Ha szeretsz, nem számít semmi,
ha szeretsz,én melletted leszek,
hiába tesznek,vagy mondanak bármit,
én megtört szívvel is csak érted létezem.

Ha szeretsz, én megbocsájtok mindent,
felejtsük el a fájó tegnapot,
zúgó orkánként messzire söpörve
mielőtt végleg mindent itt hagyok.

Ha szeretsz ,most fogadj el engem,
amíg még melletted vagyok,
ne vívj harcot a száguldó idővel!
Ki tudja még, hogy lesz e holnapod?

A boldogság az egyetlen a földön,
amit irigyel még a gazdag is,
hiába van neki kincse,palotája,
ha egyedül bolyong, s boldogsága nincs.

A boldogság az egyetlen a földön,
amely mindennél fontosabb talán,
s mégis oly kevés ezen a földön,
kinek a boldogság örökké kijár.


Lehet kincsed és hatalmad,
megvehetsz mindent mit kívánsz,
s bár a pénzedért szeretni fognak.
boldog attól még nem leszel talán.

Sokszor a szegény a gazdag,
hisz mindenkinél gazdagabb talán,
kit kedves szavakkal,forró öleléssel
szerető párja karjaiba zár.

A kedves szót nem pótolja semmi!
Kinek kell az,ki dölyfös és puhány
,csak aki szívből tud szeretni,
az lehet boldog igazán.

A kopár füvön sétálok lassan,
s a régi múltra gondolok.
amikor itt jártunk ketten.
s szemem sarkából könny csorog.

Akkor még zöld volt a fű is,
a nap is melegen sütött,
akkor még boldogok voltunk,
s most könnyeimmel küszködök.

Akkor még azt ígérted nékem
örökké engem szeretsz,
s ezernyi bókkal, öleléssel
elraboltad a szívemet.

De egy borongós őszi reggel
sárba tiportad lelkemet,
dühöngő vulkánként kitörve
összetörted a szívemet.

Azóta kopár a fű is,
lelkem is kihalt,és sivár,
nem tudok szeretni többé!
Nem is kell többé senki már!

Oly régen élek ezen a tájon
azt hittem mindig itt leszek,
hányszor félretoltak,hányszor félreálltam,
de mégsem hittem hogy végleg elmegyek.

Oly régen élek ezen a tájon
itt születtem,és itt voltam gyerek,
ó mennyi emlék,mennyi édes álom,
melyet feledni nem tudok sosem.

Oly régen élek ezen a tájon,
s most fájó szívvel mégis elmegyek,
magamban temetve minden régi álmot,
s nem viszek mást, csak emlékeimet.

Nem tudtál szeretni engem
hiába adtam minden kincsemet,
csak porba zúztad, összetörted
millió darabra vérző szívemet.

Nem tudtál szeretni engem,
pedig én úgy szerettelek,
mint tavaszi napfényt a bimbódzó virágok,
melynek sugarától nyílni kezdenek.

Nem tudtál szeretni engem,
pedig én most is érted létezem,
összetört szívvel is csak miattad élek,
s most is téged óvlak, téged féltelek.