Szeretni kellene minden éjjel,
néha elég egy pillanat,
szelíd szavakkal, szeretve szólni,
s tisztelni kéne a másikat.


Melegen, forrón, ahogy a nap tűz,
messzire űzve az árnyakat,
mindaddig, míg a sóhajok hídján
átrobbantjuk a gátakat.

Szeretni kellene szelíden, némán,
oly türelemmel, csöndesen,
ahogy a nappal nyugodni készül,
míg helyébe lép az esti csend.

Szeretni kellene, amikor este
olyan fáradtan érkezem,
hogy nem kell más, csak aludni vágyom,
éjbe ájulva hirtelen.

Szeretni kellene utolsó percig,
hisz az élet egy pillanat!
Elragadhat egy érintéssel,
s meg sem kérdezi mid maradt.

Szeretni kellene addig a percig,
míg magával ránt az éj szele,
magunkba zárva minden érzést,
amely e földön éltetett.

A sziréna
Éles hangja messze száll
Békés utcákon, mezőn
Riadtan szaladgál
Ezernyi gondolat.
Vajon miféle hírt hordozhat,
S futára eseménynek,
Hol
Fájdalmas a pillanat...
Vagy a film megszakadt.

A lét értelmét
A sziréna
Néhány pillanatra
Öntudatlanul átírta.

Hamuvá érett lángokon túl
Már nem a korom az úr.
Egykoron büszke korokon,
Papírra vetett sorokon,
S a lelkemben
Nyomot hagyott
Égetett korom,
Az elhalasztott alkalom.

Perzselő lángokon túl
A hamu parazsa meglapul,
S vissza tükrözi korom
A megjárt utakon
Ujjlenyomatom
Rátapad a sorokon
Sorakozó betűhalmazon
Felejtett gondolatra.

Pillanat-gyűjtemények sora
Talpam alatt az időt eltolta.

Mond, kérlek, láttál Te már meseszerűt, nagyon szépet?
Láttál Te alkonyatkor a Balcsin aranyút fényet?
Voltál-e részese, hogy a táj, netán a víz-felszín,
Vérvörösre vált, ami természetes és nem külcsín.

Láttad-e a déli-partról este a hegyek árnyékát?
Láttad-e a vízből kiugró halak sziluett árnyát?
Ültél-e már nádas szélén, hallgatni, nézni az esti csendet?
Sétáltál-e már parton, mikor szembe kaptad a fergeteget?

Utaztál-e már a Balcsira vonattal, parti síneken,
És közben láttál mindenfélét, közeli, sávnyi vizeken?
Érezted közben, hogy gyorsan javított a magyar lelkeden?

Fiatalon, én is vonattal utaztam, és élveztem a látott csodákat,
És, ahogy közeledtünk, izgultam, felismerem-e a tavaly látottakat…
Ötven éve persze, még nem volt sok változás, mindig megkaptam… vágyottakat.

A vízben strandolni az maga a nagy csoda!
Úgy érzed a világ, bekísért téged oda…
Ott bent, ember lelke örül, ez nem uszoda...

Ültél-e már csak úgy a parton,
Egy mólón korhadó, fa-padon?
Vagy ültél a vízparti köveken,
Hosszú, vízbe belógó köpenyben…?

A móló szélén ülök, gidres-gödrös hullámok arcomra vetítik a fényt,
Az arcom a fénytől vörös lesz és kiváltja a hazaszeretet kezdeményt…

Mit nekem az Égei tenger, vagy a messzi Nagy Tavak!
Mikor barátaim a hazai, Balatoni halak.
Meg a halakat evő, sirály nevezetű madarak.

Voltál-e már ott hajnalban, amikor még üres volt a móló?
Mikor még zárva a pénztár és még nem indul ma sétahajó?

Labdáztál-e már a vízben egy jó társasággal,
Közben nagyon fröcsköltétek egymást, barátsággal?

Voltál-e a parton, amikor eső volt, az idő szeles kissé,
És egy pillanat múlva, veszett vihar, áldozatait keresé?
Ettél-e már friss, nagyon forró lángost, ott a parton,
És kóstoltad-e baracklekvárral, nem finomkodón?

Nyaltál-e már fagyit, ruhádra cseppentve, a parton ülve,
Úgy, hogy közben bambultál, nézted a nagy vizet elmerengve?
Közben nézed tele kompot, ahogy elúszott, kisebbedve?

Vágysz-e a télben arra, hogy nyáron nyaralni mész a Balcsira?
Igaz, hogy ez összejön-e, annak csak jó Isten a tudója…

Azért, javasolom, ha teheted, egyszer nézd meg télen is,
Mikor minden fehér, hó és jég! Az élményed nagy lesz, csakis…
Én, ha most tehetném, letenném a pennám és mennék máris…

Balaton a magyaroké, én is magyar vagyok, ezért enyém is!
Büszke vagyok rá, mert együtt vagyunk magyarok a Balatonnal is.
Régen, egy barom le akarta csapolni… lehetne, szántóföld is…

Vecsés, 2015. szeptember 2. - Kustra Ferenc József

Kárpátok aranyló lábánál
A nap lemenőben
Érces harangszó rezdül
A páradús levegőben
Aztán...
Szétcsorgott szürke csöndbe
Olvadnak a fények
Duruzsolva mormolgatnak
Imát a bölcs vének.
Pillanatra...
Rezdületlen levelek közt
Még átsiklik a fény
Megfesti az eget
A kárpátok tövén
Halkan...
Szuszog a föld lassan
Nyirkos lehelletét ontja
Az elnyúló árnyék meglapul
Az est halkuló varázsát oltja
A sötétben...
Még a szél is ásít
Elcsendesül mára
Letelepszik ott távol
A kárpátok csúcsára.
Az éj közeleg ciripelve
Lábnyoma a fűben
Sorra gyúlnak a csillagok
Fenn távol az űrben
Kárpátok lábánál
Már álmodik a hajnal fénye
Reménybe kapaszkodott
A bizakodók esélye
Majd a holnap...
Küszöbén a reggel
Ismét felkel
....s a kárpátok csúcsa
Olyan lesz mint egyszer!