Idő 
Értékelés 
Értékelés Milyen csonka ma a Hold, r>Az éj milyen sivatag, néma, r>Milyen szomoru vagyok én ma, r>Milyen csonka ma a Hold. r>r>Minden Egész eltörött, r>Minden láng csak részekben lobban, r>Minden szerelem darabokban, r>Minden Egész eltörött. r>r>Fut velem egy rossz szekér, r>Utána mintha jajszó szállna, r>Félig mély csönd és félig lárma, r>Fut velem egy rossz szekér.
Itt epedett, itt dőlt kebelemre a mennyei lyányka, r>Itt szívta ajkamról szép tüzem égi hevét. r>Néma vagy ó boldog szerelem! mondá vala Phoebus, r>S karjai közt kegyesem hirtelen elragadá. r>Mit használ nekem, ah, s feldúlt örömimnek azóta, r>Kínom mélye felett hogy dalom árja csapong. r>r>Álmosd, 1813. június 18. után
Eltagadom, hogyha kérdik: r>Elmult minden, nem szeretlek! r>Úgy fáj ez a képmutatás, r>Úgy fáj ez az én szivemnek. r>r>De mit tegyek? Hivalkodjam r>Bánatommal a világnak? r>Vagy lenézve, kinevetve r>Siránkozzam még utánad?... r>r>Rejtegetem szivem mélyén, r>Féltve, fájón a nagy titkot: r>Hogy feledni el nem tudlak, r>Hogy nem leszek soha boldog!
Emléke visszacsillog r>s olykor arcomra tűz, r>arcomra, mely fakó r>s elmúlt évekbe néz. r>Fényes volt, mint a csillag, r>forró volt, mint a tűz, r>fehér volt, mint a hó r>s édes volt, mint a méz. r>r>Még néha visszacsillog, r>de már nem bánt, nem űz, r>enyhén simogató, r>mint hűs, testvéri kéz: r>Lehullott, mint a csillag, r>elhamvadt, mint a tűz, r>elolvadt, mint a hó r>s megromlott, mint a méz.
Emlékszik az arany napokra, r>Ugy-e, emlékszik, édesem? r>A lugas árnya enyhén fedett be r>S ott üldögéltünk kettesen r>Irtózatos szerelmesen. r>r>Szerelemről suttogott minden, r>Csiripoltak a verebek, r>És mi nem mondottunk egymásnak r>Sablonon kívül egyebet - r>Mért voltunk olyan gyerekek? r>r>A mama is megnézett néha, r>Nyugodtan ment ismét odább: r>»Hadd játsszanak szegény gyerekek, r>Játéknál nem mennek tovább, r>Hisz' ők még olyan ostobák.« r>r>És mi csak ültünk, üldögéltünk r>Traccsolva sok mihaszna szót, r>Pedig szerettünk volna szólni r>Egymásnak szépet, lángolót r>De - mersze egyiknek se vót. r>r>No, aztán, ha egyedül voltunk, r>Volt elég önvád s gyötrelem. r>Majd szétvetett bennünket olykor r>A sok hevítő érzelem, r>Ugy-e, hogy így volt, édesem? r>r>A multkor aztán nagy sokára r>Ismét találkoztam veled, r>Azaz magával. Hosszú ruhát r>Öltött azóta már kegyed, r>Nem kurta szoknyás kisgyerek. r>r>Alig vártunk az együtt-létre, r>Sóhajtoztunk a mult felett, r>Elmondtuk, amit elhallgattunk r>Nem oly régen, mint gyermekek, r>Vágván ábrándos képeket... r>r>De mikor aztán úgy magunkban r>Gondolkoztunk az eseten, r>Rájöttünk, hogy bizony a multból r>Kinőttünk szépen, csendesen r>Maga is, én is, kedvesem... r>r>Maga egy dandyt kívánt látni, r>Ki úgy szórja a bókokat, r>S talált egy száraz ifju embert, r>Aki tanult ugyan sokat, r>De - nem mulattat lányokat. r>r>Én a régi lányért epedtem, r>Ki szende volt és angyali, r>Nem bomlott az egyenruháért, r>Szerelmet nem mert vallani, r>De maga - nem a hajdani. r>r>Emlékszik e históriára r>És nem mereng el e felett? r>Nem mondja, mint én - könnyes szemmel, r>Hogy: Boldogok a gyerekek, r>Mert tudják, mi a szeretet!
