Nyári alkonyat…

Vörös alkonyat
Fénye, hidat fest vízre.
Hullámtörések!
*
Vörös alkonyat
Színesíti életet.
Jó belenézni.
*
Vörös alkonyat
Bíbor felhőt varázsol.
Bíbor bárányok.
*
Vörös alkonyat
Napszemüveget nem kér.
Jóleső szemnek.
*
Vörös alkonyat
Dúló szelet átfesti.
Szél mérge lanyhul.
*
Vörös alkonyat
Fáradt, indul aludni.
Takaró sötét.

Vecsés, 2020. szeptember 13. – Kustra Ferenc József - íródott: haiku csokorban: anaforás, fél haiku láncban, ami tagjainak az első sora azonos.

Számíthatok még kedves Trudi,
Hogy még az enyém akar lenni?
Hűhóval elvenném,
Folyton kényeztetném…
Tenyeremben jó lenne lenni…

Számíthatok még kedves Trudi,
Hogy a gyászéve le fog telni?
Akkor képbe jönnék,
És magáért mennék!
Görbe? Egyenesbe fordulni…

Ha megjönne, érdem… ó Trudi!
Onnan, életet csak élvezni…
Szeretet érzése,
A végtelensége…
Imádnám Önt, végzetem Trudi…

Vecsés, 2021. február 23. – Kustra Ferenc – íródott romantikus LIMERIK csokorban.

Nincsen olyan zár, minek nyitja ne lenne,
Nem kell tán' hozzá, csak fényesített eszme.
Lehet, hogy a régit, múltat, nem ildomos túlontúl feszegetni,
Mert fellármázódnak a rossz emlékek, és elkezdenek kijönni…

Ahogy a múltba… túrunk, elkezd kibogozódni az összevisszaság,
Amik aztán rendezetlen sorokban lesznek a támadó visszásság.
A múltban már nincs ellenség, csata se,
Meg nincs ott, egyetlen menekülő se.

Vannak, értetlen, ijedt szavak, múlt elől lóhalálában menekvést kell keresni,
De vajon minek, Istenünk már rég elrendelte, mindenkinek majd múltba kell menni.
A múltból kihallatszanak a kiáltások, meg a ló patadobogás,
Itt már van idő, hörgő morgásra, így már minek is az a lódobogás?

Sejtelmes csendességem zuhog, ömlik elő a régmúltból,
Sejtelmes csendességem nem ad elő semmit a régmúltból…

Vecsés, 2021. június 4. – Kustra Ferenc József

Megy a felhívásom…

(3 soros-zárttükrös)
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom…
Mindennap meditálok ezen és így telik majd' minden napom…
Hah! Hogy én a szerető emberiséget mennyire akarom.
*
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány,
Pedig én keresem az együttműködést, mint utcai vagány…
Így aztán egyedül vagyok, tollamból kisercenget a magány.

Szavak és a mondatok hiába töltik ki a soraimat,
Az emberek bizony olyanok, nem fogadják indokaimat...

Az igazság, hogy az életvonatok jönnek vagy mennek,
Vannak többen, amik engemet kanyarban is előznek,
És bizony látni, hogy ott régi mulatságok tetőznek.
Most az újévben emberek régi utakon előznek?

(3 soros-zárttükrös)
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
Jobb híján kutakodunk mindannyian a rongyos fecniben?
Itt az újév is és vajon minden megy tovább a régiben?
*
(Septolet)
Csak együttműködni!
Egymásra nézni…
Nevetve ökörködni…

Emberi faj!
Minek nektek baj?
Inkább szeretve;
Együttműködve…
*
Hol vagytok Ti régi játszótársak, kik még velem gondolkoztok?
Az emberiség sok-sok baján ezzel és együtt javíthattok!

(Anaforás, belső rímes, önrímes)
Várhatjuk a kegyelmet, de idő mutatja, hogy úgysem jön el.
Várhatjuk a kegyelmet, talán nem érdemeljük, úgysem jön el…
Várhatjuk a kegyelmet, bízzunk még tovább… talán később jön el?

Mondja nekünk a dal is; „szeressük egymást gyerekek…”
Én meg szeretném, hogy szeretetteljesek legyetek…

Vecsés, 2019. december 23. – Kustra Ferenc József – íródott: alloiostrofikus versformában.

Háborúból hazafelé,éhezett a katona.
Bárhová is kopogtatott,enni nem kapott soha.
Bejárta az egész falut, adnának-e alamizsnát.
De mit kapott nem fedezte szegény vacsoráját.

El is határozta gyorsan, felkapva egy nagy követ.
Főzök ebből levest én! Keresek olyan helyet
Első falu első házán kopogott a katona.
Gondolta, hogy itt lesz kőből mindjárt finom vacsora.

Öregasszony nyitott ajtót. Köszöntötte a legény.
Alamizsnát jöttem kérni bár nem vagyok én szegény.
Vizet, s lábost tud-é adni?Főzni valót hoztam ám.
Finomabbnál finomabb kővel teli a tarisznyám.

Ámult-bámult a vénasszony. Kőből főzni lehet-e?
Ha megtanul bizonyára gazdag lesz az élete.
Gyere-gyere invitálta. Mutasd hogyan csinálod.
Mindent adok mi kell hozzá, ahogy te csak kívánod.

Lábost, vizet hozzon kend,tegye fel a tűz fölé.
Mikor a víz már rotyogott, kavicsot dobott belé.
Kevergette,kevergette.Az öregasszony meg csak leste.
Finom leves lesz majd ebből, mire leszáll az este.

Kóstolgatta,kóstolgatta.Csettintgetett nagyokat.
Egy kanál zsír kéne belé, ha a háznál az akad.
Hogyne lelkem akad az itt.Van kint a kis kamrában.
Ha kell bele egy csipet só is, mondjad nekem csak bátran.

Csipet só is,s egy kis krumpli édesíti a követ.
Ha hozna bele, ha már megy, a kamrából jövet.
Serény asszony lótott-futott. Hozott mindent, amit kért.
A vidám obsitos az apróságért jó vacsorát ígért.

Mondja hősünk:-nagyon finom, szinte kész is.
Valami tán, egy kis kolbász kéne bele mégis.
Hozom-hozom mondá szüle, s szinte suhan.
Ahogy titkos kamrájába a kolbászért rohan.

Kész is lett a kőleves. Jól laktak tőle nagyon.
Gondolta az öregasszony, ez a kő egy vagyon.
Sokat ér az. Sokat ér az. Kőből levés. Nahát!
Sosem látott a vénasszony még ekkora csodát.

Add el nékem a csodakövet. Kérlelte a legényt.
Szinte ráncigálta, nem engedte elmenni a szegényt.
Nohát, legyen. Nohát, legyen. Száz forint az ára.
Gazdag lett a szegény legény. Pedig eddig felkopott az álla.