Van egy erő, mely bennünk ébred,
Mely áttöri a néma éjeket,
Mely nem hajol meg semmi árnyék előtt,
S nem fél attól, mit a világ szőtt.
Egy érzés, mely szívünkben lángol,
Mely messzire száll minden határtól,
Egy vágy, melyet nem ölhet meg a tél,
Mert örökké bennünk él a remény.

Szabadság, te ősi, szent akarat,
Mely újraírja a sorsunkat,
Te vagy a fény a hosszú éjben,
A menedék a vihar szívében.
Te vagy a hang, mely végre szólhat,
A szív, mely többé nem hódolhat,
A szárny, mely ég felé emelkedik,
S a lélek, mely soha nem térdepelik.

Hány ember vágyott már utánad,
Hány élet adta érted önmagát,
Hány könny hullott a föld porába,
Hány név került a történelem lapjára.
Hány anya várta haza gyermekét,
Hány apa őrizte családja reményét,
Hány szív dobbant utolsót érted,
Mert többet értél, mint az élet.

Voltak idők, mikor a csend beszélt,
Mikor az igaz szó is veszélyben élt,
Mikor a falak mögött félelem lakott,
S az ember csak titokban álmodott.
Mikor a tekintet is áruló lehetett,
S a kimondott szó bilincset jelentett,
De a lelkek mélyén parázs izzott,
Mely minden elnyomást túlragyogott.

Mert elvehetik az ember földjét,
Elvehetik otthonának melegét,
Elvehetik minden vagyonát,
S elnémíthatják igaz szavát,
De amíg él benne egy gondolat,
Amíg a szívében remény marad,
Addig hiába zárják börtönbe,
A szabadság ott él örökre.

Nem szabadság az, ha másnak ártasz,
Ha saját utadon másokat gázolsz,
Ha mások könnye árán vagy boldog,
S mások szenvedéséből építesz trónt.
Az igazi szabadság nem uralkodik,
Nem fenyeget és nem parancsol,
Hanem meghagyja mások útját,
S tiszteletben tartja a világát.

Szabadnak lenni annyi, mint élni,
Nem félni, kérdezni és remélni,
Kimondani azt, amit igaznak érzel,
S szembenézni bátran a veszéllyel.
Szabadnak lenni annyi, mint választani,
S a döntéseidért felelősséget vállalni,
Nem mások álmát élni végig,
Hanem a saját utadat járni.

Szabad legyen minden ember szíve,
Ne kényszerítse senki semmire,
Szabad legyen minden tiszta gondolat,
Mely új világot és jövőt alkothat.
Szabad legyen a szó és a művészet,
A hit, a kérdés és az emlékezet,
Mert ahol a gondolat is rab,
Ott a jövő is némán megszakad.

Nézd csak a madarat az égen,
Nem kér engedélyt a messzeségben,
Nem kérdezi, meddig mehet,
Csak követi a szabad szelet.
Nézd csak a folyót, ahogy árad,
Nem állítja meg semmi gátja,
Ha sziklák állják is útját,
Megkeresi a szabadság útját.

Így kellene élnie az embernek,
Nem rabjaként a félelemnek,
Nem mások által írt szerepben,
Hanem saját, igaz életében.
Ne legyen lánc a gondolatán,
Ne legyen pecsét a homlokán,
Ne mondja meg senki, mit reméljen,
S milyen álmot őrizzen a szívében.

De vigyázz, ember, mert a szabadság
Nem mindig érkezik, mint ajándék,
Néha küzdelem, néha áldozat,
Néha könnyekkel kikövezett út marad.
Őrizni kell, mint drága kincset,
Mert elveszíteni egy pillanat is elég lehet,
Amit elődeink vérrel szereztek,
Azt utódaink szívvel őrizzék meg.

Ne hagyd, hogy félelemmel vezessenek,
Hogy üres ígéretekkel megvegyenek,
Ne add a lelked hamis szavakért,
Ne cseréld el a jövőd néhány aranyért.
Mert aki önmagát elárulja,
Saját szabadságát is feladja,
S hiába járhat nyitott kapukon át,
Ha lelkében hordja a börtön falát.

