Idő 
Értékelés 
Értékelés Kezdő hadnagy voltam 1942.- ben…
r>
r>Jaj!
r>Hideg
r>Ölelget!
r>Remeg testem,
r>Lelkem, mindenem!
r>*
r>Itt
r>Lélek
r>Nem leli
r>Nyugvó helyét!
r>Sír is oly’ hideg.
r>*
r>Gaz
r>Hideg,
r>Maga az
r>Ármány! És az,
r>Hogy még lőnek is…!
r>*
r>Vánszorogva botorkál a lélek, de, nincs miért visszanézni,
r>Mert azzal is csak robbanásokat lehetne visszaidézni.
r>Álmodozó a lélek, az égbe száll belőle a sóhajtás,
r>De, nem hallja meg az itteni hó és a hideg ármánykodás.
r>
r>Amikor először hallottam, hogy „tyiu-tyiu-tyiu…” az orosz így orgonál,
r>Majdhogy nem, áhítattal hallgattam, „tyiu-tyiu-tyiu…”, az orosz hogy muzsikál…
r>
r>Az ágyúszó oly' lágyan, harsogva-ordítva a fülembe cseng…
r>A találat becsapódik… ha élünk, érezzük; föld belereng!
r>
r>Tyiuuu-tyiuuu-tyiuuu… tizennyolcszor egymás után,
r>Ez volt a nagy katyusa, a tizennyolc csövével sorban, majdnem buján...
r>Ez a reaktív fegyver, ontotta a halált, dallamra, szinte puhán.
r>
r>A katyusákból csak mi előttünk van, vagy harminc darab,
r>Nagyzenekar, mi úgy van hangszerelve, hogy… haláldarab.
r>
r>Itt a lélek, mint tört cserép, darabokra válik,
r>Folyvást sebző szilánkoktól, kis-apróra mállik,
r>Ez nem a mi harcunk, mi életünk... kiviláglik.
r>
r>Tra-tra-tra… szólt a géppuska, a lövedékek felénk kaszáltak,
r>Kat-kat-kat… a légvédelmi gépágyú is megszólal... galádak.
r>Trrr-trrr… pereg az orosz dobtáras géppisztoly, nyelve, szeletelne.
r>Ha életben maradunk, az föltétlen Isten segedelme…
r>
r>Rám morog egy messze hordó ágyú, miközben csak... csak ácsorgok.
r>Nem talált messze volt, így ijedtemben, mérgemben, én rámorgok.
r>Embervér-éhes a robbanás, látom, de az ittlétünk, átok!
r>*
r>Front lehetne az
r>Élted pályaudvara…
r>Akna csak fütyül.
r>*
r>Vannak itt még nekem, otthoni reményteljes álmok,
r>Élet szabadulásra, isteni csodára várok.
r>A múlt sodort ide, régebbi időszakon át,
r>Itt én, nem látom szépnek reggel, a nap sugarát...
r>
r>Negyvenkettő szilveszterre értem az állomáshelyemre,
r>Legott csak, azt láttam, mennyi bajtársam nincsen eltemetve….
r>Éppen, mínusz harminchét fok volt... mulatságra a hideg,
r>De itt nem volt pezsgő, nők meg tánc, itt élet nagyon rideg.
r>Megdöbbentem… itt a lefagyott kéz és a láb a módi,
r>Mínusz negyvennel szemben nem lehet akadékoskodni.
r>A hideg itt mindenható, mint a gonosz, sátáni kacaj...
r>Lépre csal, de, ha nem mész, akkor is kiállt... erre, davaj.
r>*
r>Aknának, hideg
r>Nem számít. Repül és öl.
r>Épp szilveszterkor.
r>*
r>Szilveszterkor az élet és a halál, táncra is kelt egymással,
r>Közben egy bomba lecsapott, ölelkezett kemény fagyhalállal!
r>*
r>Katonák fáznak,
r>Nincsen téli ruhájuk.
r>Vezérkar… izzad?
r>*
r>Én szakaszparancsnoknak lettem idevezényelve,
r>Egyből az első vonalba, életben… reménykedve…
r>Van itt nekem a hóba ásva egy kis bunkerem,
r>Van tisztiszolgám, épp a földim, őt már ismerem!
r>Az őrség meg a készültség, állandóan mindig kint van terepen,
r>Ez a rettenetes hideg és vastag hó, lyukat robbant lelkeken.
r>
r>Érzem én azt, mi benne él a szívemben,
r>Nem hevenyészett érzelem a semmiben.
r>Hogy mi van, a havas éjben,
r>Meglelem… a fagyos jégben.
r>
r>Nekem itt, mint szakaszparancsnoknak, emberekről kellene gondoskodnom..
r>De nincs időm... a sok elesettért, sebesültért, folyton le kell hajolnom…
r>
r>Itt nincsenek lombtalan, meztelen fák, mik borzonganának,
r>És nincsenek vérmes remények, mik köztük bolyonganának!
r>
r>Hamar jött a január tizenkettedike és reggel kilenckor,
r>Az orosz össztüzet kezdett zúdítani most, és nem majd, vikkendkor.
r>Elég baj volt ez nekünk, de, délután öt órakor meg is indultak!
r>Végeláthatatlan roham hömpölygött felénk... szerepek, kitisztultak.
r>
r>Igyekeztek úgy lőni, hogy találjon belénk! Jaj, ügyességnek...
r>Jöttek a pufajkás gyalogosok, a motorizált lövészek,
r>Jöttek a lánctalpasok, amik lassan de, éppen elénk értek.
r>
r>Kiadtam a parancsot, mindenki kezdjen el futni hátrafelé,
r>Megvártam az utolsó katonámat és indultam arrafelé…
r>
r>20 év múlva…
r>*********
r>Emlékszem, a bunkerommal átellenben egy fakereszt állott.
r>Egy akna belecsapott, a friss kereszt, az enyészetbe szállott.
r>Már akkor sem tudtuk, hogy ki volt az eltemetett, él ös emlékezet
r>Mert, az aknarobbanás elvitte róla az utolsó emlékeket…
r>
r>Emlékeimben: ott minden karcos volt, szinte katasztrófa,
r>Akárhová néztem is, láttam, mindenütt csak, sok a sorja…
r>
r>Nagyon porzott a hó, a hóvihar szembefutott velem.
r>A pengeéles hó szemcsék, könnyezővé tették szemem.
r>Derékig hóba süllyedve, velem battyogott a bánat.
r>Behívót kaptam, így hagytam el kedves hazámat.
r>
r>Egy biztos, ott az élet nekünk biz' több volt, mint roskatag,
r>Lőtt egy akna, és utána már lehet... minden hallgatag.
r>Öt percre előregondolni is, volt nagyon ingatag.
r>
r>Az ember ott csak tengette a szürke napjait egykedvűen,
r>És bizony, senki nem kapott nevetőgörcsöt… semmi örömben.
r>A frontvonalat én jó helynek nem-igen gondolnám,
r>Golyóval ölő, és jeges mészárszéknek mondanám!
r>
r>Ott az ember lelke olyan volt, mint oldott kéve,
r>Szíve-lelke is széthullott, fronti messzeségbe.
r>És bizony ott még elfagyott az ő legénysége…
r>
r>Borzalmas, a havas, jeges-tájon orosz roham-támadás,
r>Élet kiszámíthatatlan… soknak nem is volt megmaradás.
r>A fronton, az erőszak dúlt és a reménytelenség,
r>Megfagyás volt napirenden, hozzá elő dermedtség.
r>Ott éltek és lőttek a katonák, megfagyott lábbal,
r>Oly kicsinyes volt ott az élet… kéz-fogás, halállal.
r>Folyvást és szinte állandóan bőgtek az orosz fegyverek,
r>Kik a fronton éltek-haltak, fagytak… voltak ők is emberek.
r>A halál oly’ keveset dolgozott, csak a fagyást küldte ránk,
r>Mint kisgyermek, sóvárogtak, sírtak a haldokló katonák.
r>
r>Régen voltak ezek, de, bennem még nem múló az emlék,
r>Barátaim, ott mind elmentek… legyen nekik békesség!
r>
r>Ott bizony, nem voltak unalmas, kurta napok,
r>Esténként konstatáltam: huh, életben vagyok.
r>Számból, másokéból, szakadtak a sóhajok…
r>
r>Szerencsére túléltem, itt vagyok,
r>Nevelek is, egy szép nagy, családot!
r>A régi háború, nekem szerencsémre már emlék,
r>Bízok, hogy több háború nem lesz nekem! Én nem mennék...
r>
r>Az útmentén, néha még látom… halott, merev emberi testek,
r>Kilőtt, égő harckocsik, lánctalpak által felszántott bunkerek.
r>
r>Hallom, hogy miként süvít... katyusa tizennyolc csöve,
r>Még látom, hogy a parancsok bunkere szét van lőve!
r>
r>Még emlékszem, hogy a kemény, negyvenfokosra fagyott szalonnát
r>Nem tudtuk vágni, sem rendesen enni, csak faragtuk falatkát.
r>
r>Minden emlék, csupán fájdalmas szerencsére múlt idő,
r>A részben elveszett élet hiánya nem felejthető.
r>Az öldöklő mészárlás emléke soha nem múlik,
r>A hó meg, a meghalt bajtársak sírjára, csak hullik.
r>
r>Ott
r>Voltam!
r>Az ármány
r>Nem győzött le!
r>Ördögkacaj se…
r>*
r>De
r>Lelkem
r>Darabja
r>Csak ott maradt!
r>Jól emlékezek!
r>*
r>Isten velünk volt, mi tizenegyen, egyben maradtunk és haza is érhettünk!
r>A sok viszontagságot, borzalmat még leírni sem tudom… mindent túléltünk!
r>
r>Van egy kis tanyám, én még a nagypapámtól örököltem,
r>Állatokkal és egy kis földdel. Kezdtem is és műveltem.
r>Mire az orosz front ideért, már visszailleszkedtem.
r>
r>Azért a biztonság kedvéért a család elbujtatott egy kis árva szénakazalba,
r>És a kaukázusi hordának garázdálkodását, a feleségem is megúszta…
r>Gazdálkodtam pár évet, de az új hatalom elvette a gazdaságot,
r>Örültem, hogy a ház megmaradt, meghagyták a családi lakhatóságot.
r>
r>Pár éve kezdtem keresni a velem volt túlélőket, de csak hétről tudtam meg valamit,
r>Még ennyien élünk és évente január tizenkettedikén, találkozunk egy kicsit!
r>Örülünk egymásnak és az életnek, anekdotázunk, eszegetünk, iszogatunk kortynyit.
r>
r>Amikor rám lőttek az oroszok, nagy volt a kalamajka,
r>De, semmit nem tehettünk, ez volt az orosz tüzérek dolga…
r>Nekem fontos, hogy túléltem, jeget is, megérkeztem haza
r>
r>Az emlék nem hal meg, csak talán eltelt idő elfedi,
r>De a rosszra is feltétlen muszáj visszaemlékezni!
r>
r>Vecsés, 2016. január 2. – Kustra Ferenc József - versben, haikuban és apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
r>
Robbanásoktól nem hallom a papír sercegését…
r>
r>A versenyt futó lövedékek áradatában írok,
r>Közben meg aknák sorban robbannak… remélem, még bírok…
r>Itt a kegyetlen valóság az úr! Már, sírni sem bírok!
r>
r>Sivár, oly’ jeges a Tél-tábornok lehelet,
r>Átjárja, fáradt, elveszett, fagyott testemet.
r>Oly’ nagyon bánatos vagyok, hull a sós könnyem,
r>Mert, mit a sors rám rótt, nem viselem egykönnyen.
r>
r>Könnyem sós, nem fagy le, folyik csak végig az orcámon,
r>De bárhogy zokogok is, ez nem segít a harcomon…
r>Állandóan ég a tűz a pokol kénköves mélyén,
r>Itt a mínusz negyven éget a föld… feletti részén…
r>
r>Nincs itt sem penna, sem kalamáris, belefagyott tenta sem,
r>Csak egy csonka tintaceruzával írok neked, édesem.
r>Szívem asszonya, a szerelmem lángját hiába lövik!
r>Te tartasz engemet életben... meg Isten is őrködik!
r>
r>Mi itt éjjel-nappal egy fehér jeges-havas gyászlepel alatt vagyunk,
r>Katonasisakból, sohasem kerül elő a kócos, izzadt hajunk.
r>Csak hull a sok hópehely… szívünkkel is csak emlékekbe takarózunk.
r>
r>Nem is tudom, hogy írjam le, ami a szívemet nyomja,
r>Azt, ami az itteni sok embernek keserves sorsa.
r>Rád gondolva csendben sorvadok el, mint hulló falevél,
r>Amit leszakított otthonából a kegyetlen, vad szél.
r>
r>Jéghideg és kékes csillagok őrzik az álmaim helyetted…
r>Nekem, semmi vágyam már nincs: csak ott lenni, örökre melletted.
r>Jaj! Orosz KV harckocsi ágyú lövege, most mögöttünk lecsapott,
r>A jégdarabos hó, mint gejzír, a magas égbe felcsapódott...
r>Édes asszonykám, kérlek, folyvást imádkozz értem,
r>Lehet, hogy ez segít, haza kell vinnem a létem…
r>
r>A messzi Oroszországból küldöm neked ezt a levelem,
r>Tintaceruzám nyalogatom és szinte ráfagy a nyelvem…
r>Huh, a szentségit, ez biz' nagyon közel volt! Beleremegtem!
r>
r>A kisfiunk jól van-e, jó lenne már őszre otthon lenni
r>Neki az iskolában, az első napokban erőt adni…
r>Ah, pont felénk lő az orosz egy nagyobb géppuskával,
r>Húznám én magamra a jeges havat, garmadával…
r>Le is kuporodok a jeges-havas árok mélyére,
r>Fejre kell vigyázni, arra van még embernek szüksége.
r>
r>A lövészárokban toporgok, hogy a hideget bírjam,
r>De velem van a nagy semmi és ma már eleget sírtam.
r>Karöltve toporgunk a semmivel, kart-karban,
r>Ez biztos, hogy több mint semmi van, vakult harcban.
r>
r>Olyan, messze vagy tőlem, nagyon-nagyon vágyom...
r>A lelked persze itt van velem, így akarom!
r>Emléked átölel, itt vagy... papírdarabon.
r>
r>Nincsen itt írószer másom,
r>Tintaceruzával írom
r>Szívemnek asszonya, ezt a tábori levelet.
r>A világoszöldön, majd olvasod a betűket!
r>A szívem lángját, csak akna, bomba olthatja el,
r>Vagy csak szívbe hullt, jeges hópehely, fedheti el.
r>Elképzeltem, milyen vicces az a gyászlepel...
r>A sok egymásra rakódott fehér, hópehely?!
r>
r>Asszonykám, a messzi orosz földről szeretettel írok neked,
r>Gránáttűzben vagyunk, és havon ülve kell védeni feneked…
r>Szívem édes asszony, de jó lenne inkább veled lenni,
r>Vigyázz is e levélre, mert majd együtt fogjuk olvasni.
r>Rettentő messze vittek tőled, de Istenünk, ő még velem van,
r>Sokat imádkozok hozzád és, hogy Ő segítsen a harcomban.
r>Szerelmetes asszonykám, ugye vársz engemet és hű leszel hozzám?
r>Nézegetem a közös fényképünket, ugye híven-hűen vársz rám?
r>
r>Néha, megáll a perc, a halál dús gyönyörében
r>És mi merengünk a hideg, éjjeli csendjében.
r>Nekem meg sokszor eszembe jut, mi játszódik le otthon a gyerekemben,
r>Aki vár engemet haza, de talán tudja, maradnom kell seregemben.
r>
r>A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik.
r>Mi lesz? Élünk, halunk? Folyton, egymástól csak ezt kérdezgetik.
r>Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
r>
r>Mindenki nagyon bízik a hazamenésben, majd a jobb jövőben.
r>Ez sokaknak sohasem jön el, éltük véget ér a Doni télben…
r>
r>Itt a magány malma igen lassan őröl,
r>És látom a nagy kő, halállal is flörtöl.
r>Nem elég baj, hogy az elfagyott testnek a haldokló lélek koporsója,
r>Ha betalál egy akna, a lélek lesz a testnek, utolsó sóhajtója…
r>
r>Emlékeink itt mind csak a jéghidegbe fagyott lélek-árnyak
r>És ők veled vannak lövészárokban, éppen mögötted állnak.
r>Nem bántanak, emlékeztetnek, veled nem beszélnek, csak úgy, várnak,
r>Ha ez a rettenet itt, sokáig tart, nem idézhetővé válnak...
r>
r>Én úgy érzem, a frontvonal nem tesz jót, hiányt érző lelkünknek,
r>Ha meg eltalál egy ágyúgolyó, nem tesz jót a küllemünknek!
r>Feltépi a húst és szétszórja a lélekcafatokat!
r>Elnémítja a félelemtől, csak halkan makogókat…
r>
r>Szednék én itt virágot, de nem látok tovább a ködnél,
r>Várok én egy jobb világot, de nincs más, ágyúlövésnél…
r>Lassan fa-szén leszek, mint a keményfa… lövöldözésnél.
r>
r>A katonák itt, a jeges napjaikat nehezen élik...
r>Mi lesz? Élünk, foglyok leszünk, vagy halunk, folyton csak ezt kérdik.
r>Katonákat érdekli, mikor mehetnek haza! Ezt félik!
r>
r>Hiszek én a hazatérésben, a lehetetlenben…
r>Hiszek én a hazatérésben, a hihetetlenben!
r>
r>Vecsés, 2017. január 15. – Kustra Ferenc József: - íródott történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkra.
r>
Harctéri meditáció, versben, apevában és senrjú -ban…
r>
r>Bizakodón gondoltam mindig, a ridegen hideg tél is lehet szép,
r>De ma már tudom, ha ezt látjuk, akkor jobb ha, elővett régi fénykép…
r>Itt mintha dézsából öntenék ránk a hideget,
r>Így ezt, aztán jól beszívjuk, árokban eleget.
r>
r>Recseg a vastag hóréteg-jég, amikor rátaposok,
r>De nem marad meg a nyomom, amit a talpammal nyomok.
r>
r>Hazafelé menne már a lelkem, itt maradni nem kéne...
r>Unja és már fél, feladná a harcot, inkább hazatérne.
r>Otthon a tanyában jól érezné magát, ott nem is félne,
r>
r>Aki általában sem tud örülni semminek, sem életnek,
r>Az, sosem fog örülni, hogy is örülne itt a nagy semminek…
r>De, bizony én itt kemény negyven fokban, mit mondjak a lelkemnek?
r>
r>Fájó, hazavágyó szívedre a felcser gyógyírt itt, kiad?
r>Valaki letörli az arcra fagyott könnyet, vagy ott marad?
r>Egy ilyen ólomsúlyú lelket kiszabadítani ki fog?
r>Vagy talán van a zsebedben, osztandó, pár töltetlen cukrod?
r>
r>Jeges hóba, lecsüng a kevés remény ága,
r>Valós katonasorsot legott szív magába,
r>Aztán rátekeredik, csüngő jégcsap szálra…
r>
r>Óh! Te végtelen hómező, nem ismerlek régen,
r>De, már tudom, hogy Te vagy a halál itt a végen…
r>Mondták, kik régen vannak itt és ismernek régen.
r>
r>Bénára fagyott ajkam üvölt, vad, néma szavakkal,
r>Térdre hullik a fájdalom, le nem írott mondattal…
r>A száj összezárva, arcomon dühöng, heves közöny,
r>Mellettem, hideg szánalom, de itt marad örökkön!
r>
r>Megfagyott halottak vidéke ez, amerre én most járok,
r>Elmúltak az emberi szép idők, meditálok, megállok…
r>Vacog, minden porcikám... fázástól reszketve csak mélázok.
r>
r>Mondják a költő lelke örök, azt halál, nem veszejti el soha,
r>Testét, ha sír elnyeli, lelkét nem tépi a féreg metszőfoga!
r>Ő maga az örökös remény... olvasói szívében tovább él,
r>Életben tartja a sok költemény, lám holtában is csak tovább él!
r>*
r>Tűz
r>Érlel
r>Sok lávát.
r>Lehelek én
r>Sok fagyott párát!
r>*
r>Hideg átölel,
r>Vastag hó akadályoz!
r>Nincs, ki elföldel…
r>*
r>Mit adjak fel én?
r>Még élek… peremsávban.
r>Bumm, bumm! Rám lőnek…
r>*
r>Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
r>Ha a vize zavarossá válna, csak nézném, múlást várván…
r>Ha fűzfa lennék, egyik ágamat a vízbe lógatnám,
r>De ebből tudnám, itthon vagyok, ez a szeretett hazám!
r>
r>Nem látszik a művem a ceruzám hegyében…
r>Nem látszik, hogy fagy meg a vér, a véredényben.
r>Nem látszik, hogy itt mindenkinek sír a lelke…
r>Nem látszik, hogy innen mindenki hazamenne?
r>
r>Jaj, de lennék én, akár magányos fa a mi Tiszánk partján!
r>A jeges szél sem bántaná, csak játékos lenne a lombján…
r>De itt az Uriv melletti hómezőn, álomkép, nincs játékosság,
r>Itt az ég kegyetlen haragja, a hóvihar, maga az aljasság.
r>
r>A parancsnokom azt kívánja, hogy bátran öljem le az ellent!
r>Mikor is, itten félni olyan, hogy a katona folyton szellent…
r>Szabadulni nem lehet, mintha zárda vasajtója csukva lenne,
r>Menne, innen bíz’ a meggyötört… messze futna innen, ha lehetne.
r>
r>Én írok nektek, amit tudok, meg ami eszembe jut,
r>És bizony, nem tudom, hogy látom e még otthont, kis falut…?
r>*
r>Zsebet dagasztja
r>Az a sok megírt versem.
r>Meghalok? Elvész…
r>*
r>Itt,
r>Papi
r>Áldások
r>Csatázáshoz…
r>Hah! Golyó ellen?
r>*
r>Folyton-folyvást csak rátok gondolok,
r>Szeretteim, gyerekek, rokonok.
r>
r>A költök lelke olyan, mint egy földi-síron túli látomás,
r>Az majd át tőri a végtelen valóságot, mint az áldomás…
r>Ha majd felnéztek, látjátok, milyenek a csillagok fényei,
r>Jusson eszetekbe, hogy Urivnál ott maradtak a léptei…
r>
r>Vecsés, 2016. november 11. – Kustra Ferenc József - Az apeva, 5 soros új, magyar versforma és soronkénti szótagszám kötöttsége van: 1-2-3-4-5. Szavakat tördelni tilos!
r>Íródott: történelmi visszaemlékezésként az ottveszett katonáinkért.
r>
Magas, szürke a fal velem szemben, ködből kiépítve,
r>Látom én, hogy ennek aztán nem lehet menni hegyibe…
r>Itt az ismeretlent, nem világítja meg a boldog nyárias nap.
r>Jókat eszik, alszik, megáld és küld a halálba, a tábori pap!
r>Itt a ködből jön a halál, egy nagy repeszakna, vagy csuló képébe…
r>Ha felrobban, elrepít minket a purgatórium másik végébe…
r>Szokatlan fény, itt bizony nem bántja a ködtől nem látó szemet,
r>De ne nézd a robbanást és fényét... katonaölő elegyet…
r>*
r>Arcát fürkészem
r>Tél tábornoknak. Kemény!
r>Hideget sejtet.
r>*
r>Miért vagyok én még itt?
r>Miért is mennék haza?
r>Miért hiszek a küldetésben?
r>Miért hiszek még győzelemben?
r>*
r>Haza, nincsbe tűnt...
r>De, szívem egy gyöngyszeme…
r>Emléked… még él!
r>*
r>(Anaforás, belső rímes, bokorrímes)
r>Mert haza csak ott van, hol valamikor megszülettél…
r>Mert haza csak ott van, hol a családod téged vár, él,
r>Mert haza csak ott van! Enyém helyett hideg orosz tél.
r>*
r>A
r>Haza
r>Nincsé vált!
r>Szívem őrzi
r>„Leheletemig”!
r>*
r>Miért van üresség a szívemben?
r>Miért van üresség a lelkemben?
r>Miért van repesz a bőröm alatt?
r>Miért lő orosz rám? Percek alatt…
r>
r>Miért vagyok itt a fronton, ahol megölhetnek?
r>Miért vagyok alanya itt, csak, nehézségeknek?
r>*
r>Tél, álcát tépi…
r>Nem finomkodik, fagyaszt!
r>Katonahalál.
r>*
r>Miért van, hogy futnál innen, de mély hóban szó szerint nem lehet?
r>Miért van, hogy még a lépés is lassú, de életed kergeted?
r>Miért van, hogy a gondolatod mindig a múltban csavarog?
r>Miért van, hogy a gyermeki éned is folyvást még itt kopog?
r>*
r>Becsvágy? Nem lelé!
r>Tegnapot már túlélte…
r>Merre jár halál?
r>*
r>
r>Hóviharos, vad, arcfagyasztó széllel szemben,
r>Aknavetős gránát -halálos- küzdelemben
r>A hirtelen halál, biz’ kikerülhetetlen…
r>
r>De én ágyban szeretném otthon... merevedjen az arc!
r>De itt mínusz negyvenben nem hamis az öldöklő harc?
r>Arcbőr tépően, erről régen lehullott az álarc!
r>
r>Itt még a nem létező villám is, lövedéket kikerülve cikázik,
r>Katona a derékig érő hóban bármit tesz is, kihűlve bénázik.
r>*
r>Én
r>Haza
r>Őrzője!
r>Rendülten és
r>Rendületlenül!
r>*
r>Nem tudjuk, hogy még mi lesz itt holnap! Meddig tart a háború?
r>Miért van itt a katona, hogy legyen nyomorék élete?
r>
r>Látvány is tisztul,
r>Ágyú lőporfüst lebeg.
r>A halál röpköd.
r>*
r>(Anaforás, belső rímes)
r>Miért van, hogy itt hónapok múltával elfelejted, keresed a szót.
r>Miért van, hogy a tudatodból még mondani akarsz, keresed a jót?
r>Miért van, hogy már elfásultál, nem tudod már, hogy mit is akarsz?
r>Miért van, hogy magadba roskadsz, keresve... a lelkedben kavarsz?
r>
r>Reményteli félelem eluralja a lelkeket!
r>Reménybeli életvágyak szaggatnák a fékeket...
r>Reménytelen pillanatok mérgezik a lelkeket!
r>*
r>Ide a fehér-pokolba, több ezer kilométeres utam vezetett,
r>Jöttem, mit tehettem mást, hatalom szerint, más utam nekem nem lehetett…
r>*
r>Percek, oly’ vadul
r>Henyélnek! Ágyútűz él…
r>Sohse lesz vége?
r>
r>Vecsés, 2016. október 7. – Kustra Ferenc – íródott; versben, senrjú -ban, apevában… történelmi visszaemlékezésként az ott veszett katonáinkról.
r>„Csuló” – kézifegyver lövedéke.
r>
Jelentése: Sürgős! Azonnal! Sietni!
r>
r>Bizony állandó a halálmadár, kitartóan lebeg fölöttem,
r>Még azt is sugallja, hogy itt mi forduljon meg… biza' a fejemben.
r>El is gondolkoztam, megmaradok? Vagy véget ér rövid életem?
r>
r>Átölelem én a pillanatot és remegve kérem, hogy engem
r>Ölelésben élni hagyjon, dideregve túléljem szürkületem!
r>Erre az oximoron eredetiségre vágyok… ez életem!
r>
r>Megjöttem az ideérkezett élet-szerelvényem fékcsikorgó zajával,
r>És rögtön szembesültem a helyszín jégbe-hóba fagyott, elemi bújával…
r>Időtlenül markolom a pillanatot, ne változzon, az idő múltával…
r>
r>Láttam a halált, a végső búcsú utáni csendjét,
r>Láttam az elmúlást, a szenvedés, utolsó percét.
r>Láttam a hómezők esti fénytáncának meglétét.
r>
r>Láttam itt a poklot, a frontot, ezt az őrült őrjöngőt,
r>Láttam itt már napsugaras deleket, mind a tündöklőt.
r>Láttam én azt is, hogy mily’ a robbanás… nagyon üvöltőt.
r>
r>Már tudom, hogy itt ez a fronti lét, maga a posvány, a métely,
r>Már tudom, hogy befészkelte magát agyunkba a konok kétely.
r>Már tudom, hogy nagy kétség, életben maradunk-e... van ki, némely.
r>
r>Napon észlelem, nem szállnak fel a boldog dalok,
r>A fájdalomból kiszakadnak, a csend-sóhajok,
r>Ha, csak elcsúszol a jégen, halál a kezét nyújtja,
r>Kit itt baj ér és lefekszik, hódomb az új vánkosa!
r>
r>Fiatal katonának otthon van a mátkája, a szülei,
r>Harchelyzetben rájuk gondolni sem lehet, meg postát küldeni…
r>Ha már a levelet megírtad, tedd a zsebedbe a szíved fölé
r>De tudd, ha átlőtték, akkor azt a posta már ki, nem kézbesíté…
r>
r>Katona hamar úgy jár, hogy ölelgeti az idegen földet,
r>De még jó, ha önszántából és félelmében nagyon remegett.
r>Itt hamar úgy jár a katona, hogy parancsra idesiet,
r>De még jó, ha önszántából megvédheti saját életet.
r>*
r>(10 szavas)
r>Itt a vágy fölemelkedik tökélyre,
r>De megvan-e katona lelki kielégülése?
r>*
r>(Haiku)
r>Halál pillanat
r>Hómagány-élet vége.
r>Üzenet haza…
r>*
r>(HIAQ)
r>Behívó érvényben.
r>Orosszal harc folyamatban.
r>Fiatal életek…
r>*
r>Ki tudja, hogy innen mikor szabadulunk el
r>Elásnak egy gödörbe, vagy megyünk… élettel.
r>Itt bizony, erre-arra állandóan vágtat a halál.
r>Én hazamennék! Jó lenne, ha erre, felém nem kaszál…
r>
r>Vecsés, 2016. január 3. – Kustra Ferenc József – történelmi emlékezés az ott veszett katonáinkra…
r>
