Álmomban úgy vontál magadhoz,
álmomban úgy szerettelek,
ahogy a napfény öleli lágyan
a messze tűnő halvány felleget.

Álmomban úgy öleltél engem
mint tavaszi szél a halvány kék eget,
sóhajtva, lágyan simogatva,
míg érintésébe beleremeg.

Álmomban úgy akartál engem,
mintha elengedni nem tudnál soha,
oly forró hévvel, oly szédült erővel,
felszítva bennem minden lángomat.

Álmomban úgy őriztél engem,
mint egy törékeny apró gyöngyszemet,
mintha már akkor érezted volna,
számunkra minden,minden elveszett !

Furcsa érzés, nem kellemes
rosszabb, mint egy hideg leves
hajam zsíros,kedvem nincsen
egybe állt az összes tincsem.

megoldás az van rá tudom
de az utolsókat rugom
hajat mosni kéne talán
valószínű...inkább cián!

nem ismer rám senki sem
máshogy látom életem
depresszió ajtómban áll
ennél rosszabb nincs is talán.

sapkát húzok,rejtegetem
zsíros hajam már védjegyem
unszolnak a szeretteim
gondoljam át jól tetteim.

nem érzem,hogy ember vagyok
hajam az már rég nem ragyog
maximum a zsírtól fénylik
hajmosásom már igénylik.

van egy jó pont: kiemelem
buszon akad ülőhelyem.
elkerül az emberiség
jaj,de kínos!ebből elég!!

többé mostmár el nem bújok
Head and shoulders után nyúlok
minden erőm összeszedem
hajról a zsírt eltüntetem.

el sem telt tán félóra
könnyebb lettem kilóra.
hat tonna zsír viszlát!bye bye!
rejtegetni valóm nincs már.

utcára már vígan lépek
nem zavar ha engem néznek
újjá születtem most szinte
mostmár olyan vagyok,mint te!

Anya! Az arcod oly forró most,
láz rózsák gyúlnak arcodon,
nem szólsz,csak ott fekszel némán,
s én önmagamat vádolom.

Ha néha-néha rossz voltam hozzád
arcodba temetted két kezed,
nem szóltál semmit,elfordultál,
hogy ne lássam hulló könnyedet!

Anya hidd el,már rég megbántam
hogy nem fogadtam szót teneked,
nem hittem néked,hiába intettél,
míg nem gyűltek felettem sötét fellegek!

Megbántam százszor,de már késő!
S hogy neked is fáj, azt jól tudom!
S hogy mellettem vagy mindenáron,
meghálálni sosem tudom.

Anya kérlek, ne hagyj itt engem!
Ezentúl hallgatok reád!
Hisz te vagy az egyetlen a földön,
ki szeret,és mindent megbocsájt!

Nyugalmat szeretnék végre!
Napfényt , a dombok oldalán,
szelíd felhőként elsuhanni
onnan,hol bántottak talán.

Nyugalmat szeretnék végre!
Békében élni csöndesen,
és minden rosszat elfeledni,
mielőtt vár a végtelen.

Nyugalmat szeretnék végre!
Békét,és kedves arcokat!
Hogy eltudjam temetni végre,
mi minden ízemben felkavar.

Nyugalmat szeretnék végre!
Hogy ne vágyjak vissza már soha,
s hogy ne érezzem ha könnyeket hord
szemembe a szülőföld pora.

Ég és föld között verdesek én is,
mint egy vihartól tépázott madár,
kit megtépett tollakkal szárnyait letörve
földre tiporva otthagytak talán.

Kétségek között őrlődöm én is,
magamban vívódva ,mint megsebzett madár,
mely szárnyai nélkül nem tud már repülni,
s fészkére sem tud visszaszállni már.

Miattad őrlődöm kételyek közt némán,
oly messze tűntél,nem gondolsz reám.
Nem várlak többé!Ne is gyere vissza!
Nem fogok érted sírni soha már.