A szabadság ott van a reggelben,
Az első napsugár melegében,
A gyermek hangos nevetésében,
A szerelmesek őszinte szemében.
Ott van a dalban, mely szárnyra kel,
A versben, mely igazságot lehel,
A kézben, mely másnak segíteni tud,
S a szívben, mely a békéhez vezető utat kutatja.

Nem kell hozzá hatalmas vagyon,
Nem kell hozzá palota, korona,
Nem kell hozzá dicsőség és rang,
Csak egy szabadon dobbanó hang.
Mert lehet valaki szegény, mégis szabad,
Ha önmaga marad, s igaz úton halad,
S lehet gazdag, kinek mindene van,
De rabként él a saját falai alatt.

Szabadság nélkül elszürkül a világ,
Elhervad a kertben minden virág,
A dalból eltűnik a dallam,
A szívből kihűl minden hajnal.
Ahol a félelem uralja a napot,
Ott az ember elveszíti önmagát,
Mert hiába ragyog felette az ég,
Ha lelkében nem élhet a remény.

Ébredjen hát minden emberben
A bátorság a nehéz percekben,
Ne legyen több meghajló tekintet,
Mely elrejti a valódi érzéseket.
Ne legyen több elfojtott álom,
Ne legyen több megtört szabadságvágy,
Mert minden szív megérdemli azt,
Hogy maga válassza meg a holnapját.

Ha egyszer majd a világ megérti,
Hogy egymást nem kell legyőzni,
Hogy nem a hatalom tesz naggyá,
S nem a gyűlölet tesz szabaddá,
Ha az ember emberhez emberként fordul,
S a gyűlölet végleg a múltba szorul,
Akkor a földön új hajnal támad,
S béke öleli át a világot.

De addig is őrizd a lángot,
Ne engedd elveszni a világod,
Ne hagyd, hogy más írja a sorsod,
Ne add fel soha a saját hangod.
Ha ezer akadály áll előtted,
Ha minden remény elhagyni készül,
Állj fel újra, emeld fel fejed,
Mert a szabadság ott kezdődik benned.

Lehet, hogy egyszer elbuksz majd,
Lehet, hogy az út is cserben hagy,
Lehet, hogy senki sem áll melletted,
S a világ nem érti a lelkedet.
De ne feledd, a legnagyobb győzelem,
Ha önmagad maradsz a küzdelemben,
Mert aki a lelkét nem adja fel,
Azt semmilyen lánc nem nyeli el.

A szabadság nem hal meg soha,
Nem temetheti el kor vagy hatalom,
Nem pusztíthatja el semmilyen vihar,
Mert minden új nemzedékben újra kihajt.
Lehet, hogy néha mélyre temetik,
Lehet, hogy hangját elnémítják,
De egyetlen szikra elég lehet,
Hogy újra lángra gyújtsa a lelkeket.

S ha majd egyszer megkérdezik tőled,
Mit jelentett szabadnak lenned,
Ne azt mondd, hogy mindent megtehettél,
Vagy hogy minden vágyad elérhetted.
Mondd azt, hogy ember maradhattál,
Hogy mások mellett is szabadon állhattál,
Hogy nem féltél igaz önmagadtól,
S nem mondtál le a saját álmodról.

Mert amíg dobban egy szív a földön,
Amíg remény él minden jövőben,
Amíg egy ember nemet mond a láncnak,
S nem hajol meg a hazugságnak,
Addig a szabadság él és lélegzik,
Minden új hajnalban újjászületik,
S hiába próbálják sírba temetni,
A szabadságot nem lehet eltemetni.

Ott, hol a csendnek súlya van,
S a félelem ül a falakban,
Hol minden álom rabként ébred,
S elnyeli a kimondott beszédet,
Ott él egy láng a szív mélyén,
Egy ősi vágy az ember vérén,
Mely nem hajol meg senki előtt,
S áttöri egyszer a néma időt.

Szabadság, te végtelen ég,
Te vagy a remény, a mindenség,
Te vagy a szárny, mely messze repít,
A hang, mely láncokat szakít,
Te vagy a fény a sötét éjben,
A bátorság az ember szívében,
Te vagy az út, mely önmagunkhoz vezet,
S melyért az ember mindent megtehet.

Nem kérsz aranyat, sem koronát,
Nem kéred mások hódolatát,
Nem vagy a gazdag kiváltsága,
Nem vagy a hatalom ajándéka,
Te ott vagy minden tiszta szóban,
Az igazságért vívott harcokban,
Egy gyermek őszinte mosolyában,
S az ember szabad gondolatában.

De hányan élnek még bilincsben,
Kiknek a holnap is csak kincsben
Mérhető, melyet sosem látnak,
Kik hangtalanul falnak állnak,
Kiknek a szívük már nem remél,
Mert minden reggel újra fél,
Kiknek a lelkét rács takarja,
S elfojtott hangjuk égbe marja.

Hány ember állt már csatatéren,
Hogy ne rabként éljen a föld mélyén,
Hány élet hullt a porba némán,
Hány anya sírt gyermekét várván,
Hány zászló lengett vérben ázva,
Hány álom került sírba zárva,
S hány nép kiáltott egykor bátran,
Hogy szabad lehessen a hazában.

A szabadság nem puszta szó,
Nem csupán egy zászló lobogó,
Nem ünnep, melynek vége egyszer,
Nem dísz, mit viselhet az ember,
Hanem felelősség, tiszta tett,
Mely minden döntésben ott lehet,
Mert szabadnak lenni annyit jelent,
Hogy tiszteled a másik embert.

Szabad az, ki mer gondolkodni,
Ki nem fél kérdezni, változni,
Ki nem hisz vakon minden szónak,
Ki nem szolgája más akaratának,
Ki vállalja saját hibáit,
S nem árulja el álmait,
Ki akkor is igaz marad,
Ha körülötte minden szétszakad.

Szabad az, ki nem gyűlöl másért,
Nem emel falat a másságért,
Ki nem ítél pusztán a névért,
Nem tapos el mások hitéért,
Ki tudja, minden ember egy,
S minden szívben remény dereng,
Mert nincs szabadság szeretet nélkül,
S nincs békesség elfogadás nélkül.

Ne hidd, hogy szabadság a káosz,
Hogy minden tett egyformán jogos,
Mert aki mások jogát elveszi,
Saját szabadságát temeti,
A szabad ember nem rombol,
Nem él mások könnyeiből,
Hanem úgy járja saját útját,
Hogy másnak is meghagyja múltját.

Szabadság kell a gondolatnak,
Szabadság kell a szép szavaknak,
Szabadság kell a művészetnek,
A dalnak, versnek, értelemnek,
Szabadság kell a hit világán,
A kérdésnek és az igazságán,
Mert ahol elnémul minden hang,
Ott a jövő is hangtalan.

Ne zárd kalitkába a lelket,
Ne vedd el mástól a reményt,
Ne oltsd ki más szemében a fényt,
Ne tedd a félelmet törvénnyé,
Mert minden ember szabadnak született,
S nem arra, hogy rettegve éljen,
Aki a másik szárnyát töri,
A saját égboltját is elveszíti.

Láttam már népet térdre hullni,
Láttam már országot elnémulni,
Láttam már igaz szót elásva,
S hazugságot trónra emelve állva,
De láttam szemet újra gyúlni,
Láttam reményt hamuból nyílni,
Mert minden elnyomott világban
Ott él a lázadás a vágyban.

Egyetlen hang is hegyet mozdít,
Egyetlen tett is korszakot fordít,
Egyetlen kéz is hidat épít,
Egyetlen szív is reményt éleszt,
Nem kell hozzá mindig fegyver,
Elég a bátor, tiszta ember,
Ki nem hajol meg a hazugságnak,
S példát mutat az igazságnak.

A szabadság nem örökölt kincs,
Melyhez többé semmi közünk nincs,
Naponta őrizni kell újra,
Nem bízhatjuk pusztán a múltra,
Mert amit egyszer megszereztünk,
Könnyen elveszhet, ha feledtünk,
Ha nem vigyázunk minden jogra,
Új lánc kerülhet a holnapokra.

Ne félj hát attól, hogy más vagy,
Hogy benned külön világ marad,
Ne félj kimondani, mit érzel,
Ne bújj el mások ítéletében,
A saját hangod érték és erő,
A saját utad csak a tiéd,
Mert nem azért születtél e földre,
Hogy mások árnyékában élj örökre.

A szabadság néha fájdalom,
Nehéz döntés egy hajnalon,
Mikor a könny is útjelzővé válik,
S a régi világ darabokra hullik,
Mikor a biztos helyett az ismeretlen vár,
S a szívedben száz kérdés kiált,
De mégis lépsz, mert tudod jól,
Hogy a saját sorsod rólad szól.

Szabadság él a szél szavában,
A tenger végtelen hullámában,
A hegytetőn, hol nincs határ,
A madárban, mely hazát talál,
A napban, mely mindenkire ragyog,
A folyóban, mely utat hagy ott,
S minden ember szívében ott él,
Aki a holnaptól már nem fél.

Ne legyen több néma áldozat,
Ne fojtsa el lánc az álmokat,
Ne legyen bűn az igaz beszéd,
Ne kelljen rejteni a reményt,
Ne legyen úr a félelem,
Ne legyen bilincs az értelem,
Legyen a föld minden lakója
A saját életének alkotója.

Mert nem a falak adnak hazát,
Nem a parancs szabja meg sorsát,
Nem a korona tesz naggyá,
Nem a hatalom tesz szabaddá,
Hanem az ember tiszta lelke,
Aki nem adja fel a hitet,
Aki nem fél a holnap fényétől,
S nem menekül a felelősségtől.

Ha egyszer majd eljön az idő,
Mikor nem kell többé félni,
Mikor minden gyermek úgy nő fel,
Hogy szabadon álmodhat és remél,
Mikor a béke nem csak ígéret,
S nem választ el embert az érdek,
Akkor majd büszkén mondhatjuk el,
Hogy a szabadság bennünk kelt fel.

S ha egyszer minden hang elcsitul,
S az utolsó fény is elhalványul,
Maradjon itt egy igaz üzenet,
Mit nem törölhet el az enyészet:
A szabadság nem csupán jog,
Hanem a lélek legmélyebb titka,
S amíg egy ember szabadon álmodik,
A remény lángja sosem alszik ki.

Nem láncolhat meg többé a félelem,
Nem némíthat el ezer küzdelem,
Mert bennem él egy ősi, szent erő,
Mely minden viharon áttörni merő.
Nem hajtom fejem idegen szóra,
Nem vágyom többé üres alkura,
Mert szívem mélyén ott ég a láng,
A szabadság hív, és vár még rám.

A szabadság nem csupán egy szó,
Nem múló álom, nem délibáb,
Hanem a lélek szárnyalása,
Az ember legszebb igazsága.
Hol nem szab határt a félelem,
Hol szabadon dobban a szívem,
Ott kezdődik az igazi élet,
Hol önmagam lehetek végre.

Ne építs falat gondolat köré,
Ne zárd a holnapot tegnap mögé,
Mert minden ember szabadnak születik,
S a lelke bilincset nem érdemel itt.
A szél sem kérdi, merre szálljon,
A folyó sem vár, míg utat találjon,
S ahogy a madár az égbe tör,
Úgy vágyik az ember kitörni a földről.

Voltak idők, mikor csend volt a szó,
Mikor a remény is túl halkuló,
Mikor a félelem uralta a tájat,
S eltakarta a szabadság álmát.
De minden éjnek vége szakad,
Minden bilincs egyszer leszakad,
S ha egyetlen szív is lángra kap,
A sötétség többé nem maradhat.

Nem kérünk aranyból épült palotát,
Nem kérünk hamis, megvett igazságot,
Csak tiszta eget, szabad levegőt,
Emberi méltóságot, élhető jövőt.
Hadd válasszuk meg saját utunkat,
Hadd formáljuk a gondolatunkat,
Ne más írja meg, kik legyünk,
Mert a szabadságban teljes az életünk.

A szabadság néha fájdalom,
Néha magány egy hosszú hajnalon,
Mert dönteni kell, és vállalni mindent,
Amit az élet elénk sodor itt bent.
De jobb a szabad, nehéz igazság,
Mint a kényelmes, hazug világ,
Mert aki önmagát megtagadja,
A saját lelkét is rabságba zárja.

Nézd, ahogy száll az égen a madár,
Nem tudja, hol várja új határ,
Nem kér engedélyt a végtelentől,
Csak szárnyal tovább a fellegek között.
Így kellene élni minden embernek,
Nem meghajolni idegen terheknek,
Mert nem azért kaptunk szívet és szárnyat,
Hogy mások zárják el előlünk a tájat.

A szabadság hangja messzire száll,
Áttör a falon, hegyen és határon át,
Nem állítja meg sem fegyver, sem szó,
Mert az igazság útja mindig járható.
Lehet elfojtani, lehet tagadni,
Lehet évszázadokon át hallgatni,
De egyszer a nép hangja felkiált,
S megrengeti a hazugság falát.

Ne hidd, hogy szabadság csak azé,
Ki koronát visel, s trónon ülve él,
Mert a legnagyobb kincs nem a vagyon,
Hanem a béke egy szabad hajnalon.
A szegény ember is lehet király,
Ha szívében a remény szabadon jár,
S a gazdag is lehet rab örökre,
Ha lelkét bezárja aranybörtönébe.

Szabadság, te fény a sötét éjszakán,
Te reménysugár a világ peremén,
Te vagy a hang, mely bennünk kiált,
Te vagy az erő, mely új útra talál.
Te vagy a szárny, mely magasba emel,
A hit, mely soha nem enged el,
Te vagy a holnap, a tiszta kezdet,
Mely újra életre hívja a lelket.

Ha egyszer elnémul minden harang,
Ha elvész a szó, és kihűl a hang,
Akkor is éljen bennünk a hit,
Mely a legmélyebb éjben is világít.
Mert nem a csend az ember végzete,
Nem a félelem az élet értelme,
Amíg egy szív szabadon dobban,
A remény lángja soha el nem lobban.

Ne legyen úr az ember felett,
Ne legyen bilincs a gondolat helyett,
Ne legyen törvény a gyűlölet,
Ne legyen szégyen a szeretet.
Mindenki kapjon egyenlő esélyt,
Hogy megtalálja a saját reményét,
Mert csak ott születhet igaz világ,
Hol szabadság őrzi az ember fiát.

A határok térképen vonalak,
De lelkünkben nem lehetnek falak,
A nyelv, a szín és a származás,
Nem lehet ember közt elválasztás.
Hisz mindannyian ugyanazt keressük,
A békét, a hitet, az életet szeretjük,
S ha egymás kezét végre megfogjuk,
A szabadság útját együtt járhatjuk.

Lehet a szél vad és könyörtelen,
Lehet az út hosszú, küzdelmes, nehéz,
De aki hisz, az továbbhalad,
Még ha a világ ellene is marad.
Mert minden lépés új erőt ad,
Minden seb egy igazságot mutat,
S aki nem adja fel a harcot,
Az egyszer meglátja a szabad napot.

A szabadság nem ajándék csupán,
Nem hullik ölünkbe egy éjszakán,
Őrizni kell, mint szent tüzet,
Védeni minden emberi szívet.
Mert amit könnyen kapott a világ,
Azt könnyen elnyeli a sötét homály,
De amit vérrel, hittel védtek,
Annak emléke örökké élhet.

Hallgasd a földet, ahogy dobban,
Hallgasd a népet, ahogy felzúg halkan,
Minden lépésben ott az akarat,
Hogy senki ne törhesse meg a szavakat.
Minden könnycsepp egy új ígéret,
Minden áldozat egy tiszta ítélet,
Hogy nem lehet örök a zsarnokság,
Ha szívünkben él a szabadság.

A szabadság nem azt jelenti,
Hogy bármit lehet következmény nélkül tenni,
Hanem hogy tudjuk, hol a határ,
Hol másik ember méltósága vár.
Szabadnak lenni felelősség,
A döntéseinkben ott az emberség,
Mert szabadság csak ott lehet,
Hol tisztelet őrzi az életet.

Ha egyszer majd az utókor kérdi,
Miért kellett annyi mindent megérni,
Mondd el nekik, hogy volt idő,
Mikor a szabad szó is tiltott erő.
Mondd el, hogy voltak bátor szívek,
Kik nem féltek, bár üldözték őket,
S azért küzdöttek, hogy mindenki lássa,
A szabadság az ember legszebb álma.

Ne engedd kialudni a lángot,
Ne hagyd elveszni a régi vágyat,
Mert minden nemzedék felelős,
Hogy a szabadság maradjon erős.
A múlt tanít, a jelen figyel,
A jövő pedig tőlünk remél,
Hogy amit elődeink ránk hagytak,
Azt gyermekeink is szabadon kapják.

S ha majd egyszer béke lesz a földön,
Nem retteg senki sötét jövőtől,
A gyermek szabadon nevethet,
Az ember félelem nélkül szerethet.
Akkor értjük meg igazán végre,
Mit jelentett küzdeni a fényért,
Mert nem volt hiába annyi áldozat,
Ha szabadon élhet minden újabb holnap.

És ha a világ újra láncot kovácsol,
Ha ismét a félelem szava vádol,
Álljunk fel bátran, váll váll mellett,
Ne hagyjuk elveszni a szent értéket.
Mert szabadság nélkül nincs méltó élet,
Nincs igaz jövő, nincs tiszta lélek,
Amíg csak egy ember is szabad akar lenni,
A szabadság lángját nem lehet eltemetni.

Hétköznapi pszichológia…

(Leoninus csokorban)
Mondják, ha valaminek vége, szükséges annak elengedése.
Ezt áhítják a pszichológusok, ki így már nem néma hallgatók!
Én meg gyakorlati pszichológista vagyok, tudok… de mást tudok!

Meg ki tudja, hogy a gyors halálára várva él még... mért engedné el szerettét még?
Bizony van oly', ki halált várja fölépül, mondhatjuk: -halál, időre- de, elévül.
Tehát lét bonyolultságba ne bonyolódjunk, me’ egy biztos, tudhatatlan a sorsunk.

Vicces, de halottasházban is ébredtek föl: Így nem tudjuk, élet nálunk is dőzsöl?
Azért hosszan szenvedni létben, nem élvezet... igy a halál lehetetlenségében…
Nyár meleg, január fagyos de, döglött medve bőrére inni… halál megjő ide?

A mélységes csönd miben sem segít, mert ez is sorsunk része… ’azt a cudar mindenit’!
Még élned kell, akkor tégy úgy, élj, bár lehet jó és rossz! Ha élet éled, mese nincs, élj!
Ha a fránya halál mégiscsak suhint -pont- feléd, már senki nem főzi le a kávéd…
*
(senrjon trió)
Élted lehet angyalok
Védelmezték, de halál a vég!
Volt szereteted?

Ha volt, az itt hagyottak
Haláláig, Te is tovább élsz…
Volt szereteted?

Volt benned szereteted?
Mert, akkor sokak emlékeznek…
Volt szereteted?
*
(Tíz szavas)
Halálodban nem az elengedésed fontos
Hanem ha szerettél… az alkonyos!

Vecsés, 2024. július 23. –Kustra Ferenc József- íródott pszichés tanulmányként a sorsút vége fényében… 50 évig voltam nyomozó, többet átéltem, tanultam, tudok… mint máshol egy egész falu…

(3 soros-zárttükrös)
Lesz-e mi… marad-e szóm… kiesik fránya életből,
Osztán mi kettősünknek lesz elege mindenségből?
Lesz-e mi… marad-e szóm… kiesik fránya életből.

(senrjon)
Ki a tudója, hogy majd
Hogy és miként alakul a lét…
Jövő a várás!

(HIQ)
Frányácska
Lét, mindenestől…
Szédölgők.

Vecsés, 2024. június 10. -Kustra Ferenc József