Tudnál e szeretni engem
amikor senki sem szeret?
Tudnál e őrizni engem
akár egy apró gyöngyszemet?

Tudnál e szeretni engem,
ha már az arcom megfakult,
tudnál e szeretni úgy is
ha hajamra hó és dér lapul?

Tudnál e szeretni engem
ha neked adnám a szívemet?
Borongós,hűvös téli estén
melengetve a lelkemet?

Ha csönd kell, én leszek a csönded!
Ha magány,én magányod leszek,
csak messziről szeretlek némán,
de ha kell, melletted leszek!

Hány ember él itt a földön ,
kinek sorsa keserű magány?
Hány ember van,kit régen kifosztottak,
s sűrű könnyeitől nem tud látni már?

Hány ember van,ki más pénzéből dőzsöl
büszkén,dölyfösen,mint egy kiskirály?
Szívtelen lelke még csak meg se rezzen,
azért kit kifosztott,s tönkretett talán?

Hány ember van ki szótlanul tűri?
Miért nem fogtok végre össze már?
Miért akartok más helyett bűnhődni?
Vegyétek vissza mi nektek kijár!

Ma minden sötét és homályos,
nem tudod lesz e még remény,
szívedbe orvul belegázolt
tébolyult,csalóka remény.

Ma még mindenki földbe gázol
arcodba port is hint a szél,
süvítő hideggel hozva
csikorgó téli hóesést.

De holnapra enyhül a tél is,
Erős vagy,bátor,talpra állsz!
Bármi lesz,nem törnek össze!
Csak te számítasz,semmi más!

Ne hagyd hogy csalfa vak reménnyel
ámítva földre rántsanak,
ne hagyd hogy kóbor délibábbal
elvakítsák az arcodat!

Ne kímélj,ne szánj meg senkit!
Téged sem sajnál senki sem!
Légy erős!Ne hagyd hogy győzzön!
Nem érdemli meg senki sem!

Te sem vagy rossz,csak porba zúztak!
Ne hagyd hogy ott is hagyjanak!
Mit kifőztek,rájuk öntsd vissza!
Ne légy helyettük áldozat!

Eltűntél!Hol vagy?Merre jársz most?
Rég nem láttam az arcodat.
Már csak a ködös,sűrű éjben
hallom még néha a hangodat.

Hiányzol !Vajon merre jársz most?
Eszedbe jutok néha még?
Jut e még számomra egy jó szó?
Egyetlen forró ölelés?

Akarlak !,De nem foglak keresni!
Nem alázkodom meg senkinek!
Megtört szívem száz sebből vérzik,
már nem tudod összetörni sem.

Úgy várlak,mint a tűz a szikrát,
melytől sziszegve lángra kap,
De ha te nem jössz,nem foglak keresni!
Eltűnök mint a zivatar.

Félhomályban üldögélek,
hozzám halkan szól a csend,
itt most csendben van a lélek,
fejemben honol a rend.

Szárnyakat bont gondolatom,
járom csillagutamat.
Igaz álom, vagy valóság
teljesíti vágyamat?

Félelmek és rút rémképek
nem feszítik agyamat,
csendnek hangja andalító,
elhagyom tudatomat.

Fény ösvénye szólít engem:
Utamat Neked adom,
lépj rá bátran, nem kell félned,
itt örök a nyugalom!