Ha majdcsak az álmok
maradnak
s zörgő, rozsdabarna levelek
a fák alatt
akkor idézlek ,
lobbanó őszutói fények
sétányain
amikor megismertelek
már térdig jártunk
az őszben ,
mohó szám vágyott a szádra
az érintésedre ,
egy ziháló
suttogó kiáltásra, hogy ...még,még !
akkor még
testünk égett a forróságtól
akkor kettéhasadt tőled még az ég is
akkor még megolvadtak tőled
a kövek ,
?elmentél mégis
már csak öled göndör
rőzselángját őrzöm
az idegeimben
térj vissza !
kiálts fel ! érints meg !
kulcsolj gyönyörű tenyeredbe !

Kőszobrok, falra festett freskók,
hallgató Jézus, Mária és a szentek,
a végtelen a falra akasztva lóg,
fáradt pillanatok arcunkon, nézlek.
Karcsú tested mint márványba vésett
szobrok sorába illesztett szépség
töri meg az áhítatot, szerelmet
hirdet, rád nézni is gyarló vétség.
Szemedben féltés - magad vagy én?
lelkedben a tegnapok szorongása,
kezed megremeg mikor imád végén
kezemért nyúlsz - könnyek csillogása.
Az idő lustul a rég-padok között,
ezer évek figyelnek álmosan ránk,
botránkozó öregasszonyok bámulnak
mikor vadul szeretkezni kezd a szánk.

Nem ő volt a legszebb, nekem mindig ő marad,
sejtjeimbe élő kép, minden kedves szavad.
idő vasfoga hiába, nem lepheti rozsda.
néha csintalan voltam én, mára sok a borosta.
nem korholtál vagy szidtál soha soha.

Ott csüngtem karodon, mint szárítón a ruha,
erős volt két kezed, s mégis oly lágyan puha.
egy kézzel végezted tovább dolgod szüntelen
a bajokból sem kerültem ki mindig sértetlen,
hányszor megígértem,s leléptem kéretlen.

De nem múlt el nap ne jutottál volna eszembe,
ha valamit teszek vagy csinálok ott a fejembe,
intelmek amiket halkan magadnak suttogtál.
az év egy napján a csokortól elpirultál,
gyermekeid mondták szeretünk, amit mindig is tudtál!

Jéghideg, fagyos táncot lejt szívemben,
Fekete tűznek örök rabja lettem.
Napsugárban nékem többé hazám nincsen,
Fekete tűznek ajka kísért engem.

Böglyök szállnak álmoknak rothadó húsára,
Remények csontja lett kutyák vacsorája.
Bár egy zúzott lélek törne már förtelmes haragra,
De néma az, kinek szavát csak önmaga hallhatja.
Fáradtan hullik le egy száraz fa odvába,
Pár könnycseppet elmorzsol, most, még utoljára.
Távolból már hallatszik a keselyűk sikolya,
Lassacskán elhamvad fekete mosolya.

Lám együtt járjuk násztáncunk szívemben,
Fekete tűznek immáron hitvese én lettem.
Napsugárral nékem dolgom most már nincsen,
Hűvös földnek mélye lett az én bilincsem.

Ásítva kelt fel a nap, némán, lábujjhegyen;
elkísérte a szél huzatos, kusza gondolata.
Levelek kacér tánca hömpölygött körbe-körbe
Csalódott Égi zápor. Az ősz bódult varázsa eltörött,
kiábrándult harsány színek váltakoztak benne.

Gyászba öltözött a tél, zord arca sápadt, elgyötört.
Az emlék köntöse fakó, megkopott, porral teli.
A felejtés duzzadó fellege nem oszlik már széjjel.
Múlik az idő - öregszik a sokat megélt, tiszta lélek.
Elfáradt az ember, ráncos tenyerében ott van a kor nyoma.

Szó, mi üres csendbe ér, rég nincs, csak a magány egyszínű árnya.
Gondolat, ami némán ott ragadt vén szíve lüktető peremén.
Könnyű dér, bársonyos, puha, könnyű szellő kíséri őt-e februáron.
Az elmúlás oly nehéz, karddal kivont angyal, ki ott várja rég,
óvó tekintete végigkíséri, lassan vállára hajtja fejét.

Végállomás a testeknek, lelkekből ácsolt gyönyörű híd a túlsó part felé.
Áradó könnyek tava, lüktető hulláma nem járja ziháló vad táncát már.
A csend feneketlen mélyén, a színnel teli világ végén
a teste megpihen, boldogan lebeg , már nem fél, nyugodt mosoly kíséri el.