Rossz álom

Egész éjjel havazott,
S a szél elkezdte játékát.
Az ősi hold a temetőre vetítette
Rémült árnyékát.

Fehér álmokat szőtt az éj
A fekete szívekbe.
Nem felel a csend
A tücsökzenére.

Az ősi mítoszok
Hullámzó dzsungelén
Surranó szárnyak repültek
Az őseim fekhelyén.

Szertefoszlott az éjjel,
A cigányszerető álmok.
Zúgó lombok a sötétben
Hordják rá az átkot.

Tarnazsadány, 2020. december 27.

ÁlomRemény

Múlt és a jelen

Megittam életem korty vizének javát,
Tüzes életem ott bolyongott a karavánút nyomán.
Angyal szállt felettünk, vállán koporsó,
Édeni életben utunk poklokon vezetett nyomorgón.

Sokmilliónyi vágyálom után
Megálltunk az evolúció zsákutcáján.
Ősi szellők őrzik vándorlásaink nyomát,
Sárkunyhók épültek az idők folyamán.

Ősanya varázsán nyíltak iskolák,
Csillogó dübörgéssel lettek diplomák.
Kalapunkat elfújta a szél is,
Táncunk, dalunk megmaradt mégis.

A leszakadt rétegek integrálódása nélkül a jövőnk meginog, és fenyegetőbbé válhat. A minőségi oktatás nélkül és a továbbtanulás nélkül nincs jövőnk, és az élethez tartós munkaviszony kell!

Időtlen idők

Megpihen a vágy a végtelenségben,
Repül a szív a tűzzománc reményen.
A vérrel gyúrt hajnalok hasadásán
Madarak is hallgatnak - e nyomorúságán.

Hol vagytok, régi kunyhóink asszonyai?
Csillagos ég alján eltűnt cigányai.
Hosszú évszázadok éber álmán.
Fényes Hold világít át emlékeim útján.

Nádasok közt eltűnt rozoga kunyhóházak,
Ott éltek családok, boldog házastársak.
Régi időkön eltűnt képek,
Hatszáz évünk nyugszik a magyar földben.

Tarnazsadány - Hidegvég, 2020. szeptember 14.

Szomorú szerelem

Bánattal kószálok a tarnapart peremén,
Rád gondolok a tiszta szerelem szépségén.
A végtelen kék ég felé száll szívem dobogása,
A Tűzlángjainknak se lesz már olyan lobogása.

Könnyező szemekkel parton ért a hajnal,
Küzdő szerelmünket nem vigyázta angyal.
Nem talált rám Ámor az éjszakában,
Kereslek, kutatlak, gyötrő fájdalom némaságban.

Égő szívemet elemészti a bánat,
Ezüstösen peregnek könnyeim, égnek még bennem a vágyak.
Boldog, szép idők lelkemen tovaszállnak,
Szerelmünk fuldokol a háborgó végtelen szerelmi óceánjában.

Kiszenvedte szívem - e gyönyörnek terhét,
De vissza-, visszasír felém az a sok szép emlék.
A hajnal magára tűzi bíborvörös arcát,
Eltűnünk mi is a lehulló falevelek avarján.

Bíborszínű, barna testvérekkel utazom,
Lovaink nyerítenek a karaván nyomán.
Csend honol, és nyugalom.

Áldott földeken utazunk tova
Villámló, sötét éjjeleken.
Elveszik a szekereink nyoma.

Múlt idők suhannak fölöttünk,
Szebbnél szebb tájak tárulnak elénk,
Éhes farkasok üvöltését hallani.

Távoli, hosszú útjainkon
Tombol a gyűlölet,
Nyugtalan sasok köröznek felettünk.

A múlt idők szelíd angyala
Rabságban sínylődik azóta.
Tündöklő fényében süllyedünk valóban.

Életünk elvesztette értékét,
Öröklétünk elveszik idővel,
Ballag a karavánunk tovább egy árnyékosabb völgybe.