlt elhagyott,elfeledett
Öreg temetőben a meg sárgult mészkő
Erezeten, Krisztus teste a kereszten.
Mint Krisztus teste a kereszten.

Kis ház a város és a természet között.
Lackóék családja szép helyre költözött.
Jobbra házak sora, rohanó emberek.
A másik irányban az élet csendesebb.

Zaj és nyugalom közt két élet határa.
Jobb helyen nem lehetne Lackóék háza.
Az óvodáig egyenes út vezetett.
Nagy csoportos volt, egyedül is mehetett.

Ha hazaért, kijárt játszani a rétre.
Nem egyedül, általában volt vendége.
Mindig elkísérte egy-két csoport-társa.
A természet-játszótérnek volt vonzása.

Barátai mind lakótelepen laktak.
Járt már sokszor náluk, ott is jót játszottak.
Csak hát egy panelház kis gyerekszobája
Nem a fogócskázásra lett kitalálva.

Ha kedve volt, estig a réten lehetett.
Csak a távoli erdőbe nem mehetett.
Mikor kimerülten visszatért a házba,
Friss virágot vitt a nagy padlóvázába.

Szülei dolgozni a városba jártak.
Csak úgy gyalogosan a közeli gyárba.
Hétvégén anya is lement a mezőre.
Apa meg vadászott odébb az erdőbe.

Egy nap, Lackót apukája megkérdezte:
Elvinné vadászni, van-e hozzá kedve?
Fia igent mondott. Holnap úgyis szombat,
Megbeszélték, reggel jó korán indulnak.

Szombaton a hajnal alig hogy meghasadt,
Útra kész volt Lackó egy pillanat alatt.
Apa elővette sörétes puskáját,
Előfüttyentette hűséges kutyáját.

Elindulhattak a harmatos mezőn át,
Csak hogy megzavarják az erdő nyugalmát.
Szép volt a hajnali harmatos varázslat.
Lackó azt sem tudta mi az a vadászat.

Egész közel jártak az erdő széléhez,
Felmordult a kutya, mert valamit érez.
És ekkor megmozdult egy közeli bokor.
Apró tapsifüles riadt fel álmából.

Pillanatok alatt játszódott az egész.
Apuka célzott és dörrent a lövés.
Illetve még mielőtt eldörrenhetne,
Felordított Lackó: Apa ne apa neee!

Nagyot szólt a puska, ott maradt a nyuszi.
Folyik Lackó könnye. Mit tettél apuci?
Odarohant hozzá, az ölébe vette.
Apja csak nézte zavartan, szégyenkezve.

Magához ölelte az apró állatot.
Könnyével öntözte, a szíve dobogott.
De mintha nem csak az ő szíve dobogna.
Ekkor kinyitotta szemét a nyuszika.

Szerencsére Lackó erős, elszánt hangja,
Apát a célzásban kicsit megzavarta.
Súrolta a nyuszit a puska sörétje,
De kisebb volt sebe, mint az ijedtsége.

Alig kelt fel a nap, elindultak haza.
Fut Lackó, ölében a rémült nyuszika.
Hűséges kutyájuk tart csak lépést vele.
Hátul kullog apa, s a lelkiismerete.

Fáradtan hazaért, a nyuszit lerakta.
Első dolga volt, hogy vízzel megitatta,
Elé tett aztán pár káposztalevelet.
Hálásan pislogtak rá a piros szemek.

A nyuszi a háznál végleg otthonra lelt.
Összebarátkozott Lackó szüleivel.
A kerten kívülre nem is kívánkozott.
Még a kutyával is összehaverkodott.

Apa most is kimegy néha az erdőbe.
Élelmet visz az erdei etetőkbe.
Puskája a kamra mélyén rozsdásodik.
Hat éves fiától megtanult valamit.