Szófelhő » R » 367. oldal
Idő    Értékelés
Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben… r> r>Jaj! r>Hideg r>Ölelget! r>Remeg testem, r>Lelkem, mindenem! r>* r>Itt r>Lélek r>Nem leli r>Nyugvó helyét! r>Sír is oly’ hideg. r>* r>Gaz r>Hideg, r>Maga az r>Ármány! És az, r>Hogy még lőnek is…! r>* r>Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni, r>Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni. r>Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás, r>De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás. r> r>Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál, r>Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál… r> r>Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng… r>A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng! r> r>Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után, r>Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján... r>Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán. r> r>A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab, r>Nagyzenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab. r> r>Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik, r>Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik, r>Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik. r> r>Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak, r>Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak. r>Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne. r>Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme… r> r>Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok. r>Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok. r>Emberr-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok! r>* r>Front lehetne az r>Élted pályaudvara… r>Akna csak fütyül. r>* r>Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok, r>Élet szabadulásra, isteni csodára várok. r>A múlt sodort ide, régebbi időszakon át, r>Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát... r> r>Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre, r>Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve…. r>Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg, r>De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg. r>Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi, r>Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni. r>A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj... r>Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj. r>* r>Aknának, hideg r>Nem számít. Repül és öl. r>Épp szilveszterkor. r>* r>Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással, r>Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal! r>* r>Katonák fáznak, r>Nincsen téli ruhájuk. r>Vezérkar… izzad? r>* r>Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve, r>Egyből az első vonalba, életben… reménykedve… r>Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem, r>Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem! r>Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen, r>Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken. r> r>Érzem én azt, mi benne él a szívemben, r>Nem hevenyészett érzelem a semmiben. r>Hogy mi van, a havas éjben, r>Meglelem… a fagyos jégben. r> r>Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom.. r>De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom… r> r>Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának, r>És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának! r> r>Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor, r>Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, vikkendkor. r>Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak! r>Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak. r> r>Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek... r>Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek, r>Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek. r> r>Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé, r>Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé… r> r>20 év múlva… r>********* r>Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott. r>Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott. r>Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet r>Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket… r> r>Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa, r>Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja… r> r>Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem. r>A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem. r>Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat. r>Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat. r> r>Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag, r>Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag. r>Öt percre előregondolni is, volt nagyon ingatag. r> r>Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen, r>És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben. r>A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám, r>Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám! r> r>Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve, r>Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe. r>És bizony ott még elfagyott az ő legénysége… r> r>Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás, r>Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás. r>A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség, r>Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség. r>Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal, r>Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal. r>Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek, r>Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek. r>A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk, r>Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák. r> r>Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék, r>Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség! r> r>Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok, r>Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok. r>Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok… r> r>Szerencsére túléltem, itt vagyok, r>Nevelek is, egy szép nagy, családot! r>A régi háború, nekem szerencsémre már emlék, r>Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék... r> r>Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek, r>Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek. r> r>Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve, r>Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve! r> r>Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát r>Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát. r> r>Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő, r>A részben elveszett élet hiánya nem felejthető. r>Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik, r>A hó meg, a meghalt bajtársak sírra, csak hullik. r> r>Ott r>Voltam! r>Az ármány r>Nem győzött le! r>Ördögkacaj se… r>* r>De r>Lelkem r>Darabja r>Csak ott maradt! r>Jól emlékezek! r>* r>Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk! r>A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk! r> r>Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem, r>Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem. r>Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem. r> r>Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba, r>És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta… r>Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot, r>Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot. r> r>Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit, r>Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit! r>Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit. r> r>Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka, r>De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga… r>Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza r> r>Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi, r>De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni! r> r>Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra. r>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1267
Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését… r> r>A versenyt futó lövedékek áradatában írok, r>Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok… r>Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok! r> r>Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet, r>Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet. r>Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem, r>Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen. r> r>Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon, r>De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon… r>Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén, r>Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén… r> r>Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem, r>Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem. r>Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik! r>Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik! r> r>Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk, r>Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk. r>Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk. r> r>Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja, r>Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa. r>Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél, r>Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél. r> r>Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted… r>Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted. r>Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott, r>A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott... r>Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem, r>Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem… r> r>A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem, r>Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem… r>Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem! r> r>A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni r>Neki az iskolában, az első napokban erőt adni… r>Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával, r>Húznám én magamra a jeges havat, garmadával… r>Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére, r>Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége. r> r>A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam, r>De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam. r>Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban, r>Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban. r> r>Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom... r>A lelked persze itt van velem, így akarom! r>Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon. r> r>Nincsen itt írószer másom, r>Tintaceruzával írom r>Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet. r>A világoszöldön, majd olvasod a betűket! r>A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el, r>Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el. r>Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel... r>A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?! r> r>Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked, r>Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked… r>Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni, r>Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni. r>Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van, r>Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban. r>Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám? r>Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám? r> r>Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében r>És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében. r>Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben, r>Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben. r> r>A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik. r>Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik. r>Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik! r> r>Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben. r>Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben… r> r>Itt a magány malma igen lassan őröl, r>És látom a nagy kő, halállal is flörtöl. r>Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója, r>Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója… r> r>Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak r>És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak. r>Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak, r>Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak... r> r>Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek, r>Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek! r>Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat! r>Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat… r> r>Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél, r>Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél… r>Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél. r> r>A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik... r>Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik. r>Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik! r> r>Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben… r>Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben! r> r>Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra. r>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 207
Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban… r> r>Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép, r>De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép… r>Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget, r>Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget. r> r>Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok, r>De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok. r> r>Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne... r>Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne. r>Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne, r> r>Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek, r>Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek… r>De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek? r> r>Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad? r>Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad? r>Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog? r>Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod? r> r>Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága, r>Valós katonasorsot legott szív magába, r>Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra… r> r>Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen, r>De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen… r>Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen. r> r>Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal, r>Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal… r>A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny, r>Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön! r> r>Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok, r>Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok… r>Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok. r> r>Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha, r>Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga! r>Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él, r>Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él! r>* r>Tűz r>Érlel r>Sok lávát. r>Lehelek én r>Sok fagyott párát! r>* r>Hideg átölel, r>Vastag hó akadályoz! r>Nincs, ki elföldel… r>* r>Mit adjak fel én? r>Még élek… peremsávban. r>Bumm, bumm! Rám lőnek… r>* r>Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján! r>Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván… r>Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám, r>De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám! r> r>Nem látszik a művem a ceruzám hegyében… r>Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben. r>Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke… r>Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne? r> r>Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján! r>A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján… r>De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság, r>Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság. r> r>A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent! r>Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent… r>Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne, r>Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne. r> r>Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut, r>És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…? r>* r>Zsebet dagasztja r>Az a sok megírt versem. r>Meghalok? Elvész… r>* r>Itt, r>Papi r>Áldások r>Csatázáshoz… r>Hah! Golyó ellen? r>* r>Folyton-folyvást csak rátok gondolok, r>Szeretteim, gyerekek, rokonok. r> r>A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás, r>Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás… r>Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei, r>Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei… r> r>Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos! r>Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért. r>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1130
Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve, r>Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe… r>Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap. r>Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap! r>Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe… r>Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe… r>Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet, r>De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet… r>* r>Arcát fürkészem r>Tél tábornoknak. Kemény! r>Hideget sejtet. r>* r>Miért vagyok én még itt? r>Miért is mennék haza? r>Miért hiszek a küldetésben? r>Miért hiszek még győzelemben? r>* r>Haza, nincsbe tűnt... r>De, szívem egy gyöngyszeme… r>Emléked… még él! r>* r>(Anaforás, belső rímes, bokorrímes) r>Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél… r>Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él, r>Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél. r>* r>A r>Haza r>Nincsé vált! r>Szívem őrzi r>„Leheletemig”! r>* r>Miért van üresség a szívemben? r>Miért van üresség a lelkemben? r>Miért van repesz a bőröm alatt? r>Miért lő orosz rám? Percek alatt… r> r>Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek? r>Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek? r>* r>Tél, álcát tépi… r>Nem finomkodik, fagyaszt! r>Katonahalál. r>* r>Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet? r>Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted? r>Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog? r>Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog? r>* r>Becsvágy? Nem lelé! r>Tegnapot már túlélte… r>Merre jár halál? r>* r> r>Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben, r>Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben r>A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen… r> r>De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc! r>De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc? r>Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc! r> r>Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik, r>Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik. r>* r>Én r>Haza r>Őrzője! r>Rendülten és r>Rendületlenül! r>* r>Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború? r>Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete? r> r>Látvány is tisztul, r>Ágyú lőporfüst lebeg. r>A halál röpköd. r>* r>(Anaforás, belső rímes) r>Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót. r>Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót? r>Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz? r>Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz? r> r>Reményteli félelem eluralja a lelkeket! r>Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket... r>Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket! r>* r>Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett, r>Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett… r>* r>Percek, oly’ vadul r>Henyélnek! Ágyútűz él… r>Sohse lesz vége? r> r>Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról. r>„Csuló” – kézifegyver lövedéke. r>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 281
Jelentése: Sürgős! Azonnal! Sietni! r> r>Bizony állandó a halálmadár, kitartóan lebeg fölöttem, r>Még azt is sugallja, hogy itt mi forduljon meg… biza' a fejemben. r>El is gondolkoztam, megmaradok? Vagy véget ér rövid életem? r> r>Átölelem én a pillanatot és remegve kérem, hogy engem r>Ölelésben élni hagyjon, dideregve túléljem szürkületem! r>Erre az oximoron eredetiségre vágyok… ez életem! r> r>Megjöttem az ideérkezett élet-szerelvényem fékcsikorgó zajával, r>És rögtön szembesültem a helyszín jégbe-hóba fagyott, elemi bújával… r>Időtlenül markolom a pillanatot, ne változzon, az idő múltával… r> r>Láttam a halált, a végső búcsú utáni csendjét, r>Láttam az elmúlást, a szenvedés, utolsó percét. r>Láttam a hómezők esti fénytáncának meglétét. r> r>Láttam itt a poklot, a frontot, ezt az őrült őrjöngőt, r>Láttam itt már napsugaras deleket, mind a tündöklőt. r>Láttam én azt is, hogy mily’ a robbanás… nagyon üvöltőt. r> r>Már tudom, hogy itt ez a fronti lét, maga a posvány, a métely, r>Már tudom, hogy befészkelte magát agyunkba a konok kétely. r>Már tudom, hogy nagy kétség, életben maradunk-e... van ki, némely. r> r>Napon észlelem, nem szállnak fel a boldog dalok, r>A fájdalomból kiszakadnak, a csend-sóhajok, r>Ha, csak elcsúszol a jégen, halál a kezét nyújtja, r>Kit itt baj ér és lefekszik, hódomb az új vánkosa! r> r>Fiatal katonának otthon van a mátkája, a szülei, r>Harchelyzetben rájuk gondolni sem lehet, meg postát küldeni… r>Ha már a levelet megírtad, tedd a zsebedbe a szíved fölé r>De tudd, ha átlőtték, akkor azt a posta már ki, nem kézbesíté… r> r>Katona hamar úgy jár, hogy ölelgeti az idegen földet, r>De még jó, ha önszántából és félelmében nagyon remegett. r>Itt hamar úgy jár a katona, hogy parancsra idesiet, r>De még jó, ha önszántából megvédheti saját életet. r>* r>(10 szavas) r>Itt a vágy fölemelkedik tökélyre, r>De megvan-e katona lelki kielégülése? r>* r>(Haiku) r>Halál pillanat r>Hómagány-élet vége. r>Üzenet haza… r>* r>(HIAQ) r>Behívó érvényben. r>Orosszal harc folyamatban. r>Fiatal életek… r>* r>Ki tudja, hogy innen mikor szabadulunk el r>Elásnak egy gödörbe, vagy megyünk… élettel. r>Itt bizony, erre-arra állandóan vágtat a halál. r>Én hazamennék! Jó lenne, ha erre, felém nem kaszál… r> r>Vecsés, 2016. január 3. – Kustra Ferenc József – történelmi emlékezés az ott veszett katonáinkra… r>
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1209