Annyi minden felkavar
A belváros nyugtalan
Forgatagában, éjjeli bárok
Fényei, a villamos nyikorgása...

Mulatnak! Éjjeli szerenádok
Hangjai hatnak rám, csendes lelkemben
Kavarognak még a hajdani Budapest
Régi macskaköves utcái.

A Móricz Zsigmondi megálló,
Ponyvaregény, a könyvszekrények,
Gyertyák leégett csonkjai.
Az a pince még talán azóta is engem vár!

Az ottfelejtett álmok, éjszakai látomások
Hangjai visszhangoznak a múlton
Keresztül, és én a jelenben kapom el...
Sorokká formálom, ez egy régi álmom.

Mindig megihlet ez a város,
Lélekben Budapest utcáin járok...
Az éjszaka fényei ilyenkor a legszebbek,
Most is hív, látom már, felvette fényes ruháit.

Énekek, dalok szólnak, szerenádok
A szívekbe lopnak a jelenből a
Múltba áthaladó régi, szép emléket.
S én csak nézek, már értem a fényeket.

Amik megigéznek, a most gyönyörű
Pillanataiba átnyúl a jövő, s talán a
Képeken látjuk majd múltunkat és a
Jelenünk ép felvillanó fényeit.

Elkapjuk, s rútul vad élményeket
Temetünk el, mik ott voltak,
De igazán senkit meg nem hatottak.
Azok a régi emlékekbe temetve ottmaradtak.

Kellesz nekünk, karácsony!


Kihalt utcákon pislákol a remény,
feldíszített tereken csak szél zenél,
hó sem esik, szürkén ásít a város,
- én halkan kérdezem hol a karácsony?
Ott van, nézd!- ott hol a szeretet nyílik,
zárt ablakok mögött aranylón izzik,
nem kell a pompa, elég a pillanat,
melenget, izzik karácsony csillaga.

Mézillatú szobákban mosoly ragyog,
fenyőágon gyertyalángú csillagok,
gondbarázdált arcokon éledő hit,
angyalkezek hintik remény gyöngyeit.
Lassan szétterül lelkünkben a béke,
ezüstfehérben újra jóság ébred,
- és súgva kérdezem ez a karácsony,
ez, mikor az ünnep ölel magához?

Lassul a világ, az idő szinte áll,
a félelem, aggódás még meg-megáll,
temérdek könny, és fájdalom kíséri,
halvány még a remény, mégis megérint.
Szívünkben békésen szuszog az ünnep,
szelíd csend vigyázza meghitt percünket,
- mégis kérdezem, hol van a varázslat?
Fehérlő függönyök rejtik a választ.

Fűtött szobákban a lebbenő árnyak,
dobbanó szeretetgömbökké válnak,
pillanatokba karcolva a csodát,
ajkak rebegik a hálatelt fohászt.
Zúzmarás éjben, fenn a bársony égen,
feldereng egy csillag tündöklő fénnyel,
- ilyen a karácsony,- csendes békesség,
vele hit, remény, szeretet lépdel még.


2020.12.15.

Ködtől sikamlós avarban lépkedünk a temetőben,
Virágot, mécsest viszünk örök, nem múló szeretetben.
Milliónyi mécses világítja ódon temető utat,
Megyünk előre szemünk a szerettünk sírja után kutat.

A sorsunk úgy akarta, hogy ne sűrűn járjunk itt,
Pedig tán' jó lenne többször is jönni egy kicsit.
Őseinkkel, úgy spirituálisan tartani kapcsolatot,
Ülve kispadon, merengeni, érezni szív parancsolatot.

Most elsején is kimegyünk és bár tudom, oly' sokan lesznek,
De szeretett halottaink minket úgy várva epekednek.
Viszünk majd mécseseket, az lesz, az örök szeretet lángja
És virágokat, koszorúkat teszünk sírok fejfájára.

A halottak napján, pisszegve zajong a síri csend.
A mécsesek máglyáján, csend... a halottak napi rend.
A szomorúság palástja ráfeszül a környékre,
Itt kell érezni, most legfontosabb az ember hite.

Kispadon majd ücsörgünk, beszélgetve a régmúltba révedünk,
Így majd előjönnek az örökre szép emlékek, ez örömünk.
Idézzük pillanatokat, történéseket, anekdotázunk,
Szólunk közbe őseinkhez, és átéljük saját gyarlóságunk.

Itt szinte hűvös a csend és mélységes a síri nyugalom,
A sírotok a testeteknek az örök börtönnyugalom.

Friss krizantémok, virágok, gyertyák sokaságának
Az emlékezés márványokba vésett fájdalmának,
E tömegnyi hozzátartozó nem tud ellenállni,
Mindenki sír, zokog, emlékezik, nem tud leállni.

Vedd észre, ahogy itt ülsz, a múltad jelez itt Neked...
Éld át szeretettel, vedd észre, ez belső érzésed.

Feltörik a fájdalom lelkünkbe és könnyeket elsírunk...
Majd nekünk is eljön az idő, amikor itt lesz... a sírunk.

Vecsés, 2013. október. 24. – Kustra Ferenc József

A szobában sötét van.
Összegyűrt papírlapok.
Elmúlt napok,idő homályában
Maradt sóhajok.

Elmúltak azok a napok,
Elfáradtak a hajnalok,
Évtizedekké nőtt percek
És pillanatok.

Szememben nincs rád fény!
Nem látom a hozzád vezető utat!
Szívem a kóbor kutyákkal együtt
Falatozgat!

Űzött vad lett, s hűvös
Éjszakákon temettem el
Már rég, az égben fent
Várják lelkem...

Nem mehetek, szívem
Darabjait keresem.
Szétszórtam, az őszi szél fújja
El hozzád, kedvesem.

Michael ~ 2022. 10. 26.

Már történelem
A tegnap, a múltba vész?
Ködbe veszett múlt.
*
Ma pillanata
Az élet, ezért, éld meg!
Pillanatnyi lét.
*
Titok a holnap,
Rejtély köde borítja…
Jövő csak sejtés…

Vecsés, 2016. február 3. – Kustra Ferenc József – íródott; senrjú csokorban